“Megvívni azt a csatát, amelyben mindannyian a magunk hősei vagyunk” – Cserhalmi György válaszolt

2020 március 12. csütörtök, 8:13

A Kossuth-díjas művész egyetlen vágytól vezérelve küzd: meg akar gyógyulni, mert még hasznosnak érzi magát. Cserhalmi Györgyöt Szegő András kérdezte a Nők Lapjában.

A Nők Lapja (Szegő András) cikkéből:

“A minap láttak a srácok egy régi fotót valami évkönyvben, amelyen egy ló hátán vágtatok. Elcsodálkoztak: jé, ez a nagypapa? Mit mondhattam volna? Akkor harmincéves lehettem, fiatalon, napi edzésben, folytonos mozgásban, nem is sejtettem, hogy mit jelent a gerincműtét, a betegség, és mi a térdprobléma, az időskori nyűgök. Akkor még természetes volt, hogy vágtatok a ló hátán. Erre legyek most büszke az unokáim előtt? Arra, hogy akkor még ép és egészséges voltam? Ez adottság volt akkor, állapot, a fiatalság, de ezzel ma büszkélkedni annyira szánalmas volna. Arra viszont szerfelett büszke vagyok, hogy tegnap hazamentem, és két óra múlva telefonáltak a gyerekek, hogy gyere már, nagypapi, mert nagyon hiányzol. Akkor valamit még számítok, valaki vagyok! El is sírtam magam” – mesélte Cserhalmi György.

Cserhalmi György / Fotó: MTVA

Arra a kérdésre, mit mond az unokáinak, ha megkérdezik, mit jelent a hírnév, a színművész így válaszolt: “Én ebben már rég nem hiszek. A legjobb úton halad a világ arrafelé, hogy megszűnjék, kitörlődjék az emberi emlékezet. Mindent rögzítenek, archiválnak digitálisan, az létezik, ami megmarad képen, filmen, hangszalagon, félresuvasztva, soha elő nem véve valami feneketlen tárhelyen, minden egyéb kitörlődik. A bennünk lévő emlékek, élmények, villanások mind inflálódnak. Egyre kevesebb a megismerés, a kapcsolat, az egymással törődés, a felidézés. Magam is tapasztalom, hogy ma már egész színészgenerációk nőnek fel, akiknek olyan óriások nem jelentenek semmit, mint Kálmán György, Kállai Ferenc, Bessenyei, Latinovits vagy Őze. Ha esetleg valamelyikről díjat neveztek el, akkor még kérdez annyit, hogy az a díj mennyi pénzzel is jár? De hogy kik voltak ők, akikkel én még együtt játszottam, akiket bámulva lestem még a takarásból is, akiktől tanultam a szakmát, már amennyit tudtam, arról már fogalmuk sincs. Mintha nem is léteztek volna.”

A művész elárulta, régebben ő is úgy gondolta, hogy az a hősiesség, ha az ember lovagol, vív, verekszik, nekiront az ellenségnek, meg ilyesféle “paprikajancsi-dolgokat” csinál. “Aztán elmúlt néhány évtized, és megtudtam, mit jelent elveszíteni a feleségemet, az anyámat, a nővéremet, mit jelen felvenni a küzdelmet betegségekkel, szembenézni válságos pillanatokkal, és folytatni. Egyetlen vágytól vezérelve küzdeni: meg akarok gyógyulni, mert még hasznos lehetek. Megvívni azt a csatát, amelyben mindannyian a magunk hősei vagyunk” – fogalmazott Cserhalmi György.

Szegő András interjúja a Nők Lapjában olvasható.