“A színház is a lélek terepe” – Interjú Kellerné Egresi Zsuzsannával és Oberfrank Pállal

2019 július 02. kedd, 7:00

Évek óta vezetik közösen a Veszprémi Petőfi Színházat, és ha rajtuk múlik, folytatnák a munkát. Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettessel és Oberfrank Pál direktorral beszélgettünk.

Oberfrank Pál és Kellerné Egresi Zsuzsanna / Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

Zsuzska, mikor gondolt arra először, hogy színházban találhatja meg a helyét? És milyen lépések vezettek oda, hogy igazgatóhelyettes lett Veszprémben?
K. E. Zs.: Ahhoz, hogy a színházi területen képzeljem el a jövőm, szükségem volt egy bizonyos érettségre. Már az általános iskolában sikerrel szerepeltem versmondó versenyeken és a tanáraim is kiválasztottak egy színházi meghallgatásra. Akkor találkoztam először a színház miliőjével úgy, hogy nem közönségként ültem a nézőtéren. A középiskolai éveim alatt beválogattak a Jézus Passió című produkcióba táncos statisztának, és már a próbák alatt egyre többször megfordult a fejemben, hogy vajon ki lehet az, aki a háttérből egy ekkora előadás munkafolyamatait megszervezi és összefogja a készülő bemutatót. Bár később felvételt nyertem a Budapesti Tanítóképző Főiskolára, annyira erős kötődésem alakult ki Veszprém és a Veszprémi Petőfi Színház iránt, hogy mégsem költöztem el a városból. A szüleim egy feltétellel egyeztek bele abba, hogy ne kezdjek azonnal felsőfokú tanulmányokba: dolgoznom kellett. Miután közgazdasági szakközépiskolában végeztem, jelentkeztem a város polgármesteri hivatalába egy megüresedett állásra. A sporttal foglalkozó osztályra vettek fel, amihez akkor hozzátartozott a kulturális terület is. Egy városházi értekezleten jelen volt Vándorfi László, a színház akkori igazgatója, aki a Jézus Passiót is rendezte, és munkalehetőséget kínált a teátrumban. Amikor mindezt a családom elé tártam, kereken elutasították a tervem, végül a direktornak kellett meggyőznie őket. 1994 novemberétől tartozom a társulathoz, kezdetben művészeti titkárként számítottak rám. Akkor még Szilágyi Erzsébet volt a művészeti főtitkár, akitől rengeteget tanultam. Sajnos nagyon korán beteg lett, így át kellett vennem a feladatait. Bedobtak a mélyvízbe, többek között az akkor induló Tánc fesztiválja és az országos színházi találkozó teljes szervezési folyamatát rám bízták. Erzsi halála után kineveztek színházi főtitkárnak, és minden erőmmel bizonyítani akartam az emléke előtt is, hogy érdemes vagyok a munkára. Egészen a gyermekem megszületéséig dolgoztam, később pedig a színházban időközben végbement változások arra ösztönöztek, hogy elvégezzem a főiskolát – ez meg is történt – és inkább a tanításra fókuszáljak, hiszen a színházon túl másik szenvedélyem az, ha gyermekekkel foglalkozhatok. Végül a szívem visszahúzott, és akkori nevén szervezőként – ma értékesítőnek mondanánk – folytattam. Később már a teljes területet vezettem és az általam kidolgozott szakmai koncepciók alapján sikeresen működtettük az értékesítési csoportot. Egyre nagyobb mértékben emelkedett a jegyeladások és a bérletesek száma, végül Oberfrank Pál, amikor igazgató lett, felismerte, hogy akkorra már a színház minden területére ráláttam és kinevezett igazgatóhelyettesnek.

Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

Pál, hogy ismerkedtek meg, miként indult a munkakapcsolat Zsuzskával? És hogy látja, min múlik az, hogy hosszú évek óta együtt tudnak dolgozni?
O. P.: 2010 óta vezetem a Veszprémi Petőfi Színházat, és már az igazgatásom elején kiderült számomra, hogy az értékesítés és a művészi munka nem működnek egymás nélkül. Volt egy pillanat, amikor világossá vált, hogy Veszprémben úgy érdemes színházat csinálni, ha a közönségre fókuszálunk. Innen már csak egy lépés volt, hogy azzal a munkatárssal dolgozzam együtt, aki a legjobban ismeri a veszprémi színházat és a közönséget. A köztünk elindult párbeszéd megsokszorozza a színházban végzett munka minőségét, a kettőnk szakmai tevékenysége szervesen egymásra épült, mert Zsuzska tapasztalatai illeszkedtek a művészi elképzeléseimhez.

Volt-e olyan momentuma az elmúlt éveknek, amely különösen megpróbálta Önöket? Volt-e olyan nehézség, amelyen csak közös erővel, hosszas töprengés árán tudtak túljutni?)
K. E. Zs.: Számos eset adódott a színház életében, aminek a megoldásához közösen volt szükség igazgató úr budapesti kapcsolatrendszerére és az én „veszprémiségemre”, így tudtunk együtt megoldást találni.

Kinek mi a felelőssége? Milyen munkamegosztásban dolgoznak?
O. P.: Hivatalosan minden döntés az én felelősségem, de az igazán lényeges és fontos dolgokat közösen beszéljük meg. Sokszor Zsuzska rávilágít olyan történésekre, amelyekre én nem figyelnék, és bevallom, a női ösztönei nagyon sokat segítenek egy-egy döntés meghozatalánál.
K. E. Zs.: A napi szintű, operatív egyeztetési folyamatokat nyilvánvalóan nem terhelem az igazgató úrra, hiszen a direktori teendői mellett sokszor meg kell jelennie a próbákon, a különböző felkéréseknek eleget téve fellépésein és Budapestre is többször utazik. Amit csak lehet, megpróbálok megoldani a kollégákkal, és végül a megoldási lehetőségeket ajánlom fel számára.

Februárban a Hűség óráját vehették át azok a társulati tagok, akik legalább 10 éve segítik a Veszprémi Petőfi Színház munkáját, köztük Zsuzska, aki 25 éve tagja a társulatnak. Hogy érintette ez a gesztus? Mi az, amire a legszívesebben emlékszik az elmúlt évekből?
K. E. Zs.: Mindenképpen szerettem volna láthatóvá tenni a színház iránt elkötelezett kollégák munkájának elismerését. A Hűség órájával, amely a közösségünkben eltöltött időt is jelképezi, ezt a kötődést honoráljuk. Amikor én is átvehettem, hirtelen megdöbbentem, hogy milyen gyorsan elrepült az elmúlt huszonöt év. Rengeteg meghatározó pillanat megmaradt bennem, leginkább a premierek, a rendezvények és a programok előtti izgalom és vágy motivál, hogy jól sikerüljenek az előadásaink, és boldog nézőkkel találkozhassunk színházunkban.

Pál, amikor 2010-ben a Petőfi Színház élére került, úgy fogalmazott a vidéki színházak feladata egyfajta szellemi, lelki és kulturális központ létrehozása. “Ars poeticánk: közösségben a közönséggel” – nyilatkozta. Mit jelent ez a gondolat az Ön számára? (Ezzel a furcsa kérdéssel az a célom, hogy Pálnak legyen alkalma beszélni arról, miként gondolkodik a színház(á)ról, milyen értékek mentén építi fel a programot.)
O. P.: A színház a kultúra temploma és egyben nagy lehetőség a közönség számára, hogy szellemi és lelki utazáson vegyen részt. A mi felelősségünk, hogy értékes és tartalmas előadásokat nyújtsunk számukra. Meg kell találnunk a közös nevezőt abban, hogy a szórakoztatás mellett a mély gondolatiság is megjelenjen a produkciókban. Hiába csinálnánk olyan művész színházat, amely a közönséget nem érdekli, ellenben nem mehetünk el a bulvár felé sem. A színháznak számomra nem csak az a feladata, hogy létrehozza a kötelező nagyszínházi és kamaraszínházi előadásait, hanem az is, hogy szervesen kapcsolódjunk a város kulturális életébe, szellemi és lelki központok legyünk. Ehhez segítenek társadalmi programjaink és a fesztiváljaink.

