Hegedűs D. Géza: “Az utolsó leheletemig dolgozni szeretnék”

2019 december 12. csütörtök, 7:43

Család, munka, könyv, tea, kávé, no meg a szivar. Ezeket szereti szenvedéllyel. Mindent eljátszott, nagy formátumú, különös tehetségű, derűs, másképp gondolkodó, anekdotázó művész. Hegedűs D. Gézát, a Vígszínház művészét kérdezte a Nők Lapja.

A kérdésre, miként hatott rá a nyírségi gyerekkor, Hegedűs D. Géza elmondta: „Csodálatosan! Különös kettősségben éltem. Otthon hatalmas könyvtár, értelmiségi közeg, színházat, mozit imádó szülők, újságok, művészetek nyitogatták az értelmemet. A házon kívül meg vártak az évszakok parancsa szerint élő, nagyszerű falusi emberek. (…) Szegénység volt, de soha senki nem éhezett. A legszegényebbnek is jutott kenyér, egy tányér leves. És nem voltak tartozások, dologidőben aki enni kapott, visszasegített. Gyönyörű! Érted? Ez megmaradt bennem. A szolidaritás.”

Arról, hogy szerinte mi határoz meg egy jól működő közösséget, úgy vélekedett: „A színház nem individuális műfaj, hanem csapatmunka. Szerencsés, ha jól tud szövetkezni sok tehetséges ember. De van, aki nem tud szövetkezni, nem fér bele egy csapatba. Az emberi együttműködésnek van pszichológiai, szociológiai és kulturális összetevője. Ezek határozzák meg a közösséget. Az erős vezető tud csapatot szervezni, van művészi víziója, és hiteles. Az intézményes színház lefedi az országot, hierarchikus, nem maga választ vezetőt, az adminisztráció dönt arról, ki irányít, és ez leképeződése az adott társadalmi viszonyainknak. Persze ez is alakulhat szerencsésen, de lehet nyüszítés is a vége. És a jól működő színházi közösség mellé kell a közönség! Róluk soha nem szabad megfeledkezni, mert a siker fele az ő tehetségükön múlik. (…) Helmuth Plessner német gondolkodó ír erről. Szerinte egyedül az ember képes arra, hogy egyszerre jelen legyen, és ne legyen ott. Gondolj bele! Olvasol egy könyvet, és egy ponton benne vagy a történetben, megszűnik körülötted a világ, nem érzed a fotelt, amiben ülsz, hogy lapozol, lélegzel. Majd becsukod a könyvet, kilépsz a történetből, és a szobádban vagy. Így működik a közönség is. Észre sem veszi, és benne van a történetben. És én is minden képességemet mozgósítva leszek valaki a színpadon, aki már nem Hegedűs D. Géza. Az ember szárny nélküli angyal, át tud lépni egy másik dimenzióba, és vissza tud jönni.”

A művészt a tanításról is kérdezték: „1987 óta tanítok a Színművészeti Egyetemen, néhány embert elindítottam a pályán, de a felvételiztetés máig felelősség, feszültség. (…) Tudod, engem a felvételin nem érdekel, ki milyen szavalóművész, énekes, engem az érdekel, ő kicsoda. (…) A tehetség számít, de sok a tanulnivaló, egy életen át. A külső és belső technikák elsajátítása, tökéletesítése. A semmiből kell felépítened magad, amihez hihetetlen önismeret szükséges. A színészi pálya hosszú távú.”

Azt is elárulta, meddig szeretne dolgozni: „Az utolsó leheletemig! A színpadon nyolcvanévesen is jónak kell lennem. Nem mondhatom azt, tegnap jó voltam, ma lehetek rossz. Itt nem hivatkozhatsz semmire, élő, eleven alkotás ez, örök készenlét. (…) Egyébként nem szoktam foglalkozni az idővel, nem érdekel. De ha belenézek a tükörbe, az apám testét látom. Amit láttam az ápolása közben, holtában. Látom az idő nyomát. Olyan ez, mint a jégrianás. Ott vagy a Tisza jegén, és egyszer csak azt veszed észre, úszol el a jégtáblával. A jégtáblán úszás nem tölt el félelemmel, de jó halálra vágyom. Társadalmi szinten ma higiéniai kérdésként kezelik az elmúlást, elfordulunk a távozni készülőtől. Gyerekkoromban az útra készülőt a család otthon ápolta, fogták a kezét, szerették, és ha eljött az idő, mosdatták, borotválták, öltöztették. Szeretetben születtek és haltak az emberek. Erre vágyom. Jó élet, jó szerelem után jó halálra.”

A felvetsére, miszerint rengeteg elismerést kapott, de olykor pofonokat is, kifejtette: “Elmúlt. A művészet mindig konfliktusos. Van társulat, amelyik a színház nyelvét kutatja, és van, amelyik szintézist teremt. Az egyik nem zárja ki a másikat. Ízlésben sokszor nagy a távolság, de ízlésen nem lehet vitatkozni. Ha esztétikailag támadnak, azt mondom, van, aki így, van, aki úgy gondolkodik a szakmáról. Az ember szellemi értelemben is mindenevő, és ez a színházzal kapcsolatban is igaz. A polifónia a lényeg. A szakma gazdagsága. Más az, amikor a szabadon megfogalmazott gondolatot támadják. Az nem jó. Mindenkinek joga van kimondani, amit gondol. Választ keresve kérdéseket teszünk föl. Egy-egy előadásban is. Van úgy, hogy mások ennek nem örülnek. És ez számomra értelmezhetetlen, mert a művészet szabad, az ember nem alattvaló, szabadnak született, szellemi, lelkiismereti és más egyéb szempontból is szabad, a teste fölött is ő maga rendelkezik. Ez az alapja az emberi életnek, és ha valaki ezt megkérdőjelezi, ő maga is kérdőjel lesz.”

Arról is vallott, mi a titka: “Hogy az ösztöneimet nem vesztettem el, ugyanakkor próbálok analitikusan mélyre fúrni, fölfedezni egy-egy alakot. Szorongó vagyok, de a szorongásom az erőm. Soha nem mennék pszichológushoz, oldom a szorongásom úgy, hogy közben sikerül valami jót csinálni. Így nyerek magabiztosságot, az alakításaimban uralom az embert, akit épp életre keltek, aztán visszamegyek szorongni.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2019.12.11 – 20,21,22. oldal