Pogány Judit: “Az idő szerencsére igazolta a türelmemet”

2019 október 20. vasárnap, 7:49

Idén Pogány Judit kapta a színházi kritikusok életműdíját. A művésznőt a dunst.sk kérdezte.

A dunszt.sk cikkéből:

“Mikor a pályámat kezdtem, külső adottságaim miatt alkalmatlan voltam a színészetre, alkatilag jelentéktelen, szürke veréb, ráadásul a hangom is idegesítően magas, vékony volt, a beszédstílusom csipogó és affektáló, de voltak olyan rendezők, akik éppen ezt találták érdekesnek bennem, és azokban az időkben is csodás szerepeket bíztak rám. A kritikusok viszont sokszor a klasszikus szereposztást szerették volna látni az előadásokban. Amikor Zsámbéki Gábor 1973-ban Shakespeare Ahogy tetszikjét rendezte, Rosalindát osztotta rám. Csodálatos munka volt, nagy sikerű előadás született, a kritikusok között mégis volt olyan, aki azt írta rólam, hogy ez a Rosalinda egy hebehurgya iskoláslány” – mesélte Pogány Judit.

Pogány Judit / Fotó: dunszt.sk

A legendás 1981-es kaposvári Marat/Sade előadásban Charlotte Corday szerepét játszotta. “Ács János a főpróbahéten, egy négyszemközti beszélgetésen azt mondta nekem, szeretné, ha sötétebb figura lenne Charlotte Corday. Én visszakérdeztem: nem csak a végére kell, hogy sötét legyen, mikor már megalázták? Ács azt válaszolta, hogy ennek az ívnek ugyan meg kell lennie, de már az elejétől fogva sötétebben kezdjem. A következő főpróbán kicsit mélyebb hangfekvésben indítottam a szövegemet, és ez teljesen megváltoztatta Corday személyiségét. Emlékszem, a többiek oda is jöttek hozzám a próba után, és megkérdezték, mi történt a hangommal” – emlékezett Pogány Judit.

A színésznő az interjúban arról is beszélt, mi volt a legküzdelmesebb időszak a pályája során: “Az egész pálya nagyon küzdelmes, inkább olyat tudnék mondani, ami a legkilátástalanabbnak tűnt. 1965-ben szerződtem Kaposvárra, Gáti György igazgatása alatt. A főrendező akkor beceneve szerint Gonosz Horváth Jenő volt. Horváth Jenő ’56-os szellemi vezér volt, börtönben is ült, és annak ellenére, hogy kitiltották a magyar színházakból, Gáti szerződtette. Egyszer, kezdő segédszínészként az egyik próbán, egy báljelenetben hátul álltam. Akkoriban szűk fekete ruhákban jártam, a hajamat is feketére festettem, mindent elkövettem, hogy egy kicsit érdekesebbnek tűnjek. Gonosz Horváth Jenő azt mondta ezen a próbán, hogy „az a kis fekete jöjjön ide előre”, tőle egy ilyen dicséretet sejtető instrukció annyit jelentett, mintha a főiskolán átmentem volna az első rostavizsgán. Ám röviddel utána Gátit és Horváthot leváltották a színház éléről. A következő igazgató eredeti foglalkozását tekintve pék volt, a főrendező pedig vízügyi dolgozó. Mikor évad végén bementem az igazgatóhoz a következő évi szerződésről tárgyalni, megkérdeztem tőle, hogy szerinte folytassam-e ezt a pályát. Ő azt mondta, segédszínészként elégedett velem, de nem lát bennem semmi érdekeset, és nincsenek velem tervei. Akkor el kellett volna onnan mennem, hogy miért maradtam mégis, rejtély, kilátástalan két év következett. De az idő szerencsére igazolta a türelmemet, mert ’68-ban jött Zsámbéki Gábor, aki azonnal felfigyelt rám.”

A kaposvári hőskort két dolog tette naggyá: a rendkívül tehetséges művészek és a politikai környezet. Annak kapcsán, lát hasonlóságot a kaposvári időszak és a mostani színházi élet között, Pogány Judit elmondta: “Nehéz ezt tárgyilagosan megfogalmazni. Akkor egy színház sokkal lázasabban alkotott, mint ma. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy létezett egy közös ellenségkép, ami ellen együtt lázadhattunk. Most rafináltabb a világ, és sunyibbak, rejtőzködőbbek az ellenfelek. A közízlés is más elvárásokat támaszt a színházzal szemben: az emberek nagyobb százaléka szórakozni szeretne az előadásokon. Így sokkal nehezebb elvárni a színháztól, hogy ne ügyes és bravúros legyen, hanem valóságosan megélt, lázas állapot jöjjön létre a falai között. A társulati működés, az egymás iránti kíváncsiság itt, az Örkényben azért hasonlít a régi kaposvári időszakra, de az a fajta ütőképes állapot, ami ott volt, nem tud létrejönni, mert megváltozott a közeg, a társadalom és mi magunk is. Én arra a régire vágyom most is, és nem azért, mert akkor voltam fiatal, hanem a torokszorító küzdelmek és katarzisok miatt, amiket ott éltem át.”

A teljes interjú itt olvasható.