“Ha egy szakadékba zuhannék, biztos, hogy elkapna” – Murányi Tünde szakmáról, házasságról

2019 november 03. vasárnap, 7:29

A közös munka hozta őket össze, és most két évtized után újra ketten állnak a színpadon. Murányi Tünde a férje mellett tanulta meg, hogy a problémáknak megvan a saját útjuk, és hogy a család mindig fontosabb, mint a buborékok. A Nők Lapja kérdezte.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

A kérdésre, mire emlékszik az első találkozásukból, Murányi Tünde elmondta: “Egy főiskolára jártunk. Először akkor láttam Artúrt, amikor felvételizett, és a táncot gyakorolták. Az volt bennem, hogy ez a félvér srác milyen megszeppenten táncol. Én nem láttam a Ki mit tud?-ot. (1988- ban versmondásaiért díjazták a műsorban – a szerk.). A következő képem róla, hogy a kollégiumban gyalogolok le a hatodikról, ő meg néhány emelettel lejjebb citromsárga felsőben ül a fotelban, utána pedig megmutatja a szobájában a törpeegereit. Végül akkor találtunk egymásra, amikor Marton László megengedte Alföldi Róbertnek és nekem, hogy a Vígszínház Házi Színpadán megcsináljuk a Trisztán és Izoldát. Robi rendezte, én a főszerep mellett még díszletet is terveztem. Volt egy nagy meccsünk, hogy ki játssza Trisztánt. Nekem senki nem volt jó, mire Robi azt mondta, akkor legyen Kálid Artúr. Hároméves korom óta szerelmetes típus vagyok, de mindig olyanokkal voltam, akik ugyanúgy dilisek, mint én. És akkor jött ez a halálosan nyugodt férfi, roppant erős igazságérzettel. Egyszer úgy fölcsattant a próbán Robi ellen, hogy nem kaptam levegőt. Roppant mód érdekelt, hogy mi lehet Artúrban. Megfogott a mélysége, az érzékenysége. A különlegessége. (…) A mai napig vigyáz rám, feltétel nélkül megbízhatok benne. Ha egy szakadékba zuhannék, biztos, hogy elkapna. És azt hiszem, én is elkapnám őt.”

Murányi Tünde és Kálid Artúr / FOTÓ: HERBSZT-VÉNER ORSOLYA

A felvetésre, miszerint ő is vele tartott, amikor Artúr megkereste az édesapját Afrikában, elárulta: “Tíz éve három hetet töltöttünk Bissau-Guineában. Ott rengeteg mindent megértettem Artúrról és az időről. (…) Hogy ha valaki késik két percet a találkozóról, én már türelmetlenül nézem a telefont, az ő családja a halálos szegénységben is elképesztő mosolyban és derűben él. Néha arrébb rakják a széket, ahogy megy az árnyék. Artúr is ilyen. Bölcsebben bánik az idővel. Amikor valami nem sikerült, és azt éreztem, hogy ebbe belehalok, azt mondta: “Babácska, a miénk hosszú távú pálya.” Ezt Afrikában értettem meg. Ott, ha görcsöltem egy problémán, csak legyintettek. Majd megoldódik. Megvan a saját útja.”

Murányi Tündét arról is faggatták, miért adta fel egy időre a munkát a családért: “Otthon voltam, és utána az első munkám, a Makrancos Kata kirobbanó siker lett. Szerintem túl sok endorfin termelődött bennem, túl bolond lettem, túl vad, azt éreztem, hogy mégis van élet a pelenkán kívül. Lefogytam, szép voltam. És akkor jött Eger, a siker meg a fény. Aztán amikor a fiamnál az iskolában jelentkezett az írászavar, rájöttem, hogy nagy a baj. De nem volt semmi dráma. Csizmadia Tibor, akinek nagyon sokat köszönhetek a szakmai visszatérésemben, megértette, hogy nem lehetek a társulat tagja, mert szétmegy a családom. Utána vendégként játszottam még négy szerepet, meg rendeztem is, vonatoztam, ingáztam, de kellett a hideg zuhany, hogy nem hagyhatom el a családomat semmiért. Mert persze, a színház az életem, de ki emlékszik ma már arra, hogy sok évvel ezelőtt eljátszottam valamit huszonötször? Ezek csak buborékok.”

Közösen játszott előadásukról, a Meghallgatásról szólva elmondta: “Bogár Ella nagy díva, Láng Leonárd lecsúszott művész, félig színész, félig író. Nálunk inkább én írok meg festek. Nyilván a dívaság minden színészben ott van, kár lenne letagadni, de azért Bogár Ella más, mint én. Viszont nagyon sok pontot találtunk az előadásban, amit a saját élményeinkkel – meccsekkel, összeütközésekkel, a másik bántásával és segítésével – személyessé tehettünk.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.