Oberfrank Pál / Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

„Egy közösséget vezetni és egy osztályt egybetartani akkor sikerülhet, ha az egészet látod, érzed és szereted. Jobban tudod a célt mindenkinél” – Páltól kérdezem, mi ennek a kulcsa?
O. P.: Talán közhelynek hangzik, de a legfontosabbnak azt tartom, hogy a munkatársaink szeressék, amit csinálnak és a kollégáikat, még akkor is, ha számos megoldandó kérdéssel kell szembenézniük. A társulat nem homogén közösség, mégis egységes csapattá kell kovácsolnunk. El kell érnünk, hogy minél több kolléga számára fontos legyen a képviselt közös ügy.

Zsuzska, hogy látja, miként alakult a színház profilja, amióta Pál az igazgató? Mi az, amit a kitűzött célok közül sikerült elérni és mi az, ami még várat magára?
K. E. Zs.: Egy vidéki színház életében, a Budapestről érkező új igazgató esetében mindig felmerül a kérdés, hogy az általa korábban tapasztalt színházi működés mennyire érvényes vidéken. Véleményem szerint egészen más módon kell működtetni egy színházat Budapesten és máshogyan a fővároson kívül. Nálunk minden esetben a nézők igényeihez is szükséges alakítani a műsorpolitikát, mert ha a közönség nem találja a helyét és nem érzi magáénak az intézményt, akkor nem ér semmit a színházcsinálás. Oberfrank Pál ezt a nézőpontot hamar felismerte és elfogadta. Hagyatkozott a hagyományosan „veszprémi életérzésre”, és rögtön bekapcsolódott a város művészeti életébe. A nap szinte huszonnégy órájában ide köti az életét, mindamellett, hogy kézben tartja és ápolja budapesti kapcsolatait. Meglátásom szerint minden, az igazgatói pályázatában foglalt célkitűzését elérte, és ha lehet ezt mondani, még gazdagabbá is vált a színház élete, mint ahogyan a benyújtott koncepciójában megfogalmazta.

Annak kapcsán, hogy 2023-ban Veszprém lehet Európa Kulturális Fővárosa, Pál korábban elmondta: ez a lehetőség sokéves koncentrált munka eredménye és olyan programokban is gondolkodnak, amelyek túlnyúlnak az országhatárainkon…
O. P.: A munka derékhada a város művészeti bizottságában zajlott. Feltérképeztük, hogy mit szeretne Veszprém és ebben hogyan helyezkedhet el a színház, hogyan tudunk szervesen illeszkedni az átfogó koncepcióhoz. Úgy gondolom, hogy pontosan úgy működünk, ahogyan egy Európa Kulturális Fővárosa címmel bíró megyeszékhely színházának szükséges. Szeretnénk még inkább integrálni határon túli és nemzetközi partnereinket, akár egy kisebb fesztivállal, vagy színházi konferenciával, meghívni világszerte elismert színházi szakembereket, egy előadás, vagy workshop megtartására. Természetesen mindez függ a rendelkezésre álló forrásoktól is.
K. E. Zs.: Az Európa Kulturális Fővárosa cím minden veszprémi polgár gondolkodásában összekapcsolódik a színházzal is. Büszkék vagyunk rá, hogy elnyertük a lehetőséget és azért is örülünk ennek, mert az EKF év egybeesik majd a színház rekonstrukció utáni újbóli megnyitásával.

