Alakváltó filmkockák – Pozsgai Zsolt az SzFE-ről

2021 január 22. péntek, 11:01

Pozsgai Zsolt írónak, filmrendezőnek tett föl kérdéseket a Présház.

A Présház interjújából:

Mester, a „fordulat évében” az akkori, rákosista országvezetőség azt szabta feladatul az akkor indított filmművészképzésnek, hogy nemzeti köntösben kommunista tartalom sugallására alkalmas szakembereket tanítson meg a filmkészítésre. Az indulásnak ez a sajátossága kitapintható-e a mai gyakorlatban?

Nem értem a kérdést. Fordulat éve? 1948? Ha arra gondolsz, hogy az akkori központi utasításos rendszer parancsára tucatjával készültek propaganda filmek, és színdarabok, színházi előadások – akkor azt kell látni, ezek kihulltak az idő rostáján. Nem gondolom, hogy ennek bármi hatása van a mai helyzetre. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek a magyar színház és film egyfajta aranykorát hozták el, ez meggyőződésem. Kamaszkoromban ámulva néztem a moziban Sándor Pál költői tragikomédiáit, Jancsó pimasz filmjeit, Gaál István gyönyörű Peer Gynt-jét. Ahogy Dömölky fájdalmasan realista filmjeit. És még nagyon hosszan sorolhatnám. A televízióban mai napig ismételt filmeket készített Várkonyi Zoltán, Zsurzs Éva és a nyomukban haladó rendezői csapat. Nyilván készült pár kommunista propagandafilm akkor is, de kit érdekelt? A színházban ezekben az időkben töméntelen számban mutattak be új magyar drámákat Fejestől Sarkadin át Örkényig. A vidéki színházak legendás műhelyei akkor indultak Kaposváron, Nyíregyházán, Szolnokon, Pécsett és még több helyen. Markó Balett, Pécsi Balett, soroljam? Kolozsvárra jártunk Harag György rendezéseit nézni. A tévében minden hétre jutott egy új tévéjáték, vagy sorozat. Remek színészekkel. Hogy ebben mennyire érvényesült a Rákosi-éra hatása? Talán csak annyira, hogy a tehetséges alkotók épp a sematizmus ellen dolgoztak, nagyon sok film és színházi bemutató kisebb forradalom volt. Jó, akkor is meg kellett küzdeni időnként túlbuzgó bürokratákkal. De ez nemes harc volt. Időnként betiltottak egy-egy művet, de az csak még jobban erősítette a szellemi ellenállást. Én átéltem ezt az időszakot, és ezt tapasztaltam. De ha erről írok, vagy beszélek, a mai vérideológusok háborodnak fel. Nosztalgiázom a Kádár rendszer után! Ugyan! Az a mindennapi belső forradalom, amely a valódi tehetségeket remekművek létrehozására serkentette, mindannyiunkat lelkesítette, akik a szellem szabadságát hirdettük. A „változás éve” nekem a rendszerváltás, amikor egy elképesztően káros és fájdalmas folyamat indult el. Azok a művészek, akik addig együtt dolgoztak, örültek, lassan egymás ellenségei lettek. Ez igen, ez hatással van azóta minden művészeti ágra, és ez a hatás remekül leképeződik most, az SZFE kapcsán is. Szándékosan kerülöm a jobb oldal-bal oldali művészet, vagy az árokásás fogalmakat, mert szerintem nincs ilyen. Áramlatok vannak. Ahogy egy folyóban. Van a fősodor, a parti áramlatok, a mélyben levő áramlatok, sőt az ellenáramlatok is, amelyek okozzák az örvényeket. De ez a folyó egy forrásból ered. Még ha útközben csatlakoznak is más folyamok. A művészet ilyen természeti folyamat, nem társadalmi kérdés. A művészet szerintem inkább rokonítható a természettel, annak törvényeivel, annak változásaival. És ebbe beavatkozni olykor – ritkán! – lehet. Rosszul, és jól. Ha értelmes folyószabályozást végeznek, ami megakadályozza az árvizeket, az jó. Ha megtiltják, hogy mérgekkel szennyezzék, az is jó. De létezik a természet elleni emberi tevékenység, ami láthatóan vesztünket fogja okozni. Ez rossz. Mindenfajta művészet értelme a forradalom az emberi egyéni és kollektív szabadsága érdekében. Ha a társadalom ezt tolerálja, az jó. Ha ebben meg akarja akadályozni, az fájdalmas következményekkel jár.

(…)

A teljes interjú itt olvasható.