“Nyomot hagyni számomra sokkal fontosabb” – Interjú Blaskó Borbálával

2020 január 29. szerda, 7:14

November végén mutatták be Az utolsó aleppói bohócot a Stúdió K Színházban Blaskó Borbála koreografálásában és rendezésében. Az alkotót a Pótszékfoglaló kérdezte.

Topolcsányi Laura és Boros Ádám szövegkönyvét egy valós történet ihlette: Aleppó városában, háborús övezetben egy bomba végzett Anas al-Basha-val, aki professzionális bohócként, segítőként foglalkozott a helyi gyerekekkel.

Blaskó Borbála / Fotó: Sebestyén László. Pótszékfoglaló

Az interjú elsőként a Pótszékfoglalón jelent meg.

Ha azt hallod: lenyomat, mi az, ami elsőre bevillan?
Nyomot hagy, átörökítődik, örök érvényűen ott marad. A lélek elszáll, de a test lenyomata ott marad.

Az utolsó aleppói bohóc történetével volt olyan szándékod, hogy valamit lenyomatként megörökíts vele?
Az egész szövegkönyv egy hír köré épült fel, és azzal, hogy heteken keresztül alkotó emberek foglalkoztak e hírrel, mindenkit megmozgathat, és remélhetőleg nyomot is fog hagyni, ha egy bohóc doktor úgy távozik az élők sorából, hogy bombatámadás éri.

Stúdió K Színház: Az utolsó aleppói bohóc / Fotó: Kállai-Tóth Anett

Hogyan történt a találkozásotok ezzel a szöveggel?
Eredetileg én magam csak a koreográfusa lettem volna ennek az előadásnak, ám pár héttel a bemutató előtt úgy alakult, hogy felkértek a rendezésre is. Ez volt az első olyan eset, amikor egy már meglévő szöveg, készülő előadás rendezésére kértek fel.

Hihetetlenül metsző, ahogyan ez a történetet a maga mindennapi brutalitásával, de lehelet finom mozdulatokkal, zenei kísérettel megjelenik – szándékos itt ez a fajta „ellenpontozás”?
Szerettem volna ezt a világot érzékenyebben, humánusabban megmutatni, talán köze lehet ehhez annak is, hogy nőből lévén a nőiségemen is átszűrődhetett ez az anyag. Mi itt, Magyarországon kevéssé érezzük azokat a borzalmakat, tragédiákat, amelyeket egy háború jelent, hisz már két generáció felnőtt az 1956-os forradalom óta. Ennélfogva sokkal nagyobb gondot okoz közel hozni egy olyan történetet, amivel így nehezebb sorsközösséget vállalni, mégis fontosnak tartottam, hogy egy ilyen történettel is találkozzon a hazai közönség. Ha egy ennyire drasztikus történetet magam is durván mutatnék meg, akkor lehet, hogy a néző olyan provokációt élne át, amit már önkéntelenül is eltartana magától, mert nem tudna haladni vele. Színházi alkotóként nem az a célom, hogy provokáljak, hanem hogy olyan hatást váltsak ki a nézőben, amely beleivódik, és akár napokon keresztül vele marad, mint egy lenyomat. Itt most nyomot hagyni számomra sokkal fontosabb.

Stúdió K Színház: Az utolsó aleppói bohóc / Fotó: Kállai-Tóth Anett

Ebből a történetből mi hagyott nyomot benned elsőre?
Egy ember önfeláldozása, aki arra tette fel az életét, hogy bohóc doktorként az utolsó stádiumukban lévő gyerekek fájdalmait feledtesse, megkönnyítse. Áttáncoltatja őket a halálba. Bennem ez elindított valamit… Természetesen ez nem egy mozgásszínházi előadás, hisz ha annak készült volna, akkor sokkal több tánc, asszociatív elem került volna bele. A Stúdió K színészei hihetetlen nyitottsággal fordultak ehhez az egész produkcióhoz, fantasztikus bizalmat szavazva nekem. Gyarmati Kata bátorságának és Gáspár Anna segítő bizalmának is rendkívül sokat köszönhetek, és ezek nélkül talán el se készülhetett volna ez az egész. Ha túl absztraháltuk vagy stilizáltuk volna, akkor a néző valószínűleg nem értené ennek az embernek a küzdelmét, akinek van egy párkapcsolata, amelyet inkább elenged, és helyette a hivatásának él. Óhatatlanul végig kellett gondolnom, hogy én, Blaskó Borbála hogyan viszonyulok a hivatásomhoz, az életemhez. Én is olyan vagyok, úgy érzem, aki mindent fel tud áldozni a hivatásáért, fontos volt számomra ez a momentum is ebben a történetben!

(…)

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.