Keleti Éva: “Az életem örök kétkedés önmagamban”

2020 január 25. szombat, 14:58

Több mint hat évtizedes pályafutása során interjúk tömkelege készült vele a karrierjéről, viszont a magánéletéről, a kétségeiről és arról, milyen nehézségekkel járt nőként érvényesülnie a fotóriporteri pályán, ritkán mesélt. Keleti Évát a wmn.hu kérdezte.

A wmn.hu cikkéből:

“A világ legjobb dolga dédnagymamának lenni. Még annyi felelősséggel sem jár, mint a nagymamaság – csak elrontani és kényeztetni lehet a gyerekeket. A legkisebbet örökbe fogadta az unokám, a többiek között pedig a háromévestől a kilencévesig mindenféle korosztály megtalálható. Van öröm is, gond is, de főleg öröm. Szerencsére mindig úgy szemléltem az életet, hogy csak az utóbbit lássam, pedig átmentem egyen és máson. Ne érts félre, sosem zártam ki a rosszat, viszont igyekeztem, hogy ne is terheljek vele mást. A problémákat próbáltam mindig magam mögött hagyni – persze nem megoldatlanul – és arra koncentrálni, hogy az élet szép” – mesélte Keleti Éva.

Keleti Éva / Fotó: mucsarnok.hu

Többször is lett volna rá lehetősége, hogy külföldre menjen, mégis maradt Magyarországon. “Szinte biztos vagyok benne, hogy karrierem nem lett volna, viszont valószínűleg lenne három tengerparti házam, hiszen a férjemet a FOX európai tudósítójának hívták Bécsbe, ami borzasztóan menő állás volt. Megvolt a helye, és egy lakás is várt minket, csak menni kellett volna. De másképp döntöttünk, aminek eredményeképp hét dédunoka, valamint egy szép pálya adatott, ez pedig nem ér fel az anyagi javakkal. Nem azt mondom, hogy a pénz nem számít, de nem minden. Azt, hogy hosszú évtizedeken keresztül minden vasárnap délben összejött itt a család, és együtt ebédeltünk, semmi sem múlhatja felül” – hangsúlyozta a fotóművész.

“Bármennyire is furcsán hangzik ez ma, annak idején a férfiak nem tekintettek egyenlő félként a nőkre. A pályám elején ez a hozzáállás borzasztóan sok nehézséget okozott. Történt például, hogy a férjemet kiküldték a Filmhíradóval az 1954-es ásványrárói árvízről tudósítani, én pedig szerelemtől vezérelve utána akartam menni. ‘Ásványráróra mész, te? Mit fogsz ott csinálni? Ott fára kell mászni, ablakba be, ablakon ki’ – mondták a kollégák. Majd, amikor hoztam belőle egy nagyon jó riportot, csupán annyi volt a reakciójuk, hogy ‘Jé!’, amiben az is benne volt, hogy nő létemre ilyen anyagot tudtam csinálni. Nem tudták elhinni, hogy a nők ugyanazokra a dolgokra képesek, mint a férfiak. Holott, ha egy nő a fotóriporteri szakmát választja, biztos, hogy ereje van, és meg tud felelni ugyanazoknak a fizikai kihívásoknak, mint egy férfi. Ami pedig a gondolkodást illeti, egy nő sokszor mélyebben és érzékenyebben gondolkodik, jobban meg tudja ragadni a lelkét egy téma, nagyobb empátiával tud hozzányúlni. Ami még érdekes, hogy a szakmában elvárták a női kollégáktól, hogy ne éljenek vissza a nőiségükkel. Nekünk, női fotósoknak nagyon nehéz volt elérni, hogy komolyan vegyenek. Természetes volt, hogy rögtön elkezdték csapni nekünk a szelet, de megvolt rá a munkamódszerünk, amivel leszereltük a hozzánk közeledőket” – emlékezett Keleti Éva.

“Az út, amit fotósként bejártam, látszólag nagyon könnyű, valójában azonban rendkívül nehéz volt. Állandó kétség élt, és él bennem a mai napig, hogy egy-egy fotóm azért jó-e, mert maga a kép jó, tehát sikerült jól megragadnom egy pillanatot, megvalósítanom egy gondolatot, esetleg amiatt, akit a kép ábrázol – a fotós pedig csak másodlagos. Ez borzasztóan nehéz kérdés, és ma is úgy gondolom, hogy sokkal kevésbé vagyok jó fotós, mint amennyire jó emberismerő, illetve mint amennyire jól tudok bánni az emberekkel – persze ez is elengedhetetlen a fotózás során. Az életem örök kétkedés önmagamban. Nem tudom eldönteni például, hogy az a bizonyos, Ruttkai-Latinovits-fotó, amin a szerelmük hajnalán készült képet tartják a kezükben akkor is ugyanolyan jó lenne, ha nem Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán szerepelnének rajta, hanem hétköznapi emberek. Érdekelne bárkit is, hogy Kiss néni és Kiss bácsi óriási szerelme véget ért?” – árulta el Keleti Éva.

A teljes interjú itt olvasható.