Vecsei H. Miklós: “A tenni akarásban van a legtöbb szenvedély”

2019 október 16. szerda, 7:06

A huszonévesek világot megváltani akaró pátoszával mesél a világjobbító színházról, a ritkuló csendekről és a közösségi élményre vágyó fiatalokról Vecsei H. Miklós, a Vígszínház 27 éves színésze a Forbes Magazinban.

(…) “Elég bipoláris hangulatú vagyok” – vallja magáról. Akik ismerik, azok is azt tartják róla, hogy extrovertált pillanataiban hihetetlen energiával eljátssza a társaság lelkét, máskor szeret csendben, egyedül lenni. Eleinte vonakodik, amikor a családjáról, a gyerekkoráról kérdezik, aztán belelendül, és mesél.

Hasi hatgyermekes családban nőtt fel a Kolosy térhez közel, ahogyan ő fogalmaz: “a tipikus keresztény középosztálybeli család minden elhallgatott bűnével, de amúgy jóindulatú életével, mosolygós vasárnapi misék utáni feszült ebédekkel”. A kétszintes ház alsó részén nemcsak vallási eseményekre érkező külföldiek, de hajléktalanok, rászorulók is laktak rövidebb-hosszabb ideig, és persze bekapcsolódtak a család mindennapi életébe. (…)

(…)

Bár azt mondja, jó gyerek volt, nem élt vissza a szülei bizalmával – apja szerint hármast is csak ritkán kapott -, de azért mindenbe belement, amibe csak bele lehetett menni. “Mindez csak azt okozta, hogy pár évvel hamarabb nőttem fel. És biztosan nem lennék művész, ha nem így éltem volna át ezt az időszakot. Sok embert láttam fiatalkoromban magából és a világból kifordulni. A művészetben van valami örök, amit lehet kergetni, miközben a valóságban minden olyan múlékony, porszerű: ha a Klubrádiót hallgatom, véresszájú ellenzékivé válok, ha elmegyek egy jobb focimeccsre, azonnal nagyon mélyen érzem a nemzeti öntudatot.” Amikor a szülei váltak, ő elkezdett naplót írni. A bloggal 16 évesen már keresett némi zsebpénzt, akkora volt az olvasottsága.

(…) Hasit egy korai szakítás sodorta erősen a vallás felé, olyan erősen, hogy a gimi negyedik osztályában jelentkezett teológia szakra. Persze beadta a papírját emellett pszichológiára, magyartanárira és filozófiára, sőt nemzetközi gazdálkodásra is. A szüleitől kapott minta alapján egyértelmű volt számára az út: igazi hivatást kell keresnie.

“Ez nem önzetlenség, egyszerűen a tenni akarásban van a legtöbb szenvedély” – mondja. És egy napon megtörtént a varázslat. A színházról mindaddig úgy gondolta: az valami poros, unalmas dolog, nem neki való. (…)

Elsőre felvették a Színművészetire. (…) Az első két évben a határán volt annak, hogy eltanácsolják, színészmesterség-vizsgán épphogy megkapta a kettest. Igencsak úgy látszott: nem akaródzik rátalálnia arra, hogy mi az a színészet. (…) Egyszer meg is állt a kapuban, elbizonytalanodott, hogy bemenjen-e, vagy hagyja ott az egészet.

“Felnéztem az égre, és egy örvényt hallucináltam a fejem fölé, amely azt súgta nekem, hogy ebből nem lehet kiszállni, a lehető legjobban kell csinálni.” Maradt. Egy kicsit idősebb színészkollégája, a ma az Örkényben játszó Ficza István harmadikban azzal biztatta: ha lemegy ez az öt év, minden jobb lesz. “Kis beszélgetés volt, de sokat adott nekem” – idézi fel Hasi. Negyedik tájékán kezdte megtalálni a saját hangját – “van, akivel ez évtizedekig nem történik meg” -, majd 2016 tavaszán eljátszhatta Rómeót Debrecenben, Szikszai Rémusz rendezésében. “Ott éreztem meg, hogyan lehet 100 százalékban átélni a szerepet, milyen az, amikor elfelejted, hogy színpadon állsz, 800 ember előtt. Ha játszol egy karaktert, százalékos arányban érzed, mennyi sikerült aznap este. Van olyan, hogy semennyi, olyankor az az érzésed, hogy egész este egy lépéssel előtted van a szereped, futsz utána, és nagyon jó érzés, ha valamennyire találkozni tudsz vele.” (…)

