“Annyira jó itthon lenni!” – Interjú Vári Évával

2019 június 26. szerda, 7:00

Schwajda György: A szent család című tragikomédiájának központi alakja, az Anya megformálásával tért vissza Vári Éva Pécsre. Egyszer úgy fogalmazott: szerepálmai nincsenek, de álomszerepei vannak.

Pécsi Harmadik Színház: A szent család / Fotó: Komlós Attila

– Eleinte az is kétséges volt számomra, meg tudom-e tanulni ezt az irdatlan szövegmennyiséget, hisz a másfél órás előadásban egyetlen jelenet kivételével végig a színpadon vagyok. Ráadásul ez egy nagyon kemény darab, és rendkívül sokrétű az Anya figurája. Meg kellett őt találnom magamban, hogy ne illusztráció legyen a játékom, hanem minél személyesebbé váljon minden megnyilvánulásom. Találtam közös pontokat, hisz bennem is van keserűség, meg nem értés, no meg a kor, a betegségek – tehát sok mindennel azonosulni tudok. Azzal is, hogy milyen egyedül élni. Az ember örökké várja haza azokat, akiket szeret, akiket látni akar. A darabbéli Anya történetesen a gyerekeit; ám ha megjönnek, nem tud velük úgy beszélni, ahogyan kellene. Mindig az örökös sértődöttsége, megbántottsága kerekedik felül, és talán nem is sejti, mennyit árt ezzel. Hiszen gyilkolni szavakkal is lehet. Ma már, túl húsz előadáson, azt mondom, bizony, ez is az egyik álomszerepemmé vált, ahogy a Harmadik Színházban korábban a Kvartettből a Feleség figurája, a Tóték Mariskája, a Macskajáték Orbánnéja vagy a Boldogtalanokból Húberné. Minden szerep ajándék volt a pályámon, amit itt eljátszottam.

Pécsi Harmadik Színház: A szent család / Fotó: Komlós Attila

– Rendre azt hallom a nézőktől: magukra, a családjukra ismernek az előadásban, az édesanyjuk gesztusait, viselkedését, mondatait látják megelevenedni a színpadon.

– Az az igazság, hogy én előre nem találom ki a gesztusaimat. Ha megkérdeznek, mikor mit csinálok, fogalmam nincs, mert az a helyzetből adódik, abból, hogy éppen kivel, melyik gyerekemmel beszélek. Nem akartam, hogy ez az Anya mindegyikkel ugyanolyan módon, egyforma stílusban nyilvánuljon meg. A nagyfiát idealizálja, ő egy fogalom számára, pedig a legkevésbé foglalkozik az anyjával – haragszik rá, mégis mindig őt várja. A középső egy kicsit cinikus, őhozzá megvan a kellő humora. A legkisebb, az Öcsi itt is a család kedvence, akit nagyon szeret, de örökké neveli, még most is, pedig már nős ember. Azt hiszem, ez az Anya a lányával jön ki legkevésbé, gondolom, mert a nők sokkal kritikusabbak a lányukkal. Talán, mert jobban féltik őket, mint a fiaikat. Az Anya alapmagatartásában benne kell lennie a kornak, a betegségeknek, az elhagyatottságnak, s meg kell mutatkoznia annak, hogy egy elhasznált életről van szó. Magam is meglepődöm, amikor a kritikákban, nézői véleményekben azt olvasom, hogy az illetőnek nemrég halt meg az anyukája, és engem látva visszaidéződtek benne az emlékek. Ez talán azt mutatja, hogy ez az Anya nem egy mesebeli figura, hanem nagyon is itt van, itt él köztünk. Előadás közben nem sokat látok a nézőtérből, de észreveszem, amikor a ráismerés gesztusával összenéznek a mellettük ülővel – úgy gondolom, ez az előadás egyik nagy érdeme. Meg az íróé is!

Pécsi Harmadik Színház: A szent család / Fotó: Komlós Attila

– Van, aki a látottak hatására, közel egy évtized múltán vette föl újra a kapcsolatot a testvérével.

– Mindig arra vágyunk, és igazából azért hozunk létre egy előadást, hogy legyen valami olyan hozadéka, közvetlen hatása, amitől megváltoznak, jobb irányba mozdulnak az emberi kapcsolatok. Akár úgy, hogy akik évek óta nem beszéltek, azok újra szóba álljanak egymással. Manapság különösen nagy probléma, hogy az emberi kapcsolatok nem igazán tudnak normális mederben folyni, mert nem figyelünk egymásra, nem hallgatjuk meg a másikat, és csak ritkán bocsátunk meg. Márpedig ez szét tudja zülleszteni a családot. Ahogyan az Anya teszi az igazságtalanságával, az örökös zsörtölődéseivel, az árulkodásaival. És ha valaki a mi előadásunk hatására megteszi az első lépést a közeledésre, már nem dolgozunk hiába!

Pécsi Harmadik Színház: A szent család / Fotó: Komlós Attila

– Április közepén a Játékszínben két zajos sikerű előadás zajlott A szent családból. Milyen volt újra budapesti színpadon játszani?

– Nem volt bennem különösebb izgalom, hisz tudtam, hogy főleg azok jönnek el megnézni, akik sokat láttak és ismernek engem. Nagyon örültünk, hogy értően és jól fogadták, remek volt az előadásunk visszhangja. Mindkét este hosszú percekig állva tapsolt és bravózott a publikum. A budapesti közönség a tetszésnyilvánításban bátrabb, mint a pécsi – ezt nem bántásképpen mondom, természetesen, de itthon, főként prózai mű esetében szinte elképzelhetetlen, hogy nyílt színi tapsot kapjon akár egy-egy mondat is. A Játékszínben ez is megtörtént! Schwajda György komédiának nevezi művét, de miután ez egy mellbevágó történet, érthető, hogy sokan nem mernek igaziból nevetni ott sem, ahol erre a helyzet lehetőséget teremt.

Pécsi Harmadik Színház: A szent család / Fotó: Komlós Attila

– Hosszú volt az évad. A nyár hoz egy kis pihenést, utazást?

– Minden évben elhatározom, hogy a szünetben elutazom valahová. De 25 évig, amíg Budapesten játszottam, és az Orlai-produkciókkal nyaranta is rengeteget utaztunk, hiába volt itt Pécsett a házam, a kertem, ezt alig élveztem – amikor hazajöttem, azt se tudtam, hol van a villanykapcsoló. Most annyira jó itthon lenni! Kiülök a teraszra, gyönyörködöm a fákban, a virágokban, hallgatom a madarak énekét, s a legnagyobb hőségben is remekül hűsölök itt.

– És rövidesen várja az új évadot…

– Persze, bár szolidabb lelkesedéssel, mint pár évtizeddel ezelőtt. De annak nagyon örülök, hogy A szent család előadásból sokat játszunk majd, mert óriási az érdeklődés iránta. A Harmadik Színház különleges helyet foglal el a szívemben. Színvonalas, nívós előadások születnek itt, Vincze János kényes ízlésű rendező, hála istennek. Egyformán gondolkodunk a darabokról, a szerepformálásban pedig nagy szabadságot ad, persze bizonyos határok között. Fontos, hogy érzem: bízik bennem. Nagyra értékelem azt a fantasztikus munkát, amit ebben a színházban, ebben a városban végez, és ameddig szüksége van rám, biztos, hogy támogatom is!

Kérdezett: Csató Andrea / Pécsi Harmadik Színház
Leadfotó: Ambrus Marcsi