“Mondjak neked mesét?” – Beszámolók a Thealterről

2019 augusztus 12. hétfő, 8:20

A Thealter kritikusműhelye, a blog jr. résztvevői idén is próbanaplót és fesztiváltudósításokat írnak Jászay Tamás mentorálásával.

Elefánti Emma: A rendezés majd később

Ma délre jövünk az IH-ba. A tegnapi termékeny izgatottságból ma már nem érződik semmi, feszült mindenki, mint egy olyan fellépés előtt, amire nem készült fel.

Nemsokára bemutatják az anyagaikat egészben, és megszavazzuk, ki legyen az a néhány ember, aki este fellép a zsinagógában.

Mivel mára kosztümmel is kellett készülni, mindenhol fekete ruhák mászkálnak, ami csak erősíti ezt a furcsa, kicsit casting jellegű helyzetet.

Két ember között hosszú, kínos csöndek, mire jelentkezik valaki következőnek. Végül is érthető: jóval nagyobb a tét, mint az esti bemutatón; ha valaki ott ront, nem veszi észre senki, de odáig még el is kell jutni.

Így, mikor már viszonylag kész anyagokat láthatunk, Ivo arra kér minket, hogy mi is szóljunk hozzá a többiek produkciójához. Mindig szeretem ezt a részt. Frissítő, amikor ilyen sok különböző szemponttal találkozik az ember, és a pontos megfigyelések a kortársaimtól jobban inspirálnak a fejlődésre, mint bármi más.

Aztán lezajlik a szavazás, a számlálás után Ivo megkér, hogy hirdessek eredményt. Ezt nem annyira szerettem, de túlestünk rajta. Adri, Máté, Fanni, Éva maradjon, a többiek szabadok.

Nincs irigykedés, egyet nem értés. Akik mennek, úgy mennek, hogy nem bánják a fellépést, mert eddigre átlátjuk, mennyi hasznos dolgot vihetünk el ebből az öt napból.

Azt hiszem, számomra a workshop legfontosabb hozadéka az volt, ahogyan a forma és a jelentés viszonya időben megfordult a szokásoshoz képest.

Ivo végig afelé terelt minket, hogy ne úgy szerkesszük az anyagot, hogy jelentéseket próbálunk rendszerbe igazgatni. Inkább úgy, hogy szabadítsuk fel a sajátunkat, és az elemek, közös forrásukból eredően elkezdenek majd kommunikálni. A rendezés meg majd jöhet később.

(Tea for Two workshop Ivo Dimcsevvel – 5. nap)

Ferencz Hedvig: Hogy megállítsuk őket

Egy nő egy fotelben, kényelmesen, nemrég érkezett. Finom kis tér, talán nappali – egy szintén finom, de erős, nehezen emészthető monológgal.

Egy térben vagyunk mindezzel mi is, a közönség ugyanabban a fényben látszik, amelyben a darab Járó Zsuzsa által életre keltett szereplője. Játéka lebontja a valaha létezett negyedik falat anélkül, hogy valójában elhagyná a színpadot. Bizalommal szól hozzánk, mint akiket beavat, figyelmeztet.

Érdekli a sorsunk. Miközben a sajátjáról mesél, törődik velünk. Mindezt azonban néhol rövid váltások szakítják meg, itt a nő a saját gyerekeihez szól, akik valójában nincsenek is ott – ekkor már mi is sötétbe borulunk.

Hallgatjuk a dialógus azon felét, mely a szerető anyához tartozik, és elképzeljük a gyerekeket, ahogy körülötte rosszalkodnak. Idővel azonban beemelnek bennünket ebbe a „dialógusba” is, már nem jelzi fényváltás, hogy ott csak leskelődtünk. Hirtelen ott is jelen vagyunk, ahol azelőtt nem voltunk.

Milyen csodálatos, hogy létrehoztunk egy olyan szerveződést, mint amilyen a társadalom, hogy képesek voltunk kiemelkedni onnan, ahol még egymás eltiprásából, gyilkolásából, kifosztásából éltünk. Itt vagyunk, úgy válhatunk felnőtté és építhetjük meg az életünket, hogy közben nem bántunk senkit.

Mit kell előbb megismernünk ahhoz, hogy az embereket megértsük? Mindazt, hogyan működik az erőszak, a társadalom? Hogyan mozgatja ez a kettő egymást, miért hoztuk létre? És egy bizonyos ponton: hogyan tovább? Mit akartunk elérni, minek vagy kinek akartunk több teret adni, mit, kit akartunk megállítani a társadalom létrehozásával?

Ilyen kérdéseken gondolkodik előttünk egy különleges és igazán erős nő, ezekhez mérten mesél és keres. Megoldást, magyarázatot, megnyugvást.

Olyan huszonhárom percről gondolkodik, amiről valójában semmit sem tud. Humorral, ám megrendülve mesél egy elképzelhetetlen, de nagyon is valódi történetet. Egy olyan történetet, amely gyakoribb szereplője mindennapjainknak, mint azt gondolnánk.

