“Art, not love” – Beszámolók a Thealterről

2019 augusztus 11. vasárnap, 9:17

A Thealter kritikusműhelye, a blog jr. résztvevői idén is próbanaplót és fesztiváltudósításokat írnak Jászay Tamás mentorálásával.

Elefánti Emma: Sajtónap

Amikor megérkezem, a THEALTER videósai már a teremben várnak. Rövid interjúkat szeretnének készíteni a résztvevőkkel. Hátulról figyelem a delikvenseket.

Látom, ami elölről nem látszik. Azt, ahogy izgalmukban az ujjaikkal babrálnak, a könyöküket vakarásszák – és mégis, intelligensen és szépen beszélnek a kamerába. Nem olyan ritka ez, mint, mondjuk, a napfogyatkozás, de számomra mégis lenyűgöző.

A workshop jellege a mai nappal megváltozik. Az előző három nap anyaggyűjtése után Ivo elkezd egyesével foglalkozni mindenkivel.

Ki-ki elhozza az eddig összegyűlt anyagát valamilyen rendszerbe igazítva, Ivo instruál és az első komolyabb sikerélmények után – mármint hogy egyáltalán ráébredünk az etűdök létezésére – egyre fókuszáltabb továbbfejlesztésre inspirálják a játszókat.

(Tea for Two workshop Ivo Dimcsevvel – 4. nap)

Bálint Zsófia: A 0,4% hatalma

99,6 vs. 0,4.

Matematikailag a két szám különbsége összemérhetően nagy, az emberi világot azonban mégis a 0,4% határozza meg: mindössze ekkora különbség fedezhető fel az emberek génállományában.

Erre a matematikai paradoxonra hívja fel a figyelmet a Reactor társulat 99,6% című előadásában.

A darab egyfajta csoportterápiával indít, a nézők körben ülnek a padlón, miközben a társulat tagjai különböző gyermekkori élményeket mesélnek nekik, első tapasztalataikat olyan emberekkel, akik mások, mint ők.

Ez a téma húzódik végig az egész előadáson, a különbségek, amelyek elválasztják egymástól az embereket, középpontba helyezve a magyar-román konfliktust, amely Trianon óta fennáll Románia magyarlakta területein.

A személyes hangvételű beszélgetések során olyan fontos kérdéseket boncolgatnak, mint a kétnyelvűség és a többnemzetiségű lét bizonytalansága, a többség-kisebbség problémája, illetve az olyan fogalmak meghatározhatatlansága, mint nemzet vagy ország.

A narratívát néhol zenés, táncos betétek törik meg, rávilágítva arra is, hogy bár az emberi nyelv elválasztja a népeket egymástól, a tánc és az ének nyelve mindig közös marad. A magyar és román népdalok, altatódalok szinte észrevétlenül csúsznak át egymásba, ezzel is hangsúlyozva a hasonlóságot.

Ugyanakkor a kérdések komolyodásával párhuzamosan a kezdeti barátságos légkör egyre inkább elkomorul. Hogyan jön létre a gyűlölet? Valóban igaz az, hogy egy csoport összetartozását csak egy másik csoport vagy személy iránti gyűlölettel lehet meghatározni? A 0,4 tényleg többet számít, mint a 99,6?

Mivel ezekre a kérdésekre alapvetően nincs válasz, az előadás valójában nem is ér véget: a játszók szinte belemerevednek a játékba.

(Reactor: 99,6%)    

Balázs Nóra: Art, not love

Örülök, hogy az idei THEALTER fókuszában a női alkotók, témák állnak. Bármennyire is unná már mindenki a „feminizmust” (komolyan gondolkoztam, hogy leírjam-e egyáltalán ezt a szót), még mindig azt érzem, nem lehet eleget beszélni a nőket érintő kérdésekről.

Az SZFE végzőseinek A Nyíregyháza utca előadását nézve is ez a gondolat erősödik meg újra bennem: rengeteg munkát jelent megtalálni a megfelelő formát, hangnemet, eszközt a női témák árnyalt és érzékeny megmutatásához.

Novák Eszter és Selmeczi György osztálya hatalmasat vállal, amikor úgy dönt, Szilágyi Eszter Anna díjnyertes drámáját viszi színre. Sokszorosan nehezített terepen mozognak: a szöveg négy nyíregyi lány amszterdami prostituálódásának történetét követi végig, de korántsem dokumentarista módon.