Tudhatta ezt Marton László rendező is, aki rá osztotta Nemecsek szerepét. Holott a Vígszínház számos tagú fiatalszínész-gárdájában korántsem ő a legalacsonyabb vagy legvékonyabb, amilyennek Nemecseket az ember elsőre képzelné. “Marton tanár úr tisztában volt az én érzékenységemmel, törékeny lelkivilágommal. Sokat beszélgettünk a próbaidőszakban arról a sok százezer gyerekről, akik nincsenek jó helyen, akiknek nem halljuk a hangját. A főpróbán, miközben éppen a legszenvedélyesebben átélhető jelenetben, a fürdetés után énekeltem Nemecsek dalát, lepillantottam az első sorba. Ott ült egy pufi kisfiú és zokogott. A dal végén pont összenéztünk – azóta rá is gondolok, akárhányszor eléneklem azt a dalt. Mert az a dal egyáltalán nem rólam szól, hanem sokunkról, sokukról.”

Miután a volt osztálytársával és legjobb barátjával, ifj. Vidnyánszky Attilával (“aki inkább a testvérem, napi 16-17 órát töltünk együtt”) a fősulin közösen készített vizsgamunkájukkal, az Athéni Timonnal berobbantak a színházi köztudatba, 2017 elején megalapították a Sztalker Csoportot – a “képzeletbeli társulatukat”. Ugyanis nemcsak a Vígszínházból, de más társulatokból, így például az Örkényből is vannak tagjai a csaknem 20 fős csapatnak (egyetlen lányként Hasi húga, a jelmeztervező Kinga), és évente egy produkciót mutatnak be, általában a nyári fesztiválokon. Miklós írja a szövegeket, Attila rendez a Sztalkerben is és a közösen jegyzett vígszínházi előadásoknál is.

“Ahhoz nincs elég tehetségem, hogy amit írok, azt el is tudjam mondani szövegként” – mondja Hasi. Kivétel azért akad: a Pesti Színházban látható Mondjad, Atikám! című monodrámának az összekötő szövegeit mind ő írta. “Ott erős volt a belső érzetem, nagyon tudtam, mit akarok, magam voltam a rendező is.”

A Sztalkerhez legújabban suli is tartozik, ahol az alapítók, néhány tag, valamint külsős oktatók tartanak foglalkozásokat évente 60-80 fiatalnak, három korosztályban, 10-től 21 éves korig. “Megpróbáljuk a generációjukat összehozni, és teret adni nekik, ahol együtt tudnak gondolkodni.”

(…) A Poket könyvautomatákról szólva elmondta: “Ha csend van, máris nyúlunk a zsebünkbe a telefonért. (…) A telefonon szerzett információk 99 százaléka olyan felületes, hogy nem is gondolkodom el rajta, első blikkre felfogom, ezért nem is nézek fel. Amikor viszont szépirodalmat olvasok, az inspirál, új gondolatokat ad. Én nemhogy felnézek, de folyamatosan jegyzetelek olvasás közben” – meséli, és megmutatja, hogy neki már nincs is okostelefonja, csak egy hagyományos Nokiája. Ez persze ördögi kör: egy influencer, mint Vecsei H. Miklós aligha teheti meg, hogy nem posztol a Facebookon és az Instán. Ezzel egyetért, de hozzáteszi: “Ezeket az eszközöket okosan kell használni. Az a rossz, hogy megváltozik, amit boldogságkeresésnek hívunk. Ha most megkérdezel egy tizen- vagy huszonéves fiatalt, hogy mik voltak eddigi életének legjobb pillanatai, biztosan olyanokat fog felsorolni, amik nem kötődnek okostelefonhoz, hanem valamiféle másokkal közös, offline élmények.”

Azt mondja, miközben sokan piaci rést keresnek, ő próbál értékrést keresni. “Az emberi lét ösztönösen fontos részeire oda kell figyelni: vajon egy nap mennyi az az idő, amikor leülsz és csendben gondolkodsz, illetve mennyit töltesz flow-ban, derűben, amikor nem érzed a teret és az időt?” – veti fel.

A teljes riport a FORBES magazinban olvasható.

Forbes 2019.10.05 – 146,147,148,149,150,151,152,153. oldal