“Vissza kell találni a játékhoz” – Szabó Réka válaszolt

2019 augusztus 30. péntek, 8:10

A Tünet Együttes vezetője párhuzamosan rendezte a Sóvirág című színpadi előadást és az annak megszületését dokumentáló filmet, A létezés eufóriáját. Szabó Rékát a Médiatanács-blog kérdezte.

A Médiatanács-log cikkéből:

– Mindenekelőtt gratulálunk a díjhoz! A locarnói vetítés után már lehetett sejteni, hogy díjazzák majd?

– Két vetítés is volt, mindkettőnél végigtapsolták a stáblistát, pedig az elég hosszú. A szervezők szerint ez a film kapta a leghosszabb tapsot, és én is úgy érzem, hogy nagyon szerették a nézők: sokan odajöttek a vetítések után beszélgetni, rengeteg kérdést és gratulációt kaptunk. Nagyon megható volt. A díjról már utólag, itthon értesültünk, egyáltalán nem számítottunk rá. Így hát újra „kiugrottam” Locarnóba a díjkiosztóra. Másnap indultunk a Szarajevói Nemzetközi Filmfesztiválra, ott is a versenyprogramban mutatták be a filmet.

Szabó Réka / Fotó: Kaszás Tamás, Fidelio

– A Médiatanács mecenatúraprogramja is támogatta a filmet, emellett pedig egy közösségi finanszírozási programot is indítottatok. Ez sikeresnek bizonyult?

– Független előadó-művészeti társulatként semmilyen kapcsolatunk nem volt a filmes világgal, nem tudtuk, miből fogjunk neki. Indítottunk egy online gyűjtőkampányt, amit több mint százhúsz magánszemély támogatott, de az összköltségnek ez még mindig csak töredéke volt. A kampány azonban elvitte a film hírét olyan szervezetekhez is, amelyek a projekt mögé álltak – mint például Az Élet Menete Alapítvány, vagy a 4CUT utómunka stúdió. A Médiatanács támogatása a költségek mintegy egyhetedét tette ki. Nagyon pozitív élmény volt a bizottsági meghallgatás, volt olyan bizottsági tag, aki látta a Sóvirágot, ami nagyon örömteli meglepetés volt. A film költségei viszont magasak lettek: csak a zenei jogdíjakra legalább kétmillió forintot költöttünk, a stábból pedig sokan nyomott áron vagy ingyen dolgoztak.

– Az anyagi nehézségektől eltekintve megjött a kedved a filmezéshez?

Óvatosan bánok a soha többé-típusú kijelentéseimmel, de a filmes munkálatok alatt többször megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó. Ez persze elsősorban az anyagiak előteremtésének és az egyéb szervezői munkálatoknak szólt. Az agyamat nem tudom leállítani: ötleteim vannak.

– Az életművedet meghatározó táncszínházi munkásság után mi inspirált arra, hogy megrendezd első egész estés dokumentumfilmed?

– A fő motiváció, ami a film felé vitt, maga Éva volt, aki a holokauszt egyik utolsó élő tanúja. És megtapasztaltam, mennyire más olyantól hallani Auschwitzról, aki átélte azt, mint egy könyvből olvasni róla. Fontossá vált, hogy valahogy ezt a tanúságtételt maradandóvá tegyem, rögzítsem, és minél többekhez eljuttassam. Ezen túl Éva lénye olyan, hogy abban minél több embernek meg kéne mártóznia, biztos vagyok benne, hogy jobb lesz tőle a világ.

– A filmből az derül ki, hogy az előadás ötletével szinte párhuzamosan jött a film ötlete is, hiszen viszonylag korai fázistól követhetjük az előadás elkészültét. Az előadást és a filmet is rendezed, ami – úgy sejtem – egyfajta kettős figyelmet igényelt. A saját rendezésed filmre vitelét is rendezted, mondhatni. A gyakorlatban ez hogyan oldható meg?

– Valóban elég skizofrén állapot volt, de szerencsére az elején még nem tudtam, mire vállalkozom. Egy hónappal a próbafolyamat előtt hasított belém, hogy bár nem tudom, mi fog történni, abban biztos vagyok, hogy valami különleges történik majd. A próbafolyamat elején még volt időm visszanézni az elkészült anyagokat, instruálni az operatőrt, Kovács Claudiát, de idővel egyre inkább az intuícióimra kellett hagyatkoznom, illetve sok mindent bíztam Claudiára.

Ez szerencsére beigazolódott, amikor az elkészült felvételeket visszanéztem. A legnagyobb filmes feladat már a bemutató után jött el: megvágni a közel kilencvenórányi nyersanyagot, amiben sok, nagyon különböző film benne van. Rengeteg nehéz döntés egymás után, hiszen a történteket én belülről éltem át, ezért egy-egy képkockába olyasmit is beleláthattam, amit a néző talán nem fog.

– Tehát a film végső koncepciója a vágás során alakult ki?

– Igen, több felismerés ekkor született meg. Például az elején teljesen Éva személye köré képzeltük el a filmet, közben derült ki, hogy ahhoz, hogy elmondjuk ezt a történetet, Emesére is szükség van, hiszen majdnem minden kettejük finom egymásra hangolódásából derül ki. Egy idő után szembesültünk vele, hogy a teljes képhez az én jelenlétemre is szükség van, hiszen ami kettejük közt történik, annak valahol én vagyok a motorja, tehát én sem maradhatok ki belőle. Bár a filmből nem derül ki, de voltak olyan jelenetek is, amit már a bemutató után forgattunk hozzá.

– Ilyen ötlet volt például az írott üzenetváltás megjelenítése filmen, ami felidézi, hogyan zajlott az első kapcsolatfelvétel Évával. Ebből derül ki az is, hogy olvastad az önéletrajzi kötetét. Onnan tudtad meg, hogy Évának milyen sokat jelent a tánc?

– Nem egészen. Évát már régebben, közel húsz éve ismerem családi kapcsolatokon keresztül. Tudtam, hogy szeret táncolni, és hogy hetvenévesen még járt táncfoglalkozásokra. A tágan értelmezett családból ő volt az, aki minden előadásomon ott volt. Így kialakult egy kölcsönös szimpátia közöttünk. De Auschwitzról sosem esett szó. Miután elolvastam a könyvét, elmentem egy közönségtalálkozóra is. Azonnal megfogott a szuggesztív, szikár, bölcs beszédmódja. Hogy párbeszédben van a világgal, a saját traumájával, az emberekkel.

(…)

Folytatást a Médiatanács-blogon talál.