“Mit tesz egy színész, ha nem jön a fuvallat?” – Beszámolók a Thealterről

2019 augusztus 06. kedd, 8:05

A Thealter kritikusműhelye, a blog jr. résztvevői idén is próbanaplót és fesztiváltudósításokat írnak Jászay Tamás mentorálásával.

Elefánti Emma: This is the beginning of a
(Tea for Two workshop Ivo Dimcsevvel, 1. nap)

Megérkezem a balett-terembe, várok. Körülnézek, van-e bent ismerős. Van. Ezen a helyen hogyne lenne. Akkor most közösen várunk. A tegnapi koncert után mindenki kíváncsi a trénerünkre.

Megjön, eltelik még egy kis idő azzal, hogy beszél a termünkkel kapcsolatos aggályairól, aztán részletezi az elkövetkező öt napunk beosztását. (Közben veszem észre, hogy a tegnapi szőkeséggel ellentétben mára valahogyan kopasz lett.) Két nap anyagfejlesztés, aztán időkezelés, részletek, egyebek.

Ma két gyakorlatot végzünk. Mivel a műhely szólóelőadás-fejlesztésről szól, mindenki maga végzi el a kijelölt feladatot, aztán egyesével elővezetjük, mi sült ki belőle.

Először egy történetet írunk, oly módon, hogy Ivo minden mondathoz ad egy instrukciót. „The next sentence is related to one of your organs.” „The next sentence is politically incorrect.” –

Természetesen úgy váltogatja ezeket a megszólalási formákat, hogy legtöbbünknek csak hézagosan sikerül valódi történetet alkotni. Sokkal inkább hasonlítanak a szövegeink egy töredékes, de valahogy mégis nagyon pontos állapotprózára.

A második gyakorlathoz néhány mondatot kiválasztunk ezekből a szövegekből (esetleg máshonnan), és Ivo ad melléjük még négy másik elemet: koreográfia, vokális elemek, a térhez való viszony és valamilyen stílus. Két kétperces etűdöt kell készítenünk ezekkel az elemekkel, úgy, hogy mindegyiknek legyen külön ideje.

Nem értem, hogy miért fragmentál ennyire, egészen addig, amíg a többiek el nem kezdik elővezetni az etűdjeiket. Hiába válnak szét élesen az alkotóelemek, valahogyan mégis apró ívek képződnek két, két és fél perc alatt, de a szigorú elválasztás miatt több és többfajta alapanyag gyűlik össze.

Ivo a gyakorlat végén nem megy bele a részletekbe, kéri, hogy másnapra hozzunk egy tárgyat, amelyet absztrakt módon tudunk majd használni az anyagunkban, aztán köszön és megy.

Próbálok valami frappáns következtetést levonni, de nagyon az elején vagyunk még. Kíváncsiak vagyunk. Várunk.

Bálint Zsófia: Menekülés… testközelből!
(bOdyssey project: escape)

A színházi előadásba való beleélés elképzelését maxolja ki a Keserű Imre irányította bOdyssey project Escape című performansza/előadása.

A néző, akit hirtelen kimozdítanak megszokott bámészkodó pozíciójából, valóban testközeli utazásban vesz részt, melynek során mintha maga is színésszé válna. Az előadás témája a közbeszédben folyamatosan jelen lévő probléma: a menekültek helyzete.

Egy, a hazájából erőszakosan elüldözött népcsoport pozíciójába helyezkedik bele a játékossá vált néző, akit bekötött szemmel, kiszolgáltatottan vezetnek végig egy otthonától elszakított, vándorló, menekült élet állomásain.

Megtapasztalhatjuk a céltalan vándorlást, a kiszolgáltatottságot és megaláztatást, halljuk a bántalmazást, és ráébredhetünk, milyen, ha nincs uralmunk, sem akaratunk saját életünk felett. A saját bőrünkön érezzük, hogy milyen az, amikor számunkra ismeretlen nyelven ordítoznak az arcunkba, amikor az elérni vágyott ország előítéletekkel fogad minket, majd hátat fordít nekünk.

A vak bizalmat sorstársaink iránt, akik fogják a kezünket, és vezetnek a sötétségben. Az összetartozás érzését, amikor más már nem marad.

