“Egyszer majd saját társulatot szeretnék” – Csadi Zoltán, a dunaújvárosi igazgatóheleyttes válaszolt

2018 október 15. hétfő, 7:52

Csadi Zoltán, a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatóhelyettese a magyar kultúra ápolása iránti elhivatott művészi pályája, valamint a határon túli magyarság körében végzett értékőrző és közösségépítő tevékenysége elismeréseként a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült nemrégiben.
Ennek kapcsán kérdezte a Dunaújvárosi Hírlap.

Csadi Zoltán elsőként arról beszélt, hogy a Rákóczi Alapítvány Magyarságismereti Mozgótáborában volt, amikor elérte a kitüntetés híre. A kérdésre, hogyan került az alapítvány közelébe, elmondta: “Felvidéken születtem, és diákként megpályáztam a részvételt a Rákóczi táborba. Találkoztunk más, határon túli, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, felvidéki fiatalokkal. A délszláv háborúk idején jöttek fiatalok, akik a palicsi bombázásról meséltek, hogy abba a házak is beleremegtek. Ezt 16 évesen hallgatni egyrészt magával ragadó volt, másrészt rémisztő az a kiszolgáltatottság, amin keresztül mentek. Sajnálatot éreztem, segíteni akarást, egy nagyon erős érzelmi hullámvasút volt. Azt, hogy azonos kultúrkörből származunk, mindig tudtam, de ez a fajta rácsodálkozás a közös kultúrára, a közös nyelvre, amit mindannyian máshogy beszélünk, akik a Kárpát-medencében élünk, ez egy nagyszerű dolog”.

Arról, hogyan lett résztvevőből közreműködővé, elárulta: “Édesanyám szerint kiskorom óta színész akartam lenni, de én ilyen határozottan nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy olyan hét, nyolcévesen Hófehérkét meséltem az iskolai szavalóversenyen Feketenyéken. Szóval, nem okozott gondot, ha szerepelni kellett sok ember előtt, ezért, amikor láttam az alapítvány kiírását, bátran megpályáztam. Végigjártam a ranglétrát. Amikor 2001-ben felkerültem Budapestre, rögtön kapcsolatba léptem velük, elkezdtem segíteni a táborszervezésben. Visszahívtak segédvezetőnek a táborozók mellé. Nyaranta két hétig százharmincöt diákot látnak vendégül. Ez rengeteg munkával jár és szükség van segítőkre. Később csoportvezető lettem, majd bekerültem az alapítvány kuratóriumába tagként és nyolc éve ügyvezetőként viszem az alapítványi ügyeket. Ezeknek a koordinálása, levezénylése nem kis munka. A tábor egy 20 milliós projekt, de ezen kívül van még étkeztetési programunk Ungváron és Gyergyószentmiklóson is és minden évben kiadunk ötven-ötven ösztöndíjat külhoni vagy anyaországi felsőoktatásban tanuló határon túli magyar diáknak. Mindenki önkéntesként végzi a munkáját az alapítványnál, én is”.

Csadi Zoltán arról is beszélt, miért fontos számára az alapítványnál végzett munka miközben rendez, játszik, igazgatóhelyettes. “Én otthon azt láttam a szüleimtől, nagyszüleimtől, akik végigdolgozták az életüket, hogy mindig hajtotta őket valami előre. A nagyszüleimet kitelepítették, elvettek tőlük mindent a háború után. Sokszor újrakezdték az életüket. A munka és a hit azonban soha nem volt kérdés számukra. A nyolcvanöt éves nagyanyám minden vasárnap ott van a templomban. Számára első a hit és a munka. A legnagyobb nyári melegben is kapál a kertben, miközben már ezt nem kellene. Ezt láttam, ebbe születtem, nőttem bele, nem jelentett soha terhet. Persze kamaszként, amikor el kellett menni paprikát szedni a földre, azt utáltam és hiába voltak disznóink, csirkéink, én nem szerettem. De mindig ott voltam, és megcsináltam. Valahogy ez olyan magától értetődő volt. Anélkül nem megy semmi, hogy az ember ne tegyen bele sok munkát. Azóta is ebben hiszek. Lehet erre azt mondani, hogy munkamániás vagyok, de én nem így élem meg. Tudom magamról, hogy nem vagyok az. Le tudom tenni a tollat és azt mondani, hogy ennyi, ebben már nem lesz több. Majd holnap újrakezdem, folytatom. Persze volt olyan időszak, amikor mindent elvállaltam, nem tudtam nemet mondani. Szinkronra, színházra, vizsgafilmre sem. Ma már ez nincs” – fejtette ki Csadi Zoltán.

