Lukács Sándor: “Szellemileg nem kötelező megöregedni”

2019 december 14. szombat, 7:29

Lukács Sándor pályája során egy évre sem hagyta ott anyaszínházát, de mint mondja, erre nem is volt szükség. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész idei első bemutatója a Valló Péter rendezte Honderű volt és most próbálja legújabb premierjét, a William Shakespeare klasszikusából készülő II. Richárdot. A Deszkavízió kérdezte.

A teljes interjút itt olvashatja.

Arról szólva, hogy modern vagy klasszikus feldolgozását készítik a II. Richárdnak, elmondta: “Klasszikus alapú, de mai, friss értelmezését adjuk majd. A jelmezek is egyszerre idézik meg a régmúltat, miközben könnyen elhihetjük, hogy ezeket akár most is hordhatnák a fiatalok. Egy nagyszerű darab, ami most egészen fiatalos lesz. (…) Most York hercege leszek, a nagybácsi, nem könnyű feladat. York nagyon becsületes ember és folyamatosan próbál egyensúlyozni Richárd és Bolingbroke, az unokaöccsei között. A konfliktus abban gyökerezik, hogy egy párbaj miatt a király száműzi az országból Bolingbroke-ot, aki ebbe nem nyugszik bele, hadakat gyűjt és azt tervezi, hogy visszaszerzi mindazt, ami az övé volt. Vissza akar kerülni a politikai életbe, sőt a legmagasabb szintre. York pedig az az aktív figura, aki arra törekszik, hogy elkerüljék ezt a háborút. (…) Szeretnénk, ha minél eklektikusabb közönsége lenne, fiatalokhoz és idősekhez, mindenkihez szólni kívánunk. Egy jó és erős előadásra szerintem minden korosztály kíváncsi. Nagyon sok fiatalos gondolkodású középkorú embert ismerek. Szellemileg nem kötelező megöregedni” – nyilatkozta Lukács Sándor.

Azt is hozzátette: “Az élet minden területén van erre lehetőség és erre is kellene szerintem törekednünk, hogy minél tovább fiatalon, frissen tartsuk az elménket, szívünket, a gondolkodásmódunkat. Nem szabad begubózni vagy behúzni a vészféket és elzárkózni minden újtól, hiszen nyitott szemmel és lélekkel érdemes létezni a világban. (…) Egy színésznek (…) az az alapállása, hogy nyitott szemmel és lélekkel él, állandóan figyel, már csak azért is, mert sosem lehet tudni, hogy később milyen szereppel találkozik és ehhez a valóságból nyerjük az ihletet. Rengeteget lehet tanulni egy találkozásból, megismerünk egy embert, földerítjük mi van benne, milyen személyiség, megfigyeljük a gesztusait, azt hogy mit kommunikál a testével, a lényével… ezek nagyon hasznos dolgok.”

A kérdésre, volt-e olyan, hogy veszélyesen közel került egy szerephez, elárulta: “Az a cél, hogy a lehető legközelebb kerüljünk hozzá, hogy önmagunkra alakítsuk. Hogy mennyire lesz ez káros, egyáltalán azzá válik-e, alkati kérdés. Hál’ istennek nekem megvan az a szerencsém, hogy tudom tartalékolni az energiákat és csak akkor veszem elő a szerepet, amikor kell, a hétköznapi életben, a villamoson vagy egy baráti beszélgetés során nem tör a felszínre az, amit próbálok. Ez persze nem jelenti azt, hogy az adott szerep nem él bennem erősen, hogy nem gondolok rá. (…) Tudathasadásos pálya ez. Diderot is megírta, hogy szükség van a kontrollra, hiszen ez mégiscsak egy szent játék.”

Közel 50 éves Vígszínházi tagságáról szólva kifejtette: “Várkonyi Zoltán, aki engem 1972-ben a Vígszínházhoz szerződtetett, kezdte meghonosítani azt a szemléletet, hogy a saját rendezők mellé elhívta az akkor éppen legjobb formában lévő, progresszív rendezőket egy-egy munkára. Ezt a mentalitást pedig átörökítette az őt követő többi igazgató, Horvai István, Marton László és Eszenyi Enikő is. Ennek köszönhetem, hogy bár sosem hagytam el a Vígszínház kötelékét, mégis olyan alkotókkal dolgozhattam együtt mint Ruszt József, Szinetár Miklós, Zsótér Sándor, Babarczy László, Harag György, Sík Ferenc vagy Szikora János… és isten bocsássa meg, elnézést kérek azoktól, akiket kihagytam. Ha ezek a jó, értékes és impulzív rendezők idejönnek hozzám, miért menjek el? Nem szűkültem be egy ízléskörbe és ez adomány.”

A teljes interjút itt olvashatja.