“Élünk. De részt is veszünk az életben?” – Beszámolók a Thealterről

2019 augusztus 09. péntek, 14:02

A Thealter kritikusműhelye, a blog jr. résztvevői idén is próbanaplót és fesztiváltudósításokat írnak Jászay Tamás mentorálásával.

Elefánti Emma: Féltávnál

Harmadik nap. Ismét a szokásos szerkezet szerint dolgozunk: egy mondatról mondatra típusú szövegalkotás után mindenki elvonul, hogy elkészítsen két-két háromperces struktúrát és egy harmadik bármilyet, egy általa választott tárggyal a fókuszban.

Ma talán nem is az az érdekes, hogy mi történik, hanem a mód, ahogyan történik. Több szempontból is az az érzésem, hogy kevés ez az öt nap: kezd beállni a munkafolyamat, a résztvevők automatikusan helyezik át magukat az önfejlesztéshez szükséges idegállapotba.

Ehhez az is hozzátartozik, ahogyan belakják a teret. Néhány embernek már megvan a saját kis spotja, ahová azonnal megindul a megbeszélés végén, mások egyre messzebb keresgélnek, terjesztik ki a határaikat.

Csend van, az a fajta vibráló csend, amiben mindannyian automatikusan suttogunk, érezve, hogy történik valami.

Persze az idő haladása szükségszerűen magával hozza a nehézségeket is. Sokaknak túl gyors a tempó, amit Ivo diktál. (Esetleg Ivo számára lassúak sokan, ez nézőpont kérdése.)

Többen érzik úgy, hogy egyelőre hiányzik valamilyen alapjuk (ahogy a trénerünk meg is jegyezte a legelején, inkább táncosoknak szokta ezt a kurzust tartani). Lebeg a levegőben az a tipikus, tréningközepi hangulat, ahogyan az elvárások és a beérkező eredmények elcsúsznak egymáshoz képest.

Valaminek – az igyekezetnek vagy a tiszteletnek, vagy próbálkozhatnék még ilyen nagy szavakkal, de úgysem tudnám pontosan megmondani – köszönhetően azonban ez a feszültség a levegőben is marad, és nem költözik a szavakba meg a tettekbe.

Ivo türelmesen magyarázza saját nézeteit az alkotásról, és nem tudom, hogy a résztvevők mennyire érzik ezt, de én kívülről néha már látom, ahogyan állnak össze a dolgok. Ahogyan a teljesen különálló mozgás, szöveg, tér, stílus elkezd mesélni valamit róluk.

Most már nem csak azt lehet látni, ki hogyan beszél, hanem azt is, hogy ki mit akar majd mondani.

(Tea for Two workshop Ivo Dimcsevvel – 3. nap)

Bálint Zsófia: Kirúgtak a suliból… de mi van a nőkkel?

A kamaszélet mindennapos problémáiba nyújt betekintést a FAQ Színház Krapekcímű előadása, amely J. D. Salinger híres regényéből, a Zabhegyezőből merít ihletet.

Az előadás humoros csavarral indít, teljes mértékben kihasználva a minket körülvevő múzeumi teret. Tárlatvezetésre invitálják a nézőket, és amikor már megfogalmazódik bennünk a kétely, hogy rossz helyen járunk, egyszer csak besétál a húgát kereső főszereplő. Ebben a pillanatban ébredünk rá, hogy már rég az előadás részei vagyunk.

A történet mintha a Zabhegyező egyik kimaradt, ám kissé modernizált jelenete lenne: Holden (Georgita Máté Dezső) külső, vagy akár belső monológjából áll.

A szöveg úgy áramlik és cikázik, mintha valóban a gondolataiban járnánk, érintve a kamaszokat foglalkoztató legfontosabb kérdéseket, mint amilyen a megfelelés, a szex, a szerelem, a halál, vagy a testvér elveszítésének feldolgozása.

Komoly kérdések, melyeket gyermeki nyíltsággal és őszinteséggel boncolgat főszereplőnk. Az említett témák mellett a szóhasználat teszi humorossá és jellegzetesen kamaszossá, amely olykor zavaros, káromkodásokkal gazdagon fűszerezett.

A nyelvezet mellett a kiszólások nevettetik meg a nézőt, például amikor a Holdent játszó színész arról beszél, hogy ő utálja a színészeket.