Kellerné Egresi Zsuzsanna / Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

Tavaly hagyományteremtő céllal hozták létre a Rátonyi Róbert Operettfesztivált. Miért tartják fontosnak az operett további népszerűsítését?
K. E. Zs.: Mindamellett, hogy Veszprém városának különösen fontos a fesztivál, főként a bérletes, hűséges nézőink igénylik a minőségi operettet. A fesztivál célja, hogy minél szélesebb körben megismertessük a hungarikumnak számító műfajt. Rátonyi Róbert életének utolsó négy évben itt dolgozott a színházban, találkozhatott vele a közönség, akár az utcán, vagy egy kávéházban, vagy a boltban. A veszprémiek személyesen kötődnek az operett műfaj kiemelkedő művészéhez, ezt a tavalyi majdnem hétezres látogatószám is bizonyítja, a II. Rátonyi Róbert Operettfesztivál ezért is bír különleges értékekkel.
O. P.: Szakmai szemmel nézve: olyan fesztivált létrehozni, amilyen még nem volt, felemelő érzés, másrészt alkalmat ad arra, hogy látleletet készítsünk a Kárpát-medencei operett játszás jelenlegi állapotáról. Nem feledkezünk meg klasszikus hagyományainkról.

Hogy látja Zsuzska, egy színházi előadás mennyiben formálhatja át az alkotót és a befogadót?
K. E. Zs.: Hiszek abban, hogy a kultúrának ugyanolyan hangsúlyos szerepe van a társadalom mentálhigiénés fejlődésében, mint az egyéb más gyógyító lehetőségeknek. Miután egy előadás önmagában is érzékenyít alkotót és befogadót egyaránt, egy társadalmi kérdés, vagy probléma koncentráltabb vizsgálatával a színházi előadás átformálhatja a művészek és a nézők mentalitását. Erre nagyon jó példa az Érzékenyítő Fesztiválunk, amely kapcsán tapasztalhatjuk, hogy a Budapestről érkező művészek számára milyen impulzusokat adnak a veszprémi nézők pozitív visszajelzései, és a közönség is mélyebben beleláthat egy olyan kérdéskörbe, amely hatással van az életükre és amelyet egy budapesti vendégelőadás után a nyitott beszélgetések alkalmával közösen feldolgozunk.

2018-ban hívták életre az Érzékenyítő Fesztivált is. Zsuzskát kérdezném, hogy született a fesztivál ötlete és milyen tapasztalatokat mentén tudták összeállítani az idei műsort?
K. E. Zs.: A fesztivál ötlete körülbelül két és fél évvel ezelőtt született meg bennem, amikor Gyöngyössy Dóra, kihívással, Down-szindrómával élő kolléganőnk érkezett a társulathoz. Dóri speciális olimpiai bajnok, és szerettünk volna segíteni a munkavállalásában, a színház azóta is számít a precizitására és munkavégzésének a minőségére. Amikor bemutattam a társulatnak, néhány munkatársam szemében némi félelmet fedeztem fel, de Dóri saját maga döntötte le ezeket a falakat a lényével, a szeretetével és a kisugárzásával. Ő maga vitte végig az érzékenyítés folyamatát a társulatban. Miután láttam, hogy milyen hatalmas erő rejlik a kialakult emberi kapcsolatokban, úgy gondoltam, hogy ezt mindenképpen meg kell mutatnunk a nézőknek is, hogy az alkotókkal és a művészekkel együtt közösen szert tegyenek az egymásra való odafigyelés, a megértés és az elfogadás tudományára. A közönségünkben megfogalmazódott vágy olyan erős volt aziránt, hogy ismét megrendezzük a fesztivált, hogy nem tudtunk ellenállni a kérésüknek. Az idei műsor összeállításakor figyeltünk arra, hogy az egészséget is érintő témák mellett olyan problémákat is beemeljünk a programba, amelyek elsőre talán nem láthatók az életünkben. Olyan társadalmi, mentális, szociális kérdéseket vizsgáltunk, amelyek bármelyikünkben felmerülhetnek. A hatalmas szervezési munka a színház munkatársait gyakran erejükön túl is leterheli, mégis, az idei év egyik legfontosabb tapasztalata – a nézők és a vendégül látott társulatok visszajelzései mellett – a kollégák véleménye. Az utolsó fesztiválesemény éjjelén megírták, hogy mennyi mindent kaptak a programsorozattól és más emberré váltak általa. Ezért megéri csinálni.

Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

Pál, Ön mikor érezte meg először a színház transzformáló erejét? Van-e olyan előadás, amelyre ha nem is sorsfordító, de meghatározó élményként emlékszik, ami meghatározó felismeréseket hozott?
O. P.: Már középiskolás koromban, a Piarista Gimnáziumban megéreztem, hogy a színpadra lépés felemelő érzés, és ha jó az előadás, akkor a találkozásunk a közönség számára is sorsfordító alkalom lehet és akár örökérvényű változást is okozhat.

“Középiskolás koromban hiányzott belőlem a bátorság, bár éreztem valami titkot, remegtető varázslatot, szédítő misztikumot, amely annyira vonzott” – fogalmazott egy interjúban. Mennyi maradt a misztikumból? Illetve a pálya során hogy alakultak át a színházról alkotott elképzelései?
O. P.: Szerencsére az a hit, ami bennem volt, nem csökkent az évek folyamán. Ahogyan az emberek, úgy a színház is a lélek terepe, és nagyon vigyázni kell arra, hogy ez ne sérüljön. Tordy Géza szavaival élve: „A keserű tapasztalatok ízzé savanyodnak a számban”, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy ha ezek a keserűségek olyannyira összeállnak, hogy már nem engedik a színházcsinálás iránti vágyat, a finom belső motort működni, akkor nem érdemes tovább folytatni. Előfordulnak olyan előadások, amelyekben azt érzem, hogy az adott jelenet egy teljesen más dimenzióba emel föl. Magam csodálkozom ilyenkor a legjobban, hogy mindez megtörténhet. A versmondás során is szellemi és lelki időutazásban vehetek részt, szinte kilépek önmagamból, és ha ez találkozik a néző saját utazásával, akkor olyan módon rezonálunk egymásra, amit már nagyon nehéz szavakba önteni.

Azt vallja, az élet küzdelmességének vállalása mellett a színháznak reményt is fel kell mutatnia. Ez a gondolat mennyiben tud érvényesülni a veszprémi színház programjában és a Magyar Művészeti Akadémia Szó-szín-játék sorozatának alakítása során?
O. P.: A színház nem törekedhet arra, hogy csupán horizontálisan láttassa a világot a nézővel. Igenis vannak vertikális irányok is, ez számomra elsősorban a hitemben jelenik meg. Tudomásul veszem azt, hogy vannak olyan ügyek, amelyek felett már nincs hatalmunk. Hogy mindezt térben és időben is elhelyezzem, gondoljunk csak a görög mitológiára: az ókorban élt ember, ha már nem tudott megmagyarázni bizonyos létkérdéseket, akkor az istenei szándékát látta a történések mögött. Számos jelenkori tudományos és orvosi eset is arra vezet, hogy gyakran megoldhatatlannak tűnő problémák egyszer csak megmagyarázhatatlanul a helyükre kerülnek. Nem lehet, hogy az a sok szenvedés és fájdalom, amelyen keresztül küzdjük magunkat, teljesen értelmetlen. A színháznak is feladata, hogy megmutassa a néző számára az élet transzcendens értelmét. Nagy felelősség, különösen most, amikor minden afelé mutat, hogy a földi hívságoknak próbáljunk megfelelni. A társadalom gyakran nem is fogad be minket, ha nem rendelkezünk bizonyos elvárt attribútumokkal. Ezt el kell engedni, mert semmi értelme egész életünkben megfelelési kényszerben létezni.

