Kárpáti Péter: “Csak a színház van, a könyvdráma nem létező műfaj”

2019 szeptember 21. szombat, 14:09

Az egyik legtöbbet játszott kortárs magyar színpadi szerzővel a magyar dráma napja apropóján beszélgetett a Népszava.

A Népszava cikkéből:

Arra a kérdésre, hogy létezik-e egyáltalán a nemzeti, magyar dráma műfaja, Kárpáti Péter így válaszolt: “Nem nagyon szeretem ezt a kifejezést. Annak a kultúrának, ami az emberek életének szerves, elementáris része, nincs ilyen pátosza. A hatvanas-hetvenes években volt a magyar drámatörténetnek egy erősen retorikus korszaka: vitadrámákat írtak, egyébként nagyszerű szerzők – nem mondok neveket –, melyekben a hősök (nagy hával) az író szócsöveként morális kérdéseket feszegettek. Az ilyesféle dramatizált problémafelvetés nem tud maradandó lenni, mostanra Székely János darabját kivéve szinte mindegyik el is tűnt. A pátoszban van valami nyomasztó, valami kioktató-jelleg, az emberek fölött áll, föl kell néznünk rá, kitekeredik a nyakunk. Az a fajta színház, ami személyes, ami közel áll hozzánk, ami egyenrangú a nézővel, az szerintem erősebben hat, és épp úgy nemzeti drámának nevezhető, ha éppenséggel fel akarjuk címkézni. Egyébként ha végigtekintünk a teljes magyar drámairodalmon – Csokonaitól Molnáron át Örkényig, Spiróig vagy akár Csurkáig –, azt láthatjuk, hogy az irónia sokkal jellegzetesebb nemzeti sajátossága, mint a pátosz.”

Kárpáti Péter / Fotó: Várady Nikolett

A drámaíró szerint két lehetőség van: vagy egyáltalán nem törődsz vele, hogy hol fogják bemutatni a darabodat és mi lesz vele, vagy pedig elkezdesz saját előadásokban gondolkodni vagy egy társulathoz tartozni. “Egy klasszikus darabot minden esetben a szerző nevével azonosítunk. A plakáton ez áll nagybetűvel: Shakespeare, Othello. Egy filmet azonban legtöbbször a rendezője jegyez. Pedig a színházi előadások egy részében is sokkal inkább a rendező a meghatározó. Általában épp a jelentősebb előadások esetében. Nyugaton már régóta, de most már nálunk is van jó néhány olyan színház, ahol a rendező vagy a társulat nevét írják a szerző helyére, és szerintem ez így van jól. A kilencvenes évektől kezdve azt lehetett látni, hogy az erős rendezőegyéniségek többsége önállóan, egy saját szerző vagy a társulat improvizációinak segítségével állítanak elő drámaszövegeket, sőt ha klasszikusból indulnak ki, azt is átformálják a saját képükre és hasonlatosságukra. Nincs értelme ezt letiltani, vagy akár vitatkozni rajta, hogy ez jó vagy nem jó, hiszen ez van, ez a valós helyzet, és kétségtelen, hogy többnyire tényleg ezzel a technológiával készülnek ma a jelentősebb előadások. Sok félresikerült, sznob, öntetszelgő baromság is így készül, de most ne ezekről beszéljünk” – fejtette ki Kárpáti Péter.

Az improvizációs szövegalkotásról a szerző úgy gondolja, ez egy olyan iránya a drámának, ami szakmai szempontból rendkívül gyümölcsöző lehet. “Nagyon sokféle improvizáció létezik, a módszer, amit barátaimmal, kollégákkal kidolgoztunk, leginkább azt a rendezői-forgatókönyvírói hagyományt követi, ahogyan John Cassavetes vagy Mike Leigh is dolgozott. Együtt gondolkodunk a színészekkel, közösen találjuk ki, miről szóljon a darab, milyen módon legyen köze a világhoz. Mindenki hozza a saját ötleteit, a saját mondatait, szinte ő alkotja meg a saját szerepét. Végül létrejön egy igazi darab, csak épp nem egy egyes szám első személyben alkotó drámaíró gondolatai mentén, hanem aszerint, hogy a közösség mit szeretett volna együtt létrehozni. Az írói tudás és tehetség itt ahhoz kell, hogy a sok-sok kis töredékből kirakja az egységes képet, mint a puzzle-ban. Ilyen módon darabot írni nem könnyebb vagy kevésbé értékes, hanem más” – hangsúlyozta Kárpáti Péter.

A teljes interjú itt olvasható.