Sodró Eliza: “A helyemen érzem magam”

2020 január 14. kedd, 7:30

A Foglyok, az Oscar-díjas Deák Kristóf első egész estés televíziós filmjének főszerepét játssza Sodró Eliza, akit a Cornandsoda kérdezett filmjeiről, pályájáról és az év végi tüntetésről.

A teljes interjút itt olvashatja.

A kérdésre, megnézi-e magát a filmjeiben, Sodró Eliza azt válaszolta: “Igen. A Foglyokat Miskolcon, a Cinefesten láttam először egyben. Nem mindig releváns az első találkozásom egy olyan filmmel, amiben játszottam, mert olyankor még élénken él bennem a forgatás. Sok emlék kötődik a jelenetekhez, ami miatt nem tudok objektív maradni a filmmel, vagy az alakításommal kapcsolatban. Bevillannak azok a gondolatok és érzések, amik átsuhantak rajtam egy-egy jelentnél. Emlékszem, hogy mikor, mit, miért csináltam. Jó élmény volt másodszor megnézni a filmet, mert így már egy másik perspektívából, kicsit távolabbról láttam rá a történetre. (…) Amikor készültem a filmre, akkor beleástam magam a korszakba, több könyvet elolvastam. Dokumentumfilmeket néztem meg, hogy legyen valami közöm a korhoz. Deák Kristóf átküldött egy beszélgetést Sára nénivel, akinek a fiatalkori énjét alakítom a filmben. Ezek sokat segíttettek abban, hogy mélyebben megértsem, milyen az, mikor egy diktatórikus rendszer uralkodik az embereken”.

A felvetésre, miszerint az ő generációja nagyon erős hatással van a mai színházi életre, elmondta: “Igen, sokszor mondják ránk, hogy milyen bátrak vagyunk. Szerintem a bátorság az, amikor félsz valamitől, és annak ellenére mégis megteszed. Ilyen értelemben nem vagyunk mi bátrak, mert nem félünk. Giorgio Strehler-től megkérdezték – amikor a milánói Piccolo Teatro-t megcsinálta -, hogy hogyan lehet az, hogy nem félt? Azt mondta: mitől? Egy pillanatra sem jutott az eszébe, hogy belebukhat. Ilyesfajta elszántságot érzek az általam ismert kortársaimban. Azt a gondolkodást, hogy “miért ne”? Fel sem merül bennük, hogy ne tudnák megcsinálni, mert megkeresik az utat.”

Székely Csaba drámaíró egy interjúban úgy vélekedett, az általa írt 10 című előadás kapcsán összekovácsolódott a „Radnótis” csapat. Ennek kapcsán a színésznő kifejtette: “A 10 egy olyan pillanatban találta el a társulatot, amikor már nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Jól ismertük egymást, tudtuk, hogy ki, mit, miért mond, hogyan dolgozik. Már elfogadjuk egymás személyiségét, tudjuk egymást építeni és segíteni. A 10 című darabnak az az egyik nagy érdeme, hogy egyenrangúak a szerepek, mindenkinek egyformán kell beletenni magát. Nem egy főszereplő körül „ugrálnak” a többiek, hanem mindenkinek megvan benne a saját története. És ott volt még Cári Tibor zenéje: majdnem minden reggelt közös énekléssel kezdtünk, aminek megvan az a jótékony hatása, hogy muszáj odafigyelni egymásra. Ha túltolod a szólamod, elnyomod a többit. Ha túl halk vagy, a többiek nem tudnak rád támaszkodni. Meg kell találni a megfelelő arányt, ami sokat segít a csapatépítésben.

A december 9-i Madách téri tüntetésen ő olvasta fel a 30 év alatti színészek levelét. Azt is elárulta, miért ő volt az, aki kiállt a 111 aláíró kollégája közül: “Aktív szervezője voltam a megmozdulásnak. Én mégis csak a Radnóti Színház legifjabb színésznője vagyok, tehát van rajtam némi szakmai figyelem. Azt gondoltam, hogy talán én megúszom azt a vádat, hogy azért „pattogok”, mert így akarom magamra irányítani a reflektorfényt. Egy nálam fiatalabb kollégára, akit – mondjuk – még nem ismernek annyira, könnyebben ráragad, hogy „ő az a tüntetős gyerek”. (…) A 30 éves korhatárral nem az volt a cél, hogy bárkit kizárjunk, vagy más generációt megbántsunk. Benne van a levélben, hogy mi abba a szabadságba születhettünk bele, ami az előző generációknak köszönhető. Semmivel sem helyezzük magunkat bárki fölé. Több oka volt annak, hogy 30 évnél húztuk meg a határt. Egyrészt különböző díjaknál is van olyan kategória, hogy a legjobb 30 év alatti színész… Másrészt praktikus oka is volt. A szervezés során úgy értük el az osztályok tagjait, hogy írtunk egy-egy embernek, aki aztán szólt a többieknek. Ha elkezdtük volna az idősebbeket megkeresni, akkor ez már nehezebb lett volna, mivel minél távolabb vagy a diplomaosztódtól, annál lazább a kötelék az osztálytársak között. A 111-es listához képest azóta már sokan jelezték, hogy nem értük el ugyan őket, de csatlakoztak volna.”

Sodró Eliza arról is szót ejtett, hogy érzi most magát a Radnótiban: “Én olyankor érzem magam a helyemen, amikor olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel színészileg és emberileg jól tudok együttműködni. Tudunk beszélgetni, van közöttünk kommunikáció, és ez a Radnóti Színházban így van. Nincs hiányérzetem, a helyemen érzem magam.”

A teljes interjút itt olvashatja.