“Ezen dolgozzunk gőzerővel” – Lengyel Anna sorai az etikus művészetről

2019 november 27. szerda, 7:42

Lengyel Anna dramaturg Facebook oldalán osztotta meg gondolatait a zaklatási botrányok, azon belül is Gothár Péter ügye kapcsán. Engedélyével osztjuk meg sorait, amelyek arra hívják fel a figyelmet, mikor tekinthető a művészet etikusnak vagy akár érvényesnek.

“Nem meglepő módon tombol a hülyeség a Facebookon a Gothár-ügy kapcsán, meg hát a konteógyár is beindult rendesen: kedvencem, miszerint Schilling Árpád Franciaországból intézte el, hogy régen gyűlölt ellenségét, Gothár Pétert kinyírja a középszer.

Komolyabban veendő – mert részben érvényes színházi alkotók, egyetemi oktatók részvételével zajló – diskurzus folyik viszont arról, hogy csak a “megszenvedett színház” volna az igazi, s hogy ezzel szemben a csupán “profi” színház az előbbi “művészet”-ével szemben pusztán “rendezvényszervezés” volna.

És ezzel el is értünk a lényeghez. Ez ugyanis az a mítosz, amelyre hivatkozva menthetőnek, indokoltnak, sőt egyenes elengedhetetlennek gondolják egyes – sajnos nem kis számban megintcsak érvényes színházi alkotó és fiatal színházi embereket rendszeresen oktató – kollégák a színészt vagy még rosszabb esetben a mit sem sejtő tinédzser diákot alázni, gyötörni, lelkileg megkínozni kvázi az “ügy”, a “művészet” érdekében.

Nem kivétel nélkül ugyąn, de jellemző módon ezek az emberek teljesen tájékozatlanok arról, hogy más, kevésbé a “rendező az atyaisten” alapelven működő, nagyszerű, olykor katartikus előadásokat létrehozó színházi kultúrákban egyáltalán nem gondolkodik így senki, de legalábbis MÁR nem gondolkodik így.

Max Reinhardttól Peter Brookig hosszú a sora azoknak a 20. század színházát meghatározó, korszakos rendezőknek és szerzőknek, akik síkra szállnak a társulati létformáért. (Érdemes ugyanakkor elolvasni, mit ír pl. Peter Zadek Brook társulatáról és arról, hogy neki miért nincs sajátja.) Ám abba is érdemes belegondolni, hogy a ma európai színházának legfontosabb alkotói csak részben dolgoznak állandó társulattal (még pl. Marthaler is hol itt, hol ott és csak részben ugyanazokkal): a Rimini nem (és nem is mondják magukat egyébként rendezőnek, és ez sem mellékes), Milo Rau nem és hát az angolszászok vagy a mediterránok néhány kivételtől eltekintve (pl. Wooster Group, Declan Donnellan, Castellucci) amúgy sem.

Ezt azért hozom fel, mert amikor a két rendszer különbségéről tanítok, mindig elmondom előnyeiket és hátrányaikat, mert mindkét formulának vannak ilyenek (összeszokott társulatban pl. sokszor mélyebbre lehet menni, hiszen ismerik egymást, így az első helyett már a sokadik lépcsőfokról lehet kezdeni a munkát, ugyanakkor épp ez lehet a kiégés, a kiszámítható unalom veszélyforrása és ezért fontos a friss impulzus új emberektől), de különösen nagy szenvedéllyel szoktam beszélni arról az udvariasságról és arról a profizmusról, amellyel az angolszász világban találkozom rendre. Mert 6-8 hét próbaidőszakba jobbára egymásnak ismeretlen emberek körében nem fér bele, hogy vérig sértem a másikat, hogy a lelkébe gázolok (a testéről nem is beszélve), hogy egyik nap a földbe taposom, másnap meg megsimogatom a buksi fejét. 6-8 hét sikeres és minőségi közös munkájának záloga egymás kölcsönös megbecsülése, az abszolút bizalom és a derűs, jó esetben önironikus profizmus (mondjuk szövegtudással érkezik próbára mindenki, Cate Blanchett és Hugo Weaving is). Nem fér bele se a pöffeszkedő nárcizmus, se a másik megalázása.

Igen, én is láttam húszévesen két hét alatt előzőleg egymásnak vadidegen fiatalokkal színpadra állított katartikus Tavasz ébredését egy belgiumi workshopon, aminek azonban az volt az ára, hogy a szadista szerepet szadistára, a mazochistát mazochistára osztotta a finn rendező, s utóbbi ebédszünetben mutogatta a próbák korbácsütéseinek nyomát a hátán (én közben másik csoportba jártam). Ez volt a már 91-ben is teljességgel megengedhetetlen, a fiatalokat súlyosan veszélyeztető kivétel. Ez nem módszer. Itt még a végeredmény is csak egyszeri szerencse: ezzel az erővel öngyilkosság is lehetett volna belőle megmutatás helyett (mert persze így csak egyszer lehet eljátszani az előadást).

Ugyanakkor mérhetetlenül több olyan katartikus előadást láttam, amelyet közösen hozott létre csodálatos kreativitással színészek és alkotók csapata, melynek valamennyi tagját nemcsak alkotó, hanem gondolkodó partnernek is tekintette rendezőjük.

De mégha nem így volna is: az a művészet, amely zseniális víziód mindenáron való megvalósítása érdekében szabad alkotótársaidat engedelmes nebulókká degradálja, s valami magasabbnak hazudott eszme nevében rendszeresen megalázza, aligha tekinthető etikusnak vagy akár érvényesnek. Alapvető feladatunk ezt leszögezni, s ennek az alapvetésnek szellemében dolgozni.

Régi, kedves, sokszor ismételt diktuma volt egyes meghatározó oktatóknak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hogy ők itt a tehetséges fiatal színészhallgatókról kiforratlan személyiségüket először lehámozzák, hogy aztán újra felépítsék őket az alapoktól kezdve (a szavak olykor mások voltak, de ezt jelentették). Már huszonhárom évesen is egészen elborzasztó gondolatnak találtam ezt. Na de azóta eltelt több mint egy negyed évszázad! A helyzet javult ugyan, de igen messze van attól, ahogy szabad művészeket képezni kéne egy 21. századi európai egyetemen.

Erről gondolkozzunk. Erről beszéljünk. Ezen dolgozzunk gőzerővel. A többi ebből már következik.

(Kérném a hozzászólókat, hogy ha lehet, lépjünk el a Gothár-ügytől, én se róla beszélek itt fent. Próbáljunk arról vitázni, ha lehet, hogy hogyan tudjuk megreformálni a sokszor feudális függések meghatározta rendszert, amely módot ad a hatalmi visszaélésékre, legyenek azok bár szexuális, fizikai vagy lelki természetűek.)”

A fentiekben Lengyel Anna Facebook posztját olvashatták.