A felvetésre, miszerint iskola-, végzettséghalmozó is, úgy reagált: “Igen. Tele vagyunk komplexusokkal. Én is. Biztos mániákusan bizonyítani akarom, hogy nem minden színész ostoba. A másik viszont, hogy iszonyatosan érdekel a szakmám tudományos része. A színház egy könnyen megfogalmazható dolog látszólag, de ha az ember megkapirgálja, akkor egy elképesztően bonyolult és összetett valami, amiben a pszichológiától kezdve az irodalomtudományon, a történettudományon, szociológián keresztül a társadalomtudományon át minden benne van. Persze elfogult vagyok a hivatásommal szemben, de nagyon érdekel a komplexitása. A történeti része is, mert annyira gazdag és sokrétű a magyar színháztörténet, különösen a 20. század eleji, hogy bárhová nyúl benne az ember, bármilyen irányba lapoz, bármerre néz, elfeledett kincsekre talál. Nincs az a kutatóhad, aki ezt fel tudná dolgozni. Most benne vagyok egy nagyon nagy munkában. A Károlin diplomáztam színháztudományból mesterszakon. A szakdolgozatomat Hegedűs Tibor munkásságából írtam. Róla ma már szinte alig tudják a színházi szakmában, hogy ki volt. Pedig ő rendezte például a két első magyarul megszólaló hangosfilmet Bajor Gizivel a főszerepben. Ő rendezte az első rádiójátékokat és emellett a Vígszínház egyik nagy formátumú rendezője is volt. Nagyon nagy ívű pályát futott be a háború végéig, amikor is ez megtört. Elképesztő mennyiségű anyag maradt hátra az életéből. Most ezt kutatom. A szakdolgozatom anyagával megpályáztam a Magyar Művészeti Akadémia egy ösztöndíjprogramját, és a művészetelméleti programba beválogattak. Ebből három év múlva megszületik majd egy monográfia. Hihetetlenül motivál és magával ragad” – nyilatkozta Csadi Zoltán.

Arról, hogy a színjátszás lassan kiszorul az életéből, úgy vélekedett, ez nem csak rajta múlik. “Most jobban érdekel a színházcsinálás másik oldala. A rendezés, a kutatás. Megtaláltam a helyem az ifjúsági és a gyerekszínházban. Nagyon sokat vagyok fiatalokkal az alapítványon belül is. Rám erősen hat az ő más típusú gondolkodásuk. Nem érzem nagyon távolinak magam tőlük, de van köztünk pár évtized, és ők nagyon másként látják a világot. Nem csak azért tartom fontosnak, mert a színházban kell az utánpótlásról gondoskodni, de ebben a zűrzavaros, rohanó, klipszerű világban az, hogy kortárs gyerekverset halljanak a gyerekek, az nagyon fontos. Nagyon fogékonyak rá, több verset a színészekkel együtt mondanak az előadáson. Abban hiszek, hogy érdemes a gyerekek fantáziájából kiindulni, és partnernek kezelni őket. Nem lehajolni hozzájuk, hanem fölemelni magunkhoz” – összegzett az igazgatóhelyettes, aki azt is hozzátette, egyszer majd szeretne egy saját társulatot, egy összművészeti központot.

A teljes interjú a Dunaújvárosi Hírlapban olvasható.