Különvélemény – Széles Tamás színművész írása

2020 január 03. péntek, 15:28

Különvélemény címmel írt Széles Tamás színművész Facebook oldalán a színészek jelenlegi helyzetéről, arról, miként vélekedik az alkotói szabadságról és arról, miért kellene létrehozni olyan szakmai és művészi műhelyeket, ahol fiatal és tapasztaltabb alkotók szabadon és komolyan, a nemzetközi színházi térbe is eljutva alkothatnak.

Le kell szögeznem, hogy semmilyen politikai oldalhoz, szakmai érdekkörhöz nem tartozom. Nem vagyok se libi, se jobbos. Csak egy színész vagyok, egyik dologról így, másikról úgy gondolkodom. Nem vagyok lekötelezettje senkinek, nyilván ez is hozzájárul ahhoz, hogy viszonylag kevesen ismernek, még a szakmán belül is.

Idén ősszel – életemben először – rosszul írtam be egy előadás időpontját a naptáramba, és az elmaradt. A színház felé kártérítést kell fizetnem, számomra sok pénzt. Teljesen természetes, hogy ha valaki hibázik, elkövet valamit, akkor annak következménye van.

Gothár Péter esetében ez azt jelenti, hogy kitiltották a Katonából és elzavarták az Egyetemről. Megkapta a büntetését. Pont, ezzel az ügy le is van zárva. Legalábbis szakmailag.

Azonban a Marton Lászlótól Gothárig húzódó ügy mögött felsejlik valami, aminek szerintem mélyen köze lehet ehhez a “szakmaisághoz”. Marton kapcsán egy barátom hónapokkal ezelőtt megjegyezte, hogy szerinte az nem zaklatás volt, hanem hatalommal való visszaélés. Azt hiszem, igaza volt.

A 70-es, 80-as években, a Zsámbéki – Székely – Babarczy rendező hármas – Ascherral együtt – megújulást hozott a szakmába Kaposvárott, a Szolnoki Szigligeti Színházban és a Katona József Színházban. Csodás előadások születtek. Viszont megfogant a “rendezői színház” és a “diktátor rendező” fogalma is, melyben az előadások igazi főszereplője már nem a színész, hanem a láthatatlan ember, a rendező lett. Mindez megjelent a színészképzésben is… mesteremről, Horvai Istvánról is sokat lehetne mesélni. A rendezők egyfajta mindenhatóságot kaptak a színházban, a színész pedig sok tekintetben leértékelődött.

Széles Tamás


Manapság, harminc, negyven év távlatából látjuk, hogy a híres előadások elmúltak, a rendezői színház korszaka kicsit lejárt, de országosan általános lett és maradt a stílus, a hangnem, a fölény. Valahogy minden színész “me too”, hiszen a rendező mindenható és hatni is akar mindennel. Sokszor csak az egyéni neveltetés és jó ízlés – már ha van – szab határt. Mindennapos, hogy a színészek tizenórákat próbálnak, akár éjszakába nyúlóan, minden munkajogi keretet szétfeszítve, pusztán azért, mert a rendező így látja jónak. Sok rendező magából kikelve, önkontroll nélküli “alkotó lázban”, a normális kommunikációt messze meghaladva, színészeket porig alázva, szitkozódva, Istent káromolva rendez. Megteheti, mert megszoktuk, hogy Magyarországon rendezői színház van. Van diktátor-rendező, akinek a színházából egymás után meneülnek a kollégák, mert bármit megtehet és majdnem bármit meg is tesz velük. Ráadásul a celebeken és a sztárolt kollégákon kívül a színészek zöme éhbérért dolgozik.

Komolyan azt gondolom, hogy a színházi zaklatások mögött talán nem elsősorban az egyéni szexuális aberráció áll, hanem az a sztereotípiává lett “üzemzavar”, hogy a rendező sok mindent büntetlenül megtehet, amiért egy polgári munkhahelyen munkaügyi és kártérítési perekkel kellene szembenéznie. Ezért értek egyet az óvatosan fogalmazó Rudolf Péterrel és Verebes Istvánnal, akik egy erős és törvényileg felhatalmazott kamarában látnák a megoldást.

Szerény olvasatom szerint nem annyira zaklatási ügyekről van szó, inkább az egyéni eseteken keresztül a színházi szakma kollektív tudattalanja kezdett szembenézni valami megcsontosodott, elhallgatott benső feszültséggel. Talán ez a “lelkiismeret” kezdte hallatni a hangját.
Ahol igazgatók egy vagy akár több évtizedet töltenek el ugyanabban a bársonyszékben, ott menthetetlenül előáll az, amit Spiró Az imposztorban, Każyński, a vilnai színház igazgatója szájába ad: “Ez az én színházam…”, s ez a harpagoni birtokjogi igény sok más motivációnál erősebbé válhat.

2.) A szabadság

A szabadság egy fogalom, mely az ember külső vagy benső állapotát, gondolkodásmódját írja le. Politikai és társadalmi értelemben használjuk az emberi jogokkal és szabad megnyilvánulási formákkal kapcsolatban is, mint szólás- vagy vallásszabadság, etc., ám azt gondolom, a szabadság elsősorban az ember gondolati, lelki minőségét és benső hozzáállását jelenti.

Szabad lehetek, ha hagynak beszélni, véleményt nyilvánítani, de legszabadabb akkor vagyok, ha nem függök a külső körülményektől, ha a közérzetemet és életemet a saját akaratom, elképzelésem, értékrendem szerint tudom élni és vezetni.

Amit fentebb írtam, az alternatív színházakra is igaz. Az elmúlt évtizedekben kialakult egy “leosztás” a szakmában. Megvannak a bejáratott helyek, az is, hogy ki hol, mit csinál és csinálhat, és az is, hogy mennyi jut neki a közpénzből. A szabadsághoz nem kell pénz. A 2018-as évadban megcsináltam egy monodrámámat, egyetlen fillér támogatás nélkül. Úgy érzem, tökéletesen szabad voltam, mert a sajátomon kívül senkinek a pénzét nem költöttem. Nem is szólt bele senki.

Amennyire én látom, itt nem a szabadságról van szó, hanem a bejáratott pénzhezjutási források megőrzéséről és fenntartásáról. Arról, hogy azok, akik eddig megkapták a pénzüket a közösből, eztán is bizton megkapják. Ezzel nincs is semmi bajom, sőt, megértem, ha valaki a pénzéért az utcára megy és tüntet, hiszen a személyes megélhetés mindenkinek a legfontosabb.

3.) Szerintem valamit fontos lenne megérteni.

A színészek és rendezők kormányokon és izmusokon átívelő pályát élnek meg külön-külön és együtt. A miniszterelnökök, a kormányzó pártok, a színházigazgatók időről-időre változnak, de mi pályatársak, kollégák maradunk évtizedeken át. Tudjátok, a mundér becsülete… Az általam kedvelt Kapás Dezső így fogalmazta meg, amikor tanítványaiként lefikáztuk egy rendezését: “nem csinálunk a saját fészkünkbe”.

Hibának tartom összekeverni a kormányt és a kollégákat. Mindenhol vannak jó és gyengébb előadások. Nincs olyan, hogy jó színház, meg rossz színház. Csak jó és rossz előadások vannak. Mindenhol. A Katonában sem siker és szuper minden bemutató, ahogy máshol sem. Békéscsabán is láttam jó előadást, és bizony a Katonában is láttam már rosszat.

4.) Jobb oldali sztárok

Schilling Árpádnak igazat kell adnom, a jobb oldalon kevés érvényes alkotót találni. Ám a színház nem attól jó, hogy bal vagy jobb oldali. Attól, hogy valaki liberális vagy konzervatív, még az általa rendezett vagy játszott előadás nem lesz se jó, se rossz. Azt lebegtetni, hogy csak balosok csinálnak jó színházat vagy a jobbosoké szar, egyszerűen szofizma.
Azt mindenesetre le lehet szűrni, hogy ha a kormány az ízlése szerinti, szakmailag is érvényes alkotókat és alkotásokat szeretne látni, akkor nem elég újraosztani a színházi pozíciókat és pénzeket. Létre kellene hozni olyan szakmai és művészi műhelyeket, ahol fiatal és tapasztaltabb alkotók szabadon és komolyan, a nemzetközi színházi térbe is eljutva alkothatnak. Egész egyszerűen komoly szakmai műhelyek kellenek. Nekem teljesen mindegy, hogy jobbról vagy balról, csak legyenek.

5.) Politika

Rövid leszek és gyorsan befejezem, így is túl hosszú az egész. Mint mindennek ebben az országban, az a legnagyobb baja, hogy ízig-vérig átjárja a politika és a politikai kötődés. (Itt sok igazgató nevét, színházat és forintosított összeget kitöröltem.)

Csak nagyon halkan, és tényeg szinte magamnak szeretném megjegyezni, hogy függetlenség és ebből következően igazi szabadság csak akkor lehetne, ha nem poiltikai oldalak csatároznának a világot jelentő deszkákon, hanem mondjuk a szakmai, ne adj’ Isten művészi szempontok és csak azok érvényesülnének. Akkor lehetne tényleg a szabadság és függetlenség, ha a kollégák nem engednék, hogy a szakmai szempontokon kívül más is érvényesüljön a karrierjükben. Ez azonban naiv álláspont, ezért a többi néma csend…

Széles Tamás

Forrás: Facebook