Huszonhárom perc megfejtési kísérletéből próbál választ találni az életre, a működésünkre, férfiakra és nőkre, féltékenységre, szeretetre. És a folytatásra.

(Orlai Produkciós Iroda – MASZK Egyesület: 23 perc)

Bálint Zsófia: Az emberi értékek értelmetlensége

Georg Büchner igaz történeten alapuló híres drámatöredékének, a Woyzecknek a feldolgozását a Szkéné Színházban Hegymegi Máté rendezte meg.

A darab a vásári komédiákból, cirkuszi előadásokból ismert kikiáltóval indul, aki egy egzotikus állatfajra hívja fel a nézők figyelmét.

A vidám felütést ellensúlyozza a díszletet jelképező, kötelekből összesodort fa, amely akasztófa benyomását kelti. Baljós előérzetünket még inkább fokozza, hogy a kikiáltó beszéde alatt az előadás csúcspontját, a gyilkosságot láthatjuk a háttérben.

Ez a kettősség, illetve, mint a narrátor hangsúlyozza, groteszk hangulat vonul végig a művön, és jelenik meg a mozdulatokban is, amelyek olykor cirkuszi akrobata mutatványokra emlékeztetnek.

A hangulatot tovább erősíti a sivár, katonai tábor, ahol végigkövethetjük a főszereplő, Woyzeck (Major Erik) hányattatásait, megcsalatását, megaláztatását és megőrülését, amely végül gyilkossá teszi őt.

Ebben az embertelen világban, ahol nincs helye érzelmeknek vagy értelemnek, Woyzeck józan paraszti logikával próbál boldogulni, amely éles ellentétben áll a tábor két irányítójával, a Kapitánnyal (Terhes Sándor) és a Doktor úrral (Csoma Judit). Ők azok, akik értelmiségi létükre hivatkozva bábként rángatják tehetetlen főszereplőnket, miközben az egyikük a tudomány, a másikuk nagy eszmék dicsőítése közben megalázza őt.

Woyzeck elméje mindezek ellenére csak akkor borul el, mikor egyetlen érzelmi kötődését, szerelmét Marie (Tóth Zsófia) iránt is elveszik tőle. A megcsalt, megalázott férfi kálváriáját nézhetjük végig egy olyan groteszk világban, ahol még a halál sem végleges – a gyilkosságot háromszor kell megismételni –, ahol a gyilkosság és a szerelmi aktus összetéveszthető.

(Szkéné Színház: Woyzeck)

Mohai Aletta: Mondjak neked mesét?

Púderrózsaszín, finom anyagú hálóinget viseltek. A fiatal színésznő, és a derekából kinőtt vénségesen vén néni.

A lány talán gondozója volt az idős hölgynek, de mindegy is – úgy érződött, mintha egyek lettek volna. A minden nőben benne élő s félő öregasszony elevenedett meg, és felhangosította az idősödés kapcsán felsejlő gondolatokat.

A ráncok elmesélik az életet, pimaszul árulkodnak arról, gazdájuk mennyit mosolygott és mennyit szenvedett. A mi öregasszonyunkon bizony sok ráncot lehetett látni.

Bőre olyan sápadt és szürke volt, mintha már halott lenne, mellei megereszkedtek, ősz haja élesen fénylett a reflektorok sugarában, feketén csillogó szemei pedig mintha már a túlvilágból néznének vissza ránk.

Vajon az öregedés felszámolja a hiúságot, avagy egy hiú nő hogyan számol el teste változásaival? Elmúlnak-e a sebek 81, 84 vagy 86 éves korra, amiket hűtlen férjek, durva katonák, kiüresedett szerelmek okoztak? Fájhat egy meg nem fogant gyermek hiánya egyáltalán?

Markó-Valentyik Anna ijesztő nénibábja száján keresztül ilyen és ehhez hasonló dolgokon elmélkedik. Közben táncol, énekel, kecses lábaival és magas sarkú cipőjével az örök fiatalságot jelképezi.

Talán a kórházban az öregasszony is csinos cipőben járt, ahol egyszer megkönnyítette egy gyermek átkelését a túloldalra.

Mondjak neked egy mesét? – kérdezte. És elmesélte a kisfiúnak, milyen csodálatos világ vár rá az utolsó szuri után: rét, pillangók, könnyedség, és soha, soha, soha többé fájdalom.

A fémtálban mosakodás meghitt pillanatai közben tűnt úgy leginkább, mintha a derékra csatolható bábot kedvesen támogatná a mögötte lévő fiatal nő.

Persze néha csúfolta is a „háta mögött”, de hát ilyenek ezek a mai fiatalok. Nem küszködnek azzal, milyen lesz az agyi leépülés, a demencia, milyen nehéz az öregséggel megalkuvás és az egyre közelgő halál gondolata.

A halálé, ami nemcsak gondolat maradt – végül elvitte a mi idős hölgyünket is. Eljött a perc, amikor neki mondtak mesét.

Akