“Égető szükségünk lenne egy színészkamarára” – Széles Tamás ismét írt

2020 január 05. vasárnap, 16:42

Különvélemény – finálé címmel újabb írást közölt közösségi oldalán a színész.

Széles Tamás írása:

Nem hittem, hogy a személyes véleményem bármiféle érdeklődésre számot tarthat, de ha így alakult, kénytelen vagyok befejezni a gondolatmenetet, hogy valahova eljussak, persze anélkül, hogy birtokában lennék bármilyen kizárólagos igazságnak.

Megpróbáltam magam Máté Gábor helyébe képzelni. Mit tennék, ha több évtizedes barátom ilyesmit csinálna az általam vezetett intézményben? Hogyan legyek barát és hogyan legyek jó vezető? Lehetek egyáltalán egyszerre mindkettő? Avagy kettészakadhatok? Nyilván nem… Elfogult vagyok a barátommal kapcsolatban, hiszen a barátom, és már attól a gondolattól felfordul a gyomrom, hogy nekem kell vizsgálatot indítanom vele szemben, aztán pedig nekem kell becsuknom az ajtót utána, amikor végleg kitessékeltem az intézményből. A folyosón van egy tükör… vajon mit látok majd, ha belenézek? Közben a hatalom a fejemet követeli, a közvélemény meg mindent fekete-fehéren lát…

Fotó: szoljon.hu

Azt hiszem ez az a pont, ahol leginkább kitűnik a probléma jellege, formája, nagysága. Vajon lehetett volna jobban csinálni? Naná, hogy igen. Máté Gábor tudta volna jobban csinálni? Naná, hogy nem. Az egész nem is az ő dolga lett volna, nem is a színházé, nem is az önkormányzaté és nem is a kormányé, hanem egy olyan szervezeté, ami most jelenleg nem létezik, de égető szükségünk lenne rá. Színészkamara vagy Színházi Kamara. Az összes zaklatás és még rengeteg más ügy a törvényileg felhatalmazott kamarához kellene, hogy tartozzon. Ha lenne kamaránk, akkor Gábor barát és gáncstalan igazgató is maradna egyszerre. Nem egyedi és eseti improvizációval vagy házon belül kellene ügymenetezni, egyszerre védekezve támadások ellen, közben képviselni valami erkölcsileg elfogadhatót. Én nevetségesnek tartom, hogy igazgatók vizsgálódnak a saját színházukban. Mégis hogyan, hiszen elfogultak a színészeikkel és kollégáikkal kapcsolatban… én legalábbis az lennék… az is vagyok a pályatársaimmal.

Próbálom a zaklatási ügyeket kicsit máshogy megközelíteni. Nézzük úgy a szakmát, mint egy élőlényt, úgy mint egy embert. Az, hogy ilyen ügyek törnek elő belőle, számomra azt mutatja, hogy rengeteg elfojtása van. Minél mélyebb és minél erősebb egy elfojtás, annál nagyobb erővel és annál váratlanabbul, kontrollálhatatlanabbul tör elő. Az utóbbi kitörésekbe beleremegett az egész élőlény. Látom, milyen ijedt és látom, nem tudja mit kezdjen vele, mit csináljon. Nagyjából mindenki rosszul reagál (talán velem együtt). A kitörések és tehetetlenség azt mutatja számomra, hogy a konkrét esteken túlmutató feszültségek és alapvető bajok vannak a mélyben, amiknek a szexuális (vagy hatalommal visszaélő) zaklatások csak részleges tünetei. Muszáj kicsit belemennem.

Kezdem azzal, hogy a színészek (és általában a társas művészetek alkotói) jogi és adóügyi létezése valami összekacsintással nyugtázott, de elsunyított csaláson és hazugságon alapszik. A színészi munka tipikusan munkaviszony. A színház mondja meg, mikor legyünk ott, mennyi ideig, milyen szövegeket hogyan mondjunk, mit viseljünk, mi legyen a kezünkben, mikor mit énekeljünk, etc. A rendszerváltás után vállalkozásokba kényszerítettek minket, így kevés közalkalmazotton kívül a kollégák legnagyobb része Bt.-s, Kft.-s, egyéni vállalkozó, etc. A néző nem is gondolná, hogy este a színpadon megannyi kis alvállalkozót lát, akiket a fővállalkozó (a színház) bízott meg, hogy színészekkel nevesítve előadják a színdarabot. Ha korrektek akarnánk lenni, a szereposztásba a cégneveket kellene kiírni, mert a színháznak a cégekkel van szerződése. Ehhez még az is hozzájön, hogy cégként pontosan olyan megítélés alá esünk, mint a Tesco vagy az Aldi, a cukrász vagy a műanyag fröccsöntő. Talán a néző nem is tudja, hogy a színészek a megyei Kereskedelmi és Iparkamarához tartoznak. Nem, ez nem vicc. Ugyan nincsenek nyersanyagaink, gépeink, üzemeink, raktáraink, nem állítunk elő semmit, mégis úgy tekintenek ránk, mintha azt tennénk. Persze az Iparkamara nem állt ki sem Máté Gábor, sem más színház vagy zaklatott színész mellett. Miért is tenné, pontosan tudja, hogy semmi köze hozzánk.

Mindezt csak azért írtam le, hogy éreztessem a színészek kiszolgáltatottságát, amivel még épp csak belépnek a rendszerbe, a szakmába. Sajnos eleve hazudnunk kell és nem lehetünk önazonosak, mert a jogalkotó szemében soha nem értük el azt a kritikus tömeget, amivel már foglalkozni kellett volna.

Erre rakódik, hogy a színésznek nincsenek különösebb jogai a színházban, hiszen a cég szerződik, nem ő; a cég kap díjazást, nem ő; ő jellemzően minimálbért kap a saját cégétől, hogy valamilyen életszínvonalat tudjon tákolni magának, amiért érdemes másnap kikelnie az ágyból. Tudja, hogy így nem lesz nyugdíja, de legalább ma kicsivel jobban él, mintha végigspórolná és végignyomorogná az egész pályáját. Mindehhez jön még a korábban hivatkozott konszenzusos “üzemzavar”, miszerint a színész alázható (a háttérmunkatársakról ne is beszéljünk). Egyik legjobb és általam is nagyon tisztelt rendezőnk szava járása jut eszembe: “A színésznő a teremtés legalja.” Persze, ez amolyan humor, fanyar vicc. Ám az már nem az, amit egyik Kossuth-díjas kollégám mondott nekem tegnap reggel: “Egész életemben féltem a rendezőktől.” Nem volt és nincs egyedül. A mi életünk tényleg olyan, ahogy – ha jól emlékszem – egyszer Raksányi Gellért összefoglalta: “kiszámítható bizonytalanság”.

Rövidre fogom. Ha a szakmát egy embernek képzelem el, akkor azt látom – bár nem biztos, hogy igazam is van –, hogy olyan mély és alapvető problémák vannak ezzel a szegény emberrel, ami sokkal komolyabb odafigyelést igényelne. Az életének és az életvezetésének alapjai sem stimmelnek, nincs érdekképviselete, nincsenek jogai, alig keres valamit, folyamatosan hazudni kényszerül az adóhivatalnak, ráadásul az elfojtásai folyton és sajnos egyre gyakrabban gyötrik. Mindez nekem azt mutatja, hogy ennek a szegény párának, ennek a pechvogelnek szüksége lenne egy olyan pártfogóra, aki komolyan segítségére lehet.

Ha tehetném, arra kérném a jogalkotót – persze tudom, hogy már a rendszerváltás után a parlamentben ülő színészkollégák sem tudtak elérni semmit, pedig ők képviselők voltak –, hogy hozzon létre ennek a szakmának egy igazi kamarát. Olyat, mint az orvosoké vagy az ügyvédeké. Persze azt is tudom, hogy ez mind rendezőknek, mind igazgatóknak botránykő, hiszen így elillanna a rendszer szintű, évtizedek óta rutinná vált, beépített hatalmi fölény, a verbális és habituális fölérendeltség, az opcionális terror, ami számos esetben tényleg művészetet generál, ám túl sokszor csak megalázásra ad alkalmat. Ha lenne kamaránk, akkor a színészekkel és a teljes háttérállománnyal, az irodasortól a tárakig úgy kéne beszélni és bánni, mint mindenhol és bárhol a társadalomban: kollégaként. Kérdéses, hogy ezt a szakmai vezetésünk valaha akarni fogja-e?

Az általam legnagyobb magyar színházi alkotónak és esztétának tartott Németh Antal majd’ száz esztendővel ezelőtt, amikor Gordon Craig, Max Reinhardt és Vachtangov először lépett elő a rendező alkotói jogának igényével, így intett a rendezői színház bölcsőjét ringatni hivatott doktori disszertációjában: “A drámai vízió rendezője sohasem kerülhet ellentétbe a hasonlóan alakító színésszel…” Függöny.

(Széles Tamás korábbi írása itt olvasható.)