Az élmény olyan megdöbbentő és sokkoló, hogy az ember folyamatosan igyekszik tudatosítani magában, mantraként ismételgetve: ez nem a valóság. A játszónak könnyebbséget ad a tudat, hogy hamarosan kiléphet ebből a helyzetből, ám a gondolatot, hogy sokak számára nem adatott meg a kiugrás lehetősége, nem lehet elfelejteni.

Izgalmas és megdöbbentő, ám politikai állásfoglalásoktól mentes alkotás az Escape, amely csak erős idegzetűeknek ajánlott.

Mohai Aletta: Jelentem
(Kelemen Kristóf: Megfigyelők)

Díszlet: van. Stílus: 60-as évek. Két-két szék a színpad bal és jobb oldalán. Bárszekrény. Alkohol. Rádió. Televízió. Preparált sas. A hátsó fal: fehér virágos függöny/vetítővászon. Négy lámpa. Gyanús: videokamera. Stílus: 21. század.

Ilyen térben játszódik a Megfigyelők, ami egy baráti társaság történetén keresztül meséli el a kommunizmus működését; azt, hogyan furakodott be a rendszer az emberek hétköznapi és személyes életébe, legféltettebb titkaiba.

Besúgók és provokátorok – az Állambiztonság igazságügyi hős elvtársai. Vagy csak a társadalomból kiragadott, megfélemlített és megzsarolt tehetetlen katonák, akik a méltóságukért folytatott harc során veszítik el mégis emberi mivoltukat.

Ahogy a Rómeó fedőnevű ügynök. Ügynök? Egyetemi hallgató, aki filmrendező szeretne lenni és van egy menyasszonya. Valójában a férfiakat szereti. A titkot védve kényszerül angliai magyar barátja, Michael elárulására.

Kelemen Kristóf rendezése lassan építkezik, a feszültség olyan észrevétlenül furakodik a légkörbe, amilyen láthatatlan csendben ültünk mi, megfigyelők a nézőtéren.

Az előadás dokumentumfilmszerű stílusa azt a látszatot kelti, mintha ez a világ a múlt egy lezárt szelete lenne: a narrátor elmeséli, mi történt, mi fog történni, a színészek eljátsszák, közben fekete-fehér képeket vetítenek a szobában lévő tárgyakra. A karakterek személyes érzelmei, belső vívódásai (többnyire) korabeli sanzonok éneklésében teljesednek ki.

A baráti társaságban egyre érezhetőbbek a negatív rezgések, egy házibuli alkalmával kirobban az igazság, mindenki meghasonlik önmagával. Aztán jön a Balaton, ahol a színészek meztelenre vetkőzve mutatják az egyén méltóságának lecsupaszítását. A dráma központi kérdése, hogy az ember érző, gondolkodó individuális lény-e, vagy csupán polcokon porosodó adathalmaz.

A besúgórendszer papír alapú nyilvántartása ma már talán a történelem része, az archívumban eszi a penész. Ám jelenkorunk nagyon is aktívan használt eszköze, az internet behálózza mindennapjainkat, hatékonyabb és veszélyesebb lehetőséget adva egy modern besúgórendszer működésére…

Ferencz Hedvig: Várni a szelet
(Manna Produkció: Call girl)

Hogyan válunk, hogyan válik a világ érzéketlenné, mondhatni embertelenné, valahol éppen a normálisnak hitt közeg közepén? Abban a „normálisban”, amit a józan ész, a gyakorlatiasság, ugyanakkor a szenvtelenség ural.

De mi ez a normális, és miért az, miért tartjuk annak? A fix fizetés, a biztos munka és a mindennaposság megnyugtató, ugyanakkor könyörtelen monotonitással és ehhez igazodó türelemmel jár.

Mészáros Piroska monodrámája bevezet minket egy multinacionális cég valóságába, amelynek levegőtlensége nagyon távol áll egy színész, azaz a saját valóságától.

Nincs szél: nem fúj, nem kap fel, nem lehet kifogni.

Kilenc hónap „normális” élet után a színésznő a Boronkay Somával és Spáh Dáviddal közösen létrehozott Call girl című darabjában kimondja: ez a megalkotott, egyhangú normalitás – bár tiszteletre méltó türelemnek a tere – valahol a völgy aljában fekszik.

