“A láthatatlan szakma gyakorlói” – Lőkös Ildikó Radnai Annamáriára emlékezik

2019 szeptember 23. hétfő, 12:18

Radnai Annamária Jászai Mari-díjas dramaturg 2019 júniusában, 55 évesen hunyt el. A Színházi Kritikusok Céhe posztumusz különdíjjal tisztelgett dramaturgi és fordítói munkássága előtt. Ebből az alkalomból idézte föl emlékét kollégája, Lőkös Ildikó az art7.hu-n.

Részlet Lőkös Ildikó írásából:

Van egy barátom. Már nem él. De ez nem számít.

Évtizedek óta tartó kapcsolat. Dramaturgok vagyunk.

“A láthatatlan szakma gyakorlói” – ahogy Annamari fogalmazta.

Mennyi emlék! Ha fölidézem, ha nézem a fotókat, ha keresgélek köztük.

Hosszú telefonok, nagy séták.

Radnai Annamária Indiában, 2011-ben / Forrás: art7.hu

Ő akkor lépett be a színművészeti kapuján, mikor én ki. Akkor még négyévenként indult dramaturgosztály, ha végzett az egyik, jött a másik. De már ismertük egymást, nem, nem a szakmából, hanem a budapesti éjszakából. Egymásra mosolyogtunk, ennyi. Aztán mindkettőnknek lett olyan diplomája, amiben a végzettségnek be volt írva, hogy „dramaturg”. S mindketten elkezdtünk színházakban dolgozni, találkoztunk tévés munkáknál, bemutatókon. Tudtunk egymás dolgairól, de igazán mégiscsak egy szakmai fórum, a Nyílt Fórum hozott össze bennünket. A kilencvenes évektől decemberenként Zalaegerszegre utaztunk, ahol nagynevű írókkal, kritikusokkal, dramaturgokkal tölthettünk együtt néhány napot, sokat vitatkozhattunk, előadásokat nézhettünk, megtisztelőnek éreztük, hogy egy asztalnál ülhetünk velük, hogy meghallgatnak bennünket. Annamari színházi, filmes munkái mellett „bennmaradt” tanítani a főiskolán, úgyhogy őt kezdettől fogva körbevették tanítványai is, akiket szívesen hozott magával a Nyílt Fórumra. Abban az időben Radnóti Zsuzsa volt a dramaturg céh elnöke, Böhm György, Bereczky Erzsike, Solténszky Tibor segítette. Számunkra fontos és izgalmas volt csatlakozni hozzájuk, bekapcsolódni a munkába. Mindehhez hozzátartozott az előkészítés, amikor Budapesten találkoztunk, füstös, nehézszagú helyeken; körbejártak a friss, új drámák – akkor még papíralapon, gondos logisztikával megszervezve, hogy éppen ki olvassa, s kinek adja tovább az eleinte stencilezett, majd fénymásolt példányokat.

Egy húron pendültünk.

Aztán az ezredforduló tájékán a Színházi Dramaturgok Céhének társelnökei lettünk, s majd másfél évtizedig vittük a hivatalt közösen. Ezt nem lehetett másképp csinálni, csak úgy, hogy közben barátok is lettünk. Rengeteg ügyet gondoztunk közösen. Az akkor megújuló, a Pécsi Országos Színházi Találkozóra költöző Nyílt Fórumot, a Katona József pályázatot, az Örkény ösztöndíjat, az NKA egy író – egy színház támogatását, különféle kuratóriumok munkáját, Az évad legjobb magyar drámája díjunk odaítélését. Persze mindehhez volt erős hátterünk is, többek közt olyan kollégákra számíthattunk napi szinten is, mint Radnóti Zsuzsa, Duró Győző, Solténszky Tibor, Dobák Lívia, Upor László – és a hozzánk csatlakozó fiatalok, Annamari tanítványai, Perczel Enikő, Keszthelyi Kinga, Szokolai Brigitta, Orbán Eszter, Bíró Dénes, Lengyel Anna, sorolhatnám vég nélkül. Radnai Annamarinak is köszönhetően „jól ment a szekér”. Ez az az időszak volt, mikor sokunk számára fontos volt tenni a kortárs drámáért, együtt kitalálni a hogyanokat. És talán azért is tudott hiteles lenni a dramaturg céh szervezetként, mert tagjai egyenként is elfogadott szakemberek voltak. Ahogy az volt Annamari is. Aki ugyan gyakran mondogatta, hogy ez láthatatlan foglalkozás, az ő munkáját mégsem lehetett nem észrevenni.

(…)

Folytatást az art7.hu-n talál.