Sajátos költői gondolatfolyamba lépünk be, amelynek tempója és logikája embert próbáló feladat elé állít színészt és nézőt egyaránt. A nyolc frissen végzett színész pedig nagyszerűen megküzd a feladattal – a humoros, vendégszövegekkel teli nyelv élővé válik a színpadon.

Az előadás a szöveg költőiségével a nyersen realista ábrázolásmódot állítja szembe. Néha nehezemre esik kivonni magam a képek primér brutalitása alól, ahogyan szétzilált, kiszolgáltatott lányok vonaglanak előttem hosszú jeleneteken keresztül. Máskor meg arra gondolok, az amszterdami utcalányok hétköznapi realitása a látottaknál sokkal kétségbeejtőbb.

Hálás vagyok hát minden olyan pillanatért, ami enged fellélegezni. Novák Eszter rendező gondosan ütemezi a jeleneteket, amelyekben mind a nyolc játszó lánynak alkalma nyílik karakterének esendő, emberi oldalát megmutatni.

A „kurvasimogató” aktivista rémálma a botlatókőnek használt vénasszonyfejekről, a cigány eredetmonda a folytonos haladás kényszerűségéről, a Mariska M. fedőnevű madám által fogalmazott fiktív levelek a Tulipánországban megélt minden földi jóról megrendítő pillanatai az előadásnak.

Ahogy a kurvák szabad munkavégzésért való (különben jogos) fellázadása a csak önmagukat fényezni vágyó segítők ellen is az. Vajon átüti-e az ignorancia-küszöbünket, ha nyolc alig-ruhás lány üvölti a képünkbe a figyelmeztetést: „holnap veletek basznak ki”?

(Színház- és Filmművészeti Egyetem: A Nyíregyháza utca)

Mohai Aletta: Freedom

Uroš Kaurin és Vito Weis fedetlen őszinteséggel mutatta be a színészi szakmát. A Hős 2.0 az előadások előadása volt már csak abból a szempontból is, hogy az egész darab metaszínházként működött, nem kevés öniróniával és humorral, így sokkolóan vicces jeleneteken keresztül kaptunk betekintést a színészek belső vívódásaiba.

A szakma és személyes énjük lecsupaszításaként meztelenül játszottak, többször rámutatva a testre, mint egy előadás létrejöttéhez szükséges tárgyi eszközre.

A darab feszültségforrása és szervező elve a két színész közti versengés. Egymás bemutatása után szakdolgozatukat kicserélve olvastak fel nagyobbnál nagyobb közhelyeket az előadóművészetről.

Megtudtuk, hogyan kell bemutatni egy tragikus drámai monológot a lassú építkezéstől az őrülten köpködős kiabálásig, levezetve távolba meredő szemekkel, amelyek a fogkrémes ujjak mentolillatától kezdenek el könnyezni – nem az érzelmi intelligencia adta beleérző képességtől vagy a tehetségtől.

Aztán a két színész vitájában láthattuk, hogyan lesz hiteles egy heves veszekedés, később diszkófények adták a hangulatot ahhoz, hogy a dinamikus dialógot hallgatva megismerjük a beszéd lehetőségében rejlő zeneiséget, majd elmesélték első szereplésük élményeit, a befutás nehézségeit.

A szerepgyakorlatot bemutató rész arról szólt, hogy minél többféle érzelmet fejezzenek ki, a ME, vagyis ÉN szócska használatával. Megdöbbentő a felismerés, mennyi érzelem sorakozik még a szomorúság és a boldogság mögött.

Uroš elmesélte Oscar Wilde klasszikus sztoriját, A boldog herceget, többféle előadói stílust keverve, ami persze megint megnevettette a közönséget. Az iskolás kisfiú szövegmondása váltakozott mesélős elemekkel, az archaikusabb szóhasználat főként a párbeszédeknél modernbe és trágárba fordult.

Volt még ideális nézőről elmélkedés, mondóka-rap, amit mikrofonon dobolás kísért, Shakespeare őrület, Wall Street farkasa, Freedom.

Freedom. Szabadság. Felszabadulás. Felszabadult nevetés. Meztelenség. Önirónia. Két bátor, meztelen színész, akik intelligens humorral idézőjelbe tették a munkásságukat, előhozva és megmutatva ezzel a színház valódi, elemi erejét.

(Moment – Zavod EN-KNAP: Hős 2.0 – Az előadások előadása)

Fotó: thealterphoto2019