Holt költők társasága / Fotó: Veszprémi Petőfi Színház

Színészi munkájáról szólva egyszer úgy nyilatkozott: “nem lehet megúszni az önanalízist”. Saját bevallása szerint mégis sok idő volt megtalálni a saját hangját, ritmusát, “én lenni, elnevetni, elsírni, elmondani, kiüvölteni, felvállalni, bevallani, ki is vagyok valójában”. Mi az, ami ebben támogatta? És mi az, aminek feltétlenül meg kellett történnie ahhoz, hogy alkotóként és magánemberként is fejlődjön?
O. P.: Egyrészt nyilván sok tapasztalatot kellett szereznem, amíg felvállaltam a saját gondolataimat és érzéseimet, és amíg eljutottam oda, hogy nem akartam igazodni senkihez és semmihez. Az ember, ha szerencsés, egy idő után nem a megfeszült gondolatok és izmok mentén él, hanem belátja, hogy olyan amilyen, de ettől az, aki. Ki hamarabb, ki később, megtalálja a saját hangját, mozdulatát, tempóját, ritmusát, amivel önazonossá válik. Ha mindezt felvállalja és harmóniába kerül önmagával, akkor már esélyt nyerhet a teljes életre. Böjte Csaba ezt úgy fogalmazta meg hogy: „kiszeretni a másikból a jót”. Nem könnyű, mert hiába mosolygok a másikra, ha a másik nem akar, nem tud, vagy nem bír rám mosolyogni. Ami pedig a színészetet illeti, Marton László tanítására hagyatkozom, aki azt mondta, hogy a színésznek minden szerepében vallomást kell tennie. Amikor a színész találkozik a darabbal, rögtön bele kell helyezkednie abba a szituációba, vagy gondolatkörbe, amelyet a szerző papírra vetett és ha mögé áll, akkor már semmi más feladata nincs, csak hagynia kell, hogy önmagától működjön a színpadon. Bármelyikünk lehet Rómeó. Ha Rómeó szövegét egyes szám első személyben kezdem el mondani, akkor én magam rezonálok a szerző által megfogalmazott gondolatokra, ettől leszek én Rómeó. A néző az előadás során elkezd velem azonosulni, már nem is kérdezi meg, hogy „milyen” egy „ideális” Rómeó, mert látja, érzi, hogy őszinte megnyilvánulásról van szó. Ez a titka a Holt költők társaságának is. Mindenkiben benne van Keating, a tanár, ha a gondolatait magáénak érzi.

Zsuzska, hogy érzi Önt mennyiben változtatta meg a színházban végzett munka, és mi az, ami miatt 25 éve szívesen szolgálja a színházat?
K. E. Zs.: Lokálpatriótának érzem magam, rendkívül fontos számomra a városom, szerintem Veszprém a világ közepe. A szüleimtől örökölt mentalitás és a neveltetésem miatt is, ha valamin dolgozom, azt szívvel-lélekkel teszem. Mindig az a cél vezérelt, hogy Veszprém kulturális élete a legjobb legyen. Ha ehhez hozzájárulhatok a magam területén, akkor már megérte az elmúlt időszak munkája. Miután nap, mint nap új kihívásokkal nézünk szembe, ennek a folyamatnak soha nincs vége.

Pályáznak-e jövőre is a veszprémi színház vezetésére?
O. P.: A dolgok mostani állása szerint igen. Úgy jöttem a városba, hogy az egész életem idehoztam Veszprémbe, mindent alárendeltem annak, hogy igazgató lettem. Közben az élet úgy hozta, hogy éppen egy rekonstrukció előtt állunk és Európa Kulturális Fővárosa lettünk. Annyi szakmailag előremutató és a veszprémi közönség által is szeretett folyamat indult el a színházunkban, hogy vétek lenne a közösen bejárt ívet megszakítani és az előttünk álló lehetőségeknek gátat szabni, hiszen felelősséget vállaltam a társulat fejlődéséért.

Színház.org