“A színház mágia, szellemi elmozdulás” – Nyilvános Mácsai Pál igazgatói pályázata

2019 szeptember 19. csütörtök, 12:59

Mácsai Pál benyújtotta pályázatát az Örkény Színház következő, 2020-2025 közötti igazgatói ciklusára.

Részlet Mácsai Pál az Örkény István Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatói munkakörének betöltésére beadott pályázatából:

Színházunk 2019. szeptember 21-én tizenöt éves. Most kezdődő évadunkban megtartjuk századik bemutatónkat.

Húsz évvel ezelőtt kezdtem szervezni a Madách Kamara új programját. Az első négy év, 2000-től 2004-ig az Örkény Színház megalapításának előkészülete volt, a repertoárcsere és az önálló társulat kialakításának szakasza.

Közel két évtized alatt az Örkény Színház megtalálta hangját, szerepét a Főváros színházi életében. Előző pályázatomban azt írtam, hogy korábbi terveim megvalósultak, új feladatok következnek: már 2015-ben sem az számított, honnan indultunk. Mára közegünk, helyzetünk a kezdetekhez képest alapvetően megváltozott.

Tekintsük csak a szűk színházszakmát. E két évtized alatt a 2000-es évek elejének mintegy negyven budapesti játszóhelye vezetői közül lecserélődött harminchét, változó kormányzatok alatt megjelent több kulturális preferenciarendszer, három különböző színházfinanszírozási paradigma, a fővárosi közönség pedig több új szakmai társulást ismert meg, néhány új színházi fogalmazásmódot fogadott el, információszerzésében, annak áramlásban, érdeklődésének terelésében a főszerepet átvette a közösségi média.

Semmi nem állandó, csak a változás maga. Ezért, ahogy minden közösségnek, egy színházszakmai műhelynek is meg kell neveznie azokat az elveket, amelyek szilárdak, működését meghatározzák, tevékenységét szervezik. Ezek az elvek nem szólhatnak összegekről vagy mennyiségekről, ugyanakkor elterelhetetlennek kell lenniük, minden körülményben megbízhatónak és terhelhetőnek.

Három alapelvet jelölök meg, amelyek megtartják a szakmai műhelyt abban a mezőben, ahová eljutott, és ahol én azt a jövőben is látni szeretném.

Az első a színház fontosságába vetett meggyőződés. Tevékenységünk nem azért nélkülözhetetlen, mert képességeink és szenvedélyünk erre a pályára hívtak minket, hanem azért, mert meggyőződésünk, hogy annak, amit csinálunk, jelentékeny, mással nem helyettesíthető társadalmi haszna van.

A színház mára szinte az egyetlen közösségi esemény, amelyben nézőjével olyasmi esik meg, amit életének más terepein jórészt elvesztett: szuverén belső képzete születik. Ez mágia, szellemi elmozdulás. A színház nem csak igényli ezt az ősi képességet, hanem létre is hozza. Abban is, akiben egyébként alszik. Ez a belső munka egyenesen az ellenkezője annak, amit a világ egyébként ma nagyrészt elvár tőlünk.

A színjáték során a néző fantáziája eredeti jogai szerint működik, szelleme mással nem helyettesíthető inspirációhoz jut. Ez a folyamat magyar nyelven zajlik, a megszűnt (sosem volt) társadalmi szolidaritás korában is közösségi élményként, egy megosztott közegben, jobb- és baloldaliakkal egyszerre, egy térben. Érzelmi síkon, a személyiség alaprétegeiben. A bázisban.

Fotó: Horváth Judit

Második a művészet szabadságába vetett hit. Az elmúlt száz év négyötödében hazánkban kurzuskultúrák működtek; az a páratlan kulturális érték, ami született – zenében, irodalomban, színházban, filmen, képzőművészetben –, leginkább „annak ellenére” jött létre. A művészeteknek általában, és különösen a jelennel legélőbb kapcsolatban álló színházművészetnek minden, közönségét érintő és érdeklő kérdésre
kíváncsian, a konfliktusok egyenes megnevezésével és felmutatásával, nem tartózkodva a közéleti kérdésektől és a kritikai attitűdtől, szuverén világnézettel kell nyitottnak lennie. Ez hivatásunk kötelessége és alapjoga az antikvitás óta. Kérdés csak a szakmai, szellemi minőség és tisztesség.

Harmadik a szakmai munka tisztelete. Nem csak arról van szó, hogy eleget, vagyis sokat kell dolgozni – mindent mindig tisztességesen meg kell csinálni –, hanem arról is, hogy ez ma nem azt jelenti, mint korábban. Többet jelent; több feladatot. A hagyományra és az újra egyszerre kell nyitottnak lenni, ami a kíváncsisággal együtt nem mást jelent, mint a folyamatos kételkedés kötelességét: mégpedig az újban is, és a régiben is, egyszerre. Ez nem éppen kényelmes, csak megkerülhetetlen. Ennek híján megrekedünk. Nincs elefántcsonttorony: annyi inger ér minket, olyan sebességgel változnak szokások, ízlések, olyan rohamos az európai kulturális emlékezet, a közös tudás és ízlés eróziója, hogy ebben a sodrásban biztosan nem elég csak folytatni azt, amit és ahogy már tudunk. Paradigmaváltások zuhatagában kell megtartani a régi fogódzókat, és megtalálni, megragadni az újakat.

Fő feladatunk szerepünk folyamatos megújítása, újraértelmezése. A színházi munka nem nyugalmas életet, konszolidált kedélyt jelent, hanem az önmeghaladásért folytatott folyamatos küzdelmet.

(…)

Mácsai Pál teljes pályázati anyaga itt olvasható.