“A darabot húztuk magunkra” – Végzős hallgatók A Montmartre-i ibolyában Pécsett

Interjú
2018 október 14. vasárnap, 9:00

A darabot Méhes László rendezi a Pécsi Nemzeti Színházban. Az előadásban három egyetemi hallgató, Mentes Júlia, Fekete Gábor és Takaró Kristóf kapott főszerepet.

Pécsi Nemzeti Színház: A Montmartre-i ibolya - próba / Fotó: Mihály László

Pécsi Nemzeti Színház: A Montmartre-i ibolya – próba / Fotó: Mihály László

– Honnan és hogyan érkeztetek a Pécsi Nemzeti Színház társulatához?

Mentes Júlia: – Végzős hallgató vagyok a budapesti Színművészetin, Novák Eszter és Selmeczi György osztályába járok zenés szakra, idén fogok diplomázni. Gábor az osztálytársam, de vele már előtte is két évig egy osztályba jártunk a Pesti Magyar Színiakadémián.

Takaró Kristóf: – A Kaposvári Egyetemen vagyok végzős, Eperjes Károly és Spindler Béla osztályában. Közel másfél éve vagyok itt Pécsett. A 12 dühös emberben játszottam először, utána kaptam újabb szerepeket is, most hét produkcióban vagyok benne összesen, a tavalyról áthozott darabokkal és a négy idei bemutatóval együtt.

Fekete Gábor: – Ötödéves zenés színész hallgató vagyok, tavaly érkeztem a Veszedelmes viszonyokra. Azóta volt még egy felújításunk, A padlás. A Montmartre-i ibolya a harmadik darab, amiben itt játszom.

Pécsi Nemzeti Színház: A Montmartre-i ibolya - próba / Fotó: Mihály László

Pécsi Nemzeti Színház: A Montmartre-i ibolya – próba / Fotó: Mihály László

– Mi vonzott benneteket a színészi pályára?

M. J.: – Általános iskolában volt egy olyan drámatanárnőm, aki vitt bennünket Győrből Budapestre előadásokat nézni és megszerettette velünk a színházat, csináltunk előadásokat mi is. A gimnáziumban folytattam diákszínjátszósként, az töltötte ki a szabadidőm nagy részét. Mégis először az ELTE-n kezdtem el az angol szakot és csak közben jöttem rá, hogy mennyire hiányzik ez a világ, akkor jelentkeztem a Színművészetire.

T. K.: – Kiskunlacházán születtem és ott nőttem fel. Édesanyám nagyon sok buszos színházlátogatást szervezett a környékre és Budapestre is. Emlékszem, hogy egyszer éppen a számítógépen játszottam, amikor bejött a szobába és mondta, hogy valaki lemondta a színházat és ha nem akarjuk, hogy kárba vesszen a jegy, akkor menjek el helyette. Nem akartam menni, de végül rávett és ott, azon az előadáson -pedig már arra sem emlékszem, miről szólt a darab- én eldöntöttem, hogy a másik oldalon szeretnék lenni. Onnantól kezdve, úgy tizenkét éves koromtól nekem minden a színházról szólt.

F. G.: – Nálam nagyon korán kialakult ez az irány. Nyolc-kilenc évesen kedztem úgy érezni, hogy tetszik a reflektorfény. Amikor egy-egy darabban szerepeltem, élveztem, hogy megformálhatok más embereket, más jellemeket. Zenéltem is, ami szintén az előadói pálya felé vitt, közben pedig lassan elkezdtem megszeretni az irodalmat és a drámákat is. Amikor tizenöt éves voltam, éppen Illés Alexa -aki ebben az évadban szerződött a Pécsi Nemzeti Színházhoz- elhívott két szakkörre is, amik nagyon fontossá váltak számomra. Akkor már biztosra tudtam, hogy ez lesz az én utam.

Pécsi Nemzeti Színház: A Montmartre-i ibolya - próba / Fotó: Mihály László

Pécsi Nemzeti Színház: A Montmartre-i ibolya – próba / Fotó: Mihály László

– Milyennek találjátok A Montmartre-i ibolyát, a szerepeiteket, a próbafolyamatot?

F. G.: – Minden elvárásomon felüli ez a próbaidőszak. Nagyon jól működünk együtt, mind Méhes László rendezővel, mind egymással a szereplőkkel. Talán pont azért, mert a történetben fiatalok és így új energiák vannak. Nagyon élveztem, hogy ilyen nagy mértékben tudtunk alakítani az előadáson. Én Raoult játszom, a festőt, együtt élek Florimond-nal, a zeneszerzővel és Henry-val, az íróval. Mindannyian nagyon szegények vagyunk, próbálunk megélni a művészetünkből és ezzel együtt élvezni az életet. Azért is nagyon örültem a szerepnek, mert nagyon közel áll hozzám ez a századforduló környéki Belle Epoque, a boldog békeidők korszaka.

T. K.: – Nekem a legjobban az tetszik, hogy most olyan fiatalokkal dolgozom, akik nem az osztálytársaim. Gáborral, Julcsival, Illés Alexával és Józsa Ricsivel öten nagyon jó barátságot kötöttünk -főleg a büfében- és annak a hangulatát visszük bele a darabba. Henry-t játszom, az írót. Lendületes az előadás és úgy érzem, hogy nem mi bújtunk bele a szerepekbe, hanem inkább a darabot húztuk magunkra.

M. J.: – Ezt érzem én is, hogy nagyon miénk lett a darab. Átírtuk, az alakok kiteljesedtek, átformálódtak és a történet is érthetőbb, követhetőbb lett. Csapatmunkaként csináltuk, Méhes Lászlóval nagyon jó dolgozni. A darabban Violettát játszom, akinek még nehezebb sorsa van, mint a fiúknak, a mostohaanyám az utcára küld koldulni. Eszeveszetten szerelmes vagyok Raoulba és ez a hév, ez a mánia visz keresztül az előadáson.

Pécsi Nemzeti Színház: A Montmartre-i ibolya - próba / Fotó: Mihály László

Pécsi Nemzeti Színház: A Montmartre-i ibolya – próba / Fotó: Mihály László

– Végzős hallgatókként mik a terveitek?

F. G.: – Nagyon élvezem, hogy több helyen, különböző műfajokban meg tudom vetni a lábam, Székesfehérváron és Budapesten is játszom. Próbálok minél több dolgot magamba szívni és minél többet tanulni a próbafolyamatokból.

T. K.: – Itt Pécsett egy olyan társulat van, amilyennel korábban nem találkoztam. Mindenki egy emberként megfogta a kezünket és berántott bennünket a csapatba. Ilyen gyorsan és könnyen még nem illeszkedtem be sehova, nagyon jól érzem itt magam. A több lábon állás helyett én most azt választottam, hogy inkább egy helyen vagyok, de ott ezer százalékkal.

M. J.: – Nincs még határozott tervem. Van egy év hátra az egyetemből, tanulok és élek a lehetőségekkel amiket kaptam, kipróbálom magam több helyen: Vígszínház, független társulatok, Thalia Színház és filmezés. Szeretek itt Pécsen dolgozni, ahogy Kristóf mondja, itt elfogadás és befogadás van.

 Pécsi Nemzeti Színház