Biztonságos, de nem szabad, nincs kilátás, se magasság. Egy hely, ami erős korlátok közé szorítja az alkotást. Ott állni a csúcson, elrugaszkodni, szárnyalni, érezni a szabadságot, számolni a zuhanással, a kibillenéssel – valahol ekörül körvonalazódik a színészet.

De mit tesz egy színész, ha nem jön a fuvallat? Lassan lejjebb ereszkedik a hegyről, mert muszáj, mert lefelé nő a biztonság, ám közben beszűkül a világ. Odalent lézeres csapatépítés, száznegyven óra telefonbeszélgetés kézipoggyászról, nem induló repülőjáratról, visszacserélhető repjegyről, felzárkózás a cégbeli hierarchiával – oda a kreativitás, az ötletek szélcsendbe fulladnak.

Mészáros Piroska határtalanul őszintén formálja önmagát, a valóságot, végtelenül pörög, egyszerre adja meg magát és küzd tovább, közben nem vádol, nem kér számon, de erőteljesen szembesít.

Végül pedig ott hagyja a hegy lábát, kiáll a csúcsra és kicselezi a szelet, mely nem fújt felé: felül rá és szárnyal vele.

Elefánti Emma: Három hang
(Tünet Együttes: A tünetegyüttes – reality a pincében)

Előadás előtt odajön hozzám valaki, és ad egy „Pista” feliratú cetlit. Ez azt jelenti, magyarázza, hogy az előadás elején lesz egy tárlatvezetés, és neked akkor kell majd elindulni, amikor Pista vezeti.

Ahogy végigmegyünk az 1989-től máig vezető idővonalon, többször elhangzik, hogy „számomra ez újsághír volt”, vagy hogy „erről nekem fogalmam se volt”.

Tulajdonképpen az egész előadás így működik. Benne foglaltatik mindhárom alkotónak (Gőz István, Szabó Réka és Szász Dániel) az együtteshez kapcsolódó igazsága. Ezek itt-ott vitatkoznak, kommunikálnak ugyan egymással, a kialakuló képet mégis teljesnek érezzük. Hiszen abban az emberi rendszerben látjuk viszont, mint amiben megéljük az életünket. Nem akar sem egy nagy, egész igazságot megmutatni, de nem erőlteti a különböző narratívák harcát sem. Pusztán felmutatja őket egymás mellettiségükben.

Az emberi az előadás másik kulcsszava. Hogy az együttes tisztában van vele, hogy el akarja mesélni a történetét, valakiknek akarja elmesélni és sem formailag, sem tartalmilag nem tehet úgy, mint aki – az egyszerűség kedvéért – figyelmen kívül hagyja a nézőt.

Gondolok itt a nyitó tárlatvezetésre, a zsinagóga bejáratánál kipakolt dinnyeadagokra. Azt, hogy Valcz Péter nem pusztán a kezünkbe nyom egy szórólapot, hanem el is magyarázza minden nézőnek, hogyan működik.

És ideértem azt az egyszerű és tiszta beszédmódot is, amivel az előadás performatív része alatt az alkotók hozzánk fordulnak. Az én/mi és te/ti tengelyen mozgó, folyamatos kommunikáció erősíti az érzést, hogy partnerek vagyunk az előadásban.

Az emberi élet különböző szférái ugyanúgy íródnak egymásra, mint a három narratíva: mindenből csak a szükségeset ugyan, de látjuk a magánélet mélypontjait is, ha kell. Gőz István szívbetegségét és Szabó Réka szerepválságait.

Ugyanígy a közélettel: ahogyan anno az ő alkotói életükbe, úgy szivárog be gyakorlatilag észrevehetetlenül a politika a színpadra egy nagyon hangos speaker formájában: önmagát ismétli, zajos és kizárhatatlan.

A zárlatban pedig, miután a múlton ilyen pontos módon végig vezettek minket, megképződik az együttes jelen létmódja: a három alkotó-előadó mellé megérkezik a menedzser, Papp Éva – akit egyébként olyan nagyra értékelnek, hogy előzőleg saját jelenetet kapott az előadásban – és többi segítőjük is, mert ha együtt, akkor teljesen együtt.

Fotó: thealterphoto2019