Schneider Jankó: “Az az igazi rock’n’roll, ha szinte ráfekhetünk a nézők energiáira”

2019 szeptember 29. vasárnap, 14:26

A hazai bábszakma egyik legtöbbet foglalkoztatott alkotója Schneider Jankó, akivel pályakezdésről, írói és rendezői énről meg az általa elképzelt bábszínházról beszélgetett a Spirituszonline.

A teljes interjú itt olvasható.

Az életrajza mindenütt úgy kezdődik, hogy 1998-tól a Bóbita tagja voltál. Arról, hogy került oda, Schneider Jankó elmondta: “Két évet kell csak visszalépni: a pécsi Színház téren Sramó Gábor rendezése, a Bábel megy élő szamárral, ótestamentumi történetekkel. A változatos bábok és technikák azonnal beszippantanak, és ’97-ben már ott ülök az ovisok között a Bóbita régi épületében. Aztán emlékszem a Szent Mór utcában egy napsárga papírra, amin az állt, hogy bábstúdió indul. Pár alkalom után Sramó megkérdezte, lennék-e bábszínész. Azonnal aláírtam, és az országban egyedüliként – mivel elgépelték a papírt – bábszínséz lettem.”

Schneider Jankó, felesége, Nagy Viktória bábművész és nagyobbik gyermekük

Sramó Gábor meggyőzte, hogy kell neki egy bábszínészi diploma, így Meczner János első osztályába került: “A tanáraink hamar megjegyezték, hogy mi a vizsgáinkat megrendeztük: nagyon korán a fényeket és a zenét állítgattuk, igyekeztünk a színházat a maga összetettségében megfogni. Ez mindannyiunkból jött, és mindig volt egy „külső szem”, aki ránézett a jelenetekre.”

Arról, számára mi lényeges rendezőként, elmondta: “Nagyon fontos a ritmus és a képiség. A kesztyűsbábtechnikának köszönhetően született meg egy sajátos formanyelv, sok humorral és szinte filmes vágásokkal. Mindig kevesebb színésszel dolgozom, mint amennyit elsőre igényel a darab. Ki akarom rángatni a kényelemből őket, meg magamat is: truvájjátékot akarok adni nekik. Mindig a csapatra mérem a feladatot: sokszor írok úgy, hogy tudom, kik mondják a szöveget, dobbantóként használva a meglévő energiáikat. És az én motoromat is mindig följebb kapcsolom.”

Ezzel függ össze, hogy bár volt tag Zalaegerszegen, a Budapest Bábszínházban, majd Pécsett és Debrecenben is, ez ma már mind múlt idő: “Nyughatatlan vagyok. Nem érzem jól magamat, ha már tudom, hogy valami másba vágnék bele. Ezeket a helyeket mind nagyon szerettem, de továbbléptem, amikor úgy éreztem, hogy elég volt. A Bóbitában voltam, amikor 2008-ban elkezdődött a Hepp Trupp története Vikivel közösen (Nagy Viktória Éva bábszínész, Schneider Jankó felesége – a szerző megj.), ami gyorsan fontossá vált. Sajnálom, hogy a munkáim miatt a Hepp Trupp második éve pihen.

Egyik bemutatója a másikat éri az ország különböző pontjain. Arról, hogyan választ a felkérésekből, kifejtette: “Az számít, hogy megpendít-e bennem valamit az ajánlat. Öröm, ha visszahívnak, de új csapatokkal is szeretek dolgozni. Ilyenkor többet magyarázok, mint ott, ahol már ismerik a „nyelvtant”. Mindig az izgat, hogy az egyes emberek mit tesznek az előadáshoz. Dobáljuk egymásnak a labdát, és az a cél, hogy ne essen le. Ebbe a viszonyba a közönséget is beleértem: ideális esetben ők ugyanannyit melóznak a figyelmükkel, a nevetésükkel, mint mi a színpadon. A legjobb érzés, amikor szinte ráfekhetünk az energiáikra: ez az igazi rock’n’roll.”

A teljes interjú itt olvasható.