Humoros, mindenki számára ismerős témákat boncolgató, gondolkodásában szabadon áramló előadás ez, amelynek maga a helyszín, a múzeum, esetünkben a Reök palota ad keretet.

Ajánlom mindenkinek, aki most kamasz, esetleg az volt vagy lesz!

(FAQ Színház: Krapek)

Ferencz Hedvig: Élünk. De részt is veszünk az életben?

Hogyan viszonyulunk a hazaszeretethez? Széchenyi a Hitelben „vak ámorként” említi – és a Benkő Imola Orsolya által rendezett darab egy pontján is így jelenik meg: szárnyakkal, íjjal és bekötött szemmel.

Ha nem segítünk neki, nem pozicionáljuk magunkat számára érthetően, nem talál ránk, vagy akár bárhol bárkire rátalál. Valójában nem is keres, nem pazarol nyilat. Nem dühös, nem kér számon, eltűri, ha rámászunk, ha leköpjük, vagy ha csak úgy elmegyünk mellette. De a bekötött szem nem észlel problémát, hibát, így pedig a szeretet üres lesz, gát a fejlődés előtt.

Hogyan közelítjük meg akkor a változást? Tényleg meg kell-e minden eddigitől szabadulni, hogy az új jó legyen? Mi jut eszünkbe a hazáról?

Egy kenyértartó a Vajdaságból, egy nemezelt pénztárca csodaszarvassal és benne a magyar fizetéssel, egy kokárda az összes iskolai ünnepség szorongásának emlékével vagy egy műanyag lovacska, ami csúnyácska és folyton megbotlik.

Mindezen kérdésekre keresi a választ a négy színész – Boros Kata, Kiss Izabella, Petrács Gábor, Szilágyi Szabolcs – saját vallomásaik alapján. Rendkívül személyesen szólalnak meg egy lehetséges világról, új élettérről, új hagyományokról, melyek ironikusan forgatják ki gondolkodásunk értelmetlen bukfenceit, melyekkel általában rossz felé gurulunk.

Az említett tárgyakra és a hozzájuk kötődő érzelmekre, problémákra – nemi szerepek, sztereotípiák, egy-egy vallási szertartás értelmetlen, de közösségszervező szerepe – keres a négy fiatal megoldást, és ez az új élettér lesz Humánia. Mindannyian előrukkolnak egy lehetséges ötlettel a változásra, végül azonban mindegyikük elbukik valamelyik régi, káros hagyomány miatt.

A legutolsó az, amely megkerüli a mesterkéltséget, nem az eddigiekből építkezik, illetve sokkal mélyebbre nyúl vissza, a legalapvetőbbhöz: a természet közelségét helyezi a változás középpontjába. A teremben hirtelen mindenki együtt meditál, közönség, színészek és zenészek, s mire felkelünk a rétről, meglepő nyugodtsággal hallgatjuk: talán az egyetlen út, ha egyszerűen szeretjük és tiszteljük azt, ami körülvesz.

S közben nem teszünk úgy, mintha nem lennénk mi is részei, hisz egyelőre saját ürülékünket is sajnáljuk a természettől. Éljük az életünket, de mintha nem vennénk részt benne.

A színészek folymatosan beemelik a játék terébe a nézőket, közénk ülnek, minket (is) kérdeznek, részei leszünk a diskurzusnak, közösen gondolkodunk. Bevesznek, szépen, lassan, de erőteljesen, nem hagyva választást. Felszólítanak, mert nekünk kell kitalálni a következő megoldást: csináljunk már valamit!

(Homo Ludens Project: Humánia)

Balázs Nóra: Egyet jobbra, egyet balra

Azért szeretek kortárs táncelőadásokat nézni, mert olyan részét „kapcsolják be” a színháznéző énemnek, amit alapesetben jóval ritkábban használok.

A táncelőadásokat általában afféle nézői kreativitás-tréningként fogom fel, ahol az előadók által felkínált témák kapcsán alkalmam nyílik szabadon asszociálni.

Az IZP-estek sorozatban elsőként bemutatott Aftereverafter nyitóképe kapcsán egy sarki kocsma ugrik be. A hiba a képben ott van, hogy nyúzott melósok helyett két fiatal nőt látok hosszú percekig végtelen letargiában ülni az üres poharak fölött.

Van időm végiggondolni, mi következhet ebből a kontrasztból – leginkább a nőiséggel kapcsolatos megannyi sztereotípia ugrál a fejemben. Azon is gondolkodom közben, vajon mi derülne ki a nők helyzetéről a társadalomban, ha valahogy megvizsgálhatnánk az előadás nézőinek asszociációit a látottakra.

Aztán hamar kiderül, hogy beletrafáltam: a két lány különböző, főként konyhai, háztartási eszközök, ruhák segítségével a női mivolt megannyi lehetséges vetületét táncolja el az előadás negyven perce alatt.

Számomra azok a pillanatok működnek leginkább, amelyek kevésbé egyértelműek– a pufajkás lány arctalan tánca, vagy a végsőkig fokozott mellkas-táncoltatás több teret ad a saját, női szerepekről szóló gondolataimmal való szembesülésnek.

Beat, amit az este második felében látok, sokkal felszabadítóbban hat. Egy lány, egy fiú, egy ritmus és egy jobbra-balra lépés végtelen számú kombinációja segítségével a mindenkori férfi-nő viszony rendkívül széles skálája megjeleníthető.

Egyfajta önironikus tánctörténeti gyorstalpaló pereg a szemünk előtt: hányféle stílusban lehetséges ugyanarra a négynegyedes ritmusra táncolni? Szédítő ütemben váltunk techno, magyar néptánc, twerk és a gimnáziumi bulik esetlen lassúzása közt.

A különböző korok zenei és mozdulat-stílusai más-más keretet adnak ugyanannak az alapkérdésnek: hogyan tudunk közelebb kerülni egymáshoz?

A Horváth Nóra koncepciója alapján készült előadás igazi erénye, hogy lehetetlen kívülállónak maradni: elsodor a mindannyiunk számára ismerős ritmus, egy régi, fékevesztett bulikból még ismerős táncmozdulat, vagy első, bátortalan közeledéseink emléke.

(Oberfrank Réka – Horváth Nóra: AfterEverAfter + Horváth Nóra/Collective Dope: Beat)

Mohai Aletta: Mindenkié

Tereza Ondrová sérülése miatt nem tudott táncolni az As Long As Holding Handscímű előadásban, helyét Lukáš Záhorák vette át.

Peter Šavel mellett így egy férfi állt egy nő helyett, ami sokak szerint más jelentésárnyalatot adott a koreográfiának. Szerintem nem.

Én nem két férfit láttam a színpadon, hanem két szerelmes embert, akik a kortárs tánc megannyi lehetőségét jól használva végigjárták táncukkal ennek az érzelemnek valamennyi stációját. Maga a szerelemérzés elevenedett meg a színpadon, sokféle árnyalatával együtt.

A benne rejlő gyermeki tisztaság és játékosság a fogócskaszerű incselkedésben, kergetőzésben fejeződött ki. A zenét a szív ritmusa diktálta padlódobogás adta.

Hogy mennyire természetes, egyben szélsőségesen szeszélyes érzés ez, a hullámzó mozgásokban lehetett felfedezni: testük egyszer csendesen csordogáló békés patakként siklott egymáson, máskor mennydörgés korbácsolta, vadul hullámzó viharos tengerré változott.

A ragaszkodás egy több perces hosszú csókban mutatkozott meg, amit nézve úgy érződött, egymás nélkül már nem is tudnák végrehajtani az élet legalapvetőbb cselekvését: a lélegzést.

A szerelem ősisége és ereje bikákká változtatta a táncosokat, akik a tehetetlenség kínjában ordítva bőgtek, majd ez a bőgés sámánkiáltássá, végül gyermeki dúdolgatássá csendesedett.

Persze a szerelem sötét oldalát is láthattuk: a szabadulni akarást, a fojtottság érzését, a fájdalmat, a gyötrődést, az alá-fölérendeltségért folytatott harcot. Rendhagyó módon kaptunk rá megoldást: a fény nem egy menekülőút végén vár ránk – hanem a másikban keresendő.

Talán mégis változott a darab jelentése ebben a felállásban. De nem a homoszexualitás témakörébe csöppentünk bele, hanem a szerelem, mint olyan kifejeződése erősödött föl jobban ebben a kontextusban.

Szeretettel ajánlom ezt a darabot férfi-férfi felállásban azoknak az embereknek, akik úgy gondolják, hogy a szerelem nem mindenki vagy bárkié. Egy jól behűtött Coca-colával a kézben – hátha felébreszti őket.

(Tereza Ondrová – Peter Šavel: As Long As Holding Hands)

thealter.hu
Fotó: thealterphoto2019