Borgula András: “Ha valaki hisz önmagában és a közösségben, nincs lehetetlen”

2019 szeptember 27. péntek, 8:07

Borgula Andrást sokan az ATV A nap híre, a Havas a pályán vagy a Klubrádió Kinevetsz a végén! műsoraiból ismerik. De mindenekelőtt a Gólem Színház művészeti igazgatója, rendezője. Évekig élt Izraelben, a színházrendezést is ott tanulta.

A teljes interjú a 168 órában olvasható.

Az általa alapított Gólem Színház nemrég saját játszóhelyet kapott a VII. kerületben, és várhatóan jövő ősszel már ott nyitnak. Erzsébetváros tíz évre, a közszolgáltatási szerződésben meghatározott feltételekkel, térítésmentesen adja nekik bérbe az ingatlant. A felújításokra még rengeteget kell költenie a Gólemnek, és a színházat önfenntartóan kell majd működtetniük. Csakhogy a tavalyi taobevételeiknek csupán 15 százalékát kapták meg a minisztériumtól.

Mindig is nyíltan vállalta balliberális világnézetét, mégis sikerült megállapodnia a Fidesz-KDNP vezette VII. kerületi önkormányzattal arról, hogy itt kapjon állandó játszóhelyet a Gólem Színház. A felvetésre, miszerint ez a mai kultúrpolitikai helyzetben ritka kivételnek számít, Borgula András elmondta: “Én korábban nyolc évig Izraelben életem, a választásokon a radikális baloldalra szavaztam, és ha lennének idehaza ilyen pártok, itt is rájuk voksolnék. De amikor Vattamány Zsolttal, Erzsébetváros fideszes-kereszténydemokrata polgármesterével a kulturális, művészeti kérdésekről kezdtünk beszélgetni, politikai szempontok fel sem merültek. Számomra ez felüdítő volt, főleg azután, hogy az elmúlt öt évben folyamatosan küzdöttünk azért, hogy a Gólemnek végre saját helye legyen. Sok mindenkit megkerestem, mindenkivel egyeztettem, akivel csak lehetett. Magyarországon él Kelet- Közép- Európa legnagyobb lélekszámú zsidó közössége, azt hittem, minden politikus örülne, ha az ő kerületében működne az ország egyetlen független Zsidó Előadóművészeti Központja. De csak két polgármester válaszolt a levelemre: Zuglóból Karácsony Gergely, és Vattamány Zsolt. Ő rögtön felajánlott egy helyiséget a Csányi utcában, közvetlenül az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár mellett, azzal, hogy a két projekt erősíthetné egymást. Az önkormányzatnak is fontos, hogy a kerületről ne csak a régi zsidónegyed jusson mindenkinek az eszébe, hanem az élő zsidó kultúra is. Mi tehát nemcsak színházi előadásokat tartanánk itt, hanem mindenféle más művészeti, érzékenyítő programokat is.”

Borgula András

Arról, mit vállalt az önkormányzat, kifejtette: “Egyrészt, hogy a romos Csányi utcai ingatlant olyan állapotba hozták, hogy legalább be lehessen menni. Itt valamikor mézeskalács-sütöde volt, de már húsz éve bezárt. Elképesztő állapotokat találtunk itt, viszont mára az önkormányzat az alap bontási munkálatokat elvégezte. A továbbiakat nekünk kell megcsináltatnunk és kifizetnünk. Szeretnénk, ha már jövő ősszel megnyithatnánk itt a Gólemet. Úgy számoltuk, az építkezések és a színházi infrastruktúra kialakítása körülbelül hetvenmillió forintba kerülne. Próbálunk külföldi magántámogatásokat szerezni, hazai vállalatokkal tárgyalunk, közösségi finanszírozásban is gondolkodunk. Az önkormányzat azt is vállalta a szerződésben, hogy mivel közfeladatokat látunk el, tíz évig ingyen használhatjuk az ingatlant. A színház működtetését, fenntartását azonban nekünk kell önköltségesen megoldanunk.”

A kérdésre, telik-e erre a színházi büdzséből, azt felelte: “Egyáltalán nem. A Gólem Színház 15 éves fennállása óta még sohasem volt anyagilag annyira nehéz helyzetben, mint most. Ha nem jött volna ez az ajánlat az Erzsébetvárostól, valószínűleg bezártunk volna. (…) A törvénymódosítás után a tavalyi taobevételeinknek csupán a 15 százalékát kaptuk meg a minisztériumtól: 13 millió forint helyett kétmilliót. Ezért az idei évadban csak egyetlen bemutatót tudunk tartani, David Ives kétszereplős darabját, az Ismerős történetet. Az egész pályázati támogatási rendszer egyre bizonytalanabb, erre nem lehet alapozni. Összeültünk a Gólemben, és elmondtam a többieknek: vagy vállaljuk, hogy az eddigi napi 12 óra helyett még többet dolgozunk, vagy vége. Mindenki a folytatásra szavazott.”

Arról szólva, hogy a színház produkciós igazgatója, Marcsa Barbara éppen péknek tanul, ő pedig OKJ-s szakácsképzőre jelentkezett, Borgula András elmondta: “A Gólemben a jövedelmünk az átlagkeresetet sem éri el. Barbara a párom is, testnevelőtanár és gazdasági vezetői végzettsége van. Hajnal ötre jár egy pékségbe gyakorlatra, tízkor végez, és utána kezdődik nálunk a műszakja: pályázatokat ír, pénzügyi konstrukciókat tervez. Nem akartuk, hogy a színház mindkét vezetője egyszerre menjen el OKJ-képzésre, ezért megvárom, amíg ő leteszi a pék szakvizsgát. Rólam azt mondják, hogy jól főzök. A szüleimnek annak idején volt egy tanyasi csárdájuk a 4-es főút mellett. A vendéglő hátsó részében laktunk, úgyhogy én már gyerekkoromban azzal szórakoztam, hogy paníroztam, habartam. Az OKJ-képzések ahhoz kellenek, hogy ha megnyitjuk a saját színházunkat, kávézót és bisztrót is működtessünk benne. Arra nincs pénz, hogy személyzetet vegyünk fel, úgyhogy mi fogunk pultozni, sütni, főzni.”

Arról szólva, hogy miért adakoznak azt nyilatkozta: “Fontosnak tartjuk, hogy a színházi tartalom mellett alapvető zsidó értékeket is közvetítsünk, és ilyen például az adakozás törvénye is. A Talmud szerint ha a földedet műveled, a két szélső veteménysort nem szabad learatni: meg kell hagyni azoknak, akiknek nincs földjük. Ha szekéren szállítod a takarmányt, és leesik valami a földre, ott kell hagyni, mert ha annyira gazdag vagy, hogy tele a kocsid, tudsz belőle hagyni a többieknek is. Ha pedig nekünk megadatott, hogy művészetből éljünk meg, gondolnunk kell azokra is, akiknek nem telik jegyre. Addig van értelme ezt csinálni, amíg ennyit ki tudunk szorítani a büdzsénkből. Ezért vállaltam azt is, hogy önkéntesként főzzek a Heti Betevőnek.”

Bordula András arról is beszélt, hogy 14 éves volt, amikor véletlenül megtudta, hogy zsidó. “Csöngött a telefonon otthon, én vettem föl, és egy ismeretlen férfi közölte, hogy ő egy izraeli rokonunk. Meglepődtem, addig nem hallottam az izraeli rokonságunkról. Akkor beszéltek először a szüleim a származásunkról. Sokkolóan hatott rám. Auschwitzról, a holokausztról tanultunk a suliban, de onnantól kezdve ez személyes történelmemmé vált. Izraelbe azért mentem ki, mert itthon nem vettek fel a színművészetire, ahová színésznek jelentkeztem. Gondoltam, kint majd megmutatom, mekkora tehetség vagyok. Később Tel-Avivban színházrendezői szakon végeztem. Nagyon jól éreztem kint magam, pedig kötelező katonai szolgálatra is behívtak. A hadseregben jelmondattá vált: “Bárkiből lehet pilóta.” Legfeljebb van, akinek két évet kell hozzá tanulnia, másnak sokkal többet, de ha igazán akarod, elérheted a célod. Féléves katonai kiképzés után én, a cingár fiú 35 kilométert gyalogoltam a sivatagban. A színművészetin is azt mondták: rendező akarsz lenni? Tessék, mutasd meg, mit tudsz! Az izraeli mentalitásban benne van, hogy az ember sokkal többre képes, mint hiszi. Ezért is mutatják meg mindenkinek az országot: nézd meg, itt sivatag volt, és mit építettünk fel! Ha valaki hisz önmagában és a közösségben, nincs lehetetlen” – szögezte le Borgula András.

A teljes interjú a 168 órában olvasható.