„Kell az odaadás izgalma” – a színházi koreográfiáról beszélgetett Bodor Johanna, Horváth Csaba és Juronics Tamás

2020 február 03. hétfő, 13:08

A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés című beszélgetéssorozatának legutóbbi alkalmával Egy tánc és más semmi? címmel a színházi koreográfiáról esett szó.

Fotó: Éder Vera

A 2020. január 28-i, az NKA és az MMA támogatásával megvalósult beszélgetésen a Katona József Színházban Bodor Johanna táncművész-koreográfussal, Horváth Csaba rendező-koreográfussal, a Forte Társulat vezetőjével, a Vörösmarty Színház fizikai színházi tagozatvezetőjével és Juronics Tamás rendező-koreográfussal, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetőjével beszélgetett Seres Gerda újságíró egyebek között arról, hol válik el a mozgás és a koreográfia, mennyiben önálló műfaj egy színházi előadásban a mozgás/tánc, és helyén kezeli-e a színházi szakma a koreográfusokat, és mi a különbség a színészek és a táncosok mentalitása között.

Szerencsére egyre inkább tudatosul a színházi szakmában és a közönség körében is, hogy a koreográfus munkája nem csupán táncbetétek megkomponálására vagy operettek, musicalek, operák balettbetétjeinek megálmodására vonatkozik. Hiszen egy prózai előadásban sem mindegy, hogyan gondolkodik a rendező a mozgásról, hiszen koreográfiának számít az is, ahogy egy színész egy prózai előadásban koreográfus által komponáltan mozog – erre Bodor Johanna a „távolodunk a civilségtől” kifejezést használta –, sőt a nem mozgás is. „Ha a mozgás tud olyan szerves része lenni annak a nyelvezetnek, amin az az előadás az elsőtől az utolsó pillanatig megszólal, arra mondhatjuk azt, hogy sikeres ábrázolásmód, attól függetlenül is, hogy mennyire nyeri el a közönség tetszését” – fogalmazott Horváth Csaba.

Fotó: Éder Vera

Juronics Tamástól szintén elgondolkodtató alapvetés hangzott el arról, hogy amikor operával dolgozik, és a műben egy balettbetét van előírva, inkább más megoldást választ: „Egyszerűen testidegennek érzem az opera menetében, hogy megálljunk, és eltáncoljunk ott egy balettet. Más megoldással szoktam ezt áthidalni. Nem nagyon vonz az a lehetőség, hogy az absztrakciónak ezzel a lehetőségével éljek egy opera esetén, ami már eleve irreális és maga az absztrakció.”

Egy koreográfusnak azonban nemcsak a szakmáját kell gyakorolnia, nemcsak a mozgást kell megterveznie: az sem árt, ha jó pszichológus „Amikor koreográfusként belépek a terembe, én jóval többet tudok arról a jelenetről, mint a színész, aki sebezhető, kiszolgáltatott helyzetben van. Ezzel nem szabad visszaélni” – mondta Bodor Johanna. Vannak színészek, akikben görcsöket kell feloldani a testhasználatot, a vélt vagy valós képességeket illetően, idő kell ahhoz, hogy bízzanak magukban, merjenek a testükkel, a mozdulataikkal is kifejezni. Bodor Johanna azt hangsúlyozta, hogy szakmai tapasztalata birtokában egy koreográfus fel tudja mérni, hogy a társulat tagjaitól mit lehet kérni és elvárni, Horváth Csaba pedig azt – különösen annak kapcsán, hogy rendszeresen dolgozik vegyes hátterű csapatokkal, tehát színészekkel, a saját társulatának művészeivel és táncosokkal –, hogy mindenkinek kihívást jelentő, de teljesíthető feladatot kell adni.

Fotó: Éder Vera

A Forte Társulat vezetője azt is megvilágította, mentalitásban hogyan különbözik a táncosokkal és a színészekkel zajló munka. Míg a táncosok esetében nem kérdés, hogy a mutatott mozdulatot megtanulják, mert arra vannak kondicionálva – különben a szakmai alkalmasságuk válik kérdésessé –, a színészekre nem lehet „ráerőltetni” egy koreográfiát, a koreográfusnak sokkal kompromisszumképesebbnek kell lenni, és a határok feszegetésével, de a színész komfortzónájában maradni. Ugyanakkor, tette hozzá, sok esetben izgalmas tapasztalat, ha a színpadi mozgást egy egészen másfajta pozícióból közelíti meg: „Az a fajta fizikai alázat, amit alapvetően a táncosok életére jellemző, tanult fegyelem eredményez, a színészekre kevésbé jellemző, viszont az, ahogy a színész megközelíti a karaktert vagy értelmez egy jelenetet – például zenei etűdként –, sokszor nagyon inspiratív tud lenni.”

Mindhárom vendégtől hallhatott személyes történeteket a közönség, Juronics Tamástól pedig elhangzott egy vallomás is. Miközben a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője a társulatával közös alkotás öröméről és otthonosságáról beszélt, azt sem titkolta, hogy rettenetesen lefárasztja, hogy színészeket kell táncolni tanítani. „Ez egy olyan sziszifuszi, olyan lassú munka, hogy nincs hozzá türelmem. Ez most fogalmazódott meg bennem.”

Fotó: Éder Vera

Bár messze még az ideális állapot, vendégeink leszögezték: az elmúlt évtizedekben szemléletváltás történt ezen a területen is, és nem csupán abban, ahogyan a rendezők a mozgást, a koreográfiát és a koreográfust kezelik, hanem – különösen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megreformált mozgásképzésnek, illetve a fizikai színházi koreográfus-rendező szaknak köszönhetően – komoly előrelépés történt a színészek mozgásának minőségében, és a női koreográfusok száma is növekedett.

A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés beszélgetéssorozatának következő, február 19-i eseményén Klasszikus és/vagy kortárs címmel az operajátszás útjairól, trendjeiről beszélget Seres Gerda Dinyés Dániel zeneszerző-karmesterrel, Orbán Eszter dramaturggal és Szabó Máté rendezővel.