Schnábel Zita: “Hamarabb lettem színházi ember, mint tervező”

2019 szeptember 26. csütörtök, 8:13

A Megfigyelők c. produkció Kelemen Kristóf harmadik rendezése a Trafóban. A díszletet Schnábel Zita alkotta meg, akit ezért a munkájáért jelöltek a Színikritikusok díjára. A Revizor készített vele interjút.

A teljes interjú ITT olvasható.

Schnábel Zita / Fotó: Lakos Máté

A kérdésre, érezte-e annak hátrányát, hogy a pályára nem a szokásos úton, a Képzőről vagy Kaposvárról, látványtervező diplomával a zsebében, hanem a MOMÉ-ról, művészetelméleti és média design tanulmányokkal érkezett, Schnábel Zita úgy válaszolt: “Alapvetően nem, mert hamarabb lettem színházi ember, mint tervező: nekem már volt egy kapcsolatrendszerem, mire kialakult bennem, hogy én valójában tervező vagyok. A kérdés persze attól még áll, hogy stigmatizál-e, ha valaki nem a klasszikus képzésből jön, tisztában vagyok vele, hogy nem szokványos a szakmai utam. Kezdetben – a gimnáziumi színjátszókörből kilépve – TÁP és Hólyagcirkusz előadásokban játszottam, de ezzel párhuzamosan fotográfus képzésre is jártam. Közben elindult a Stereo Akt, amihez szorosan kötődtem, a MOMÉ-n meg már kifejezetten a színház és a mozgókép viszonya foglalkoztatott. Ezzel párhuzamosan volt szerencsém Juhász Andrással dolgozni asszisztensként, ám ezekből a munkákból kiderült számomra, hogy hosszútávon nem a videó az én utam. Látványtervező szakra sosem akartam felvételizni, azt éreztem, hogy a MOMÉ-n jó helyen vagyok, élveztem, hogy ott a diverzitáson van a hangsúly. Más, nem színházi inspirációk értek, felszabadító volt, hogy ott szó sem esik színházról, miközben egyáltalán nem éreztem, hogy meg lennék fosztva tőle, hiszen az egyetemmel párhuzamosan mindig zajlott egy próbaidőszakom is. A Krakken művelet díszletén például erősen érződnek a MOME építészeti kurzusai. De ahhoz idő kellett, mire eljutottam magamban oda, hogy kimondjam, tervezni akarok, habár ott volt végig egy karnyújtásnyira tőlem, erre meg kellett érnem. Inkább egyfajta evolúció zajlott le bennem: fel kellett ismernem, hogy a tér érdekel. Sok előadást létrehoztam a barátaimmal – a kapcsolatrendszerem is tulajdonképp innen származik –, holisztikusan láttam a színházat, közben a MOMÉ-ra jártam, ami egy tervezőegyetem, és a tér kezdte meghatározni a színházról való gondolkodásomat, így szépen lassan kialakult a tervezői identitásom.”

“Számomra a tér szervezni tudja az előadást. Az az előadás első eleme, amivel a néző szembesül, és magában kell hordoznia valami esszenciálisat arról, amiért az előadás készült” – tette hozzá.

A Megfigyelőkről szólva kifejtette: “Az volt Kristóf (Kelemen Kristóf, a dráma írója és az előadás rendezője; a vele készített interjú itt olvasható – a szerk.) egyik kérése, hogy ne ismerjük fel, hogy a Trafóban vagyunk, ne vegyük észre a jellegzetes padlót, az oszlopokat. Ez viszont azt hozza magával, hogy be kell borítani, építeni mindent, hogy elfedjük az adottságokat. Szinte minden jelenet presszóban játszódik, de azt valahogy éreztük, hogy nem egy presszóbelső lesz a megoldás. Fokozatosan alakult ki ez a hibrid tér, ami reális elemekből épül fel, de a végeredmény mégsem reális. Kristóf tudta, hogy eredeti archív bejátszásokat is akar használni, azoknak viszont felületek kellettek. Adta magát, hogy a bútorzat különböző részei váljanak vetítőfelületté, innen jött a tévé, a bárszekrény és az iratszekrény. Ezek a bútorok ma is itt vannak körülöttünk, ha máshol nem, a nagyszülők otthonában. Ezzel is reflektálunk a mára, hiszen ezek az 50-60 éves díszletelemek a magyar közönség mindennapjainak részei. Érdekes lenne kipróbálni, hogy például New Yorkban milyen reakciót váltana ki, biztosan nem hatna ez a vizuális kód annyira zsigerien ott, mint itthon. De abban is biztos voltam, hogy kell ebbe a szép, puha, pasztell térbe valami visszataszító, ami mutatja, hogy ez egy fertőzött hely. Amikor előkészítettük az előadást, akkor megint tombolt egy nagy poloskainvázió. Arra gondoltam, érdekes összekötés lehet a valósággal, ha poloskák jelennek meg a díszletben, hiszen a Trafó-pincébe is lejuthatnak igazi poloskák. De gyorsan nyilvánvaló lett, hogy egy ügynök-történetben poloskákat vinni a színpadra szóviccnek tűnik majd, ekkor találtam ki a közönséget figyelő madárpreparátumot.”

A teljes interjú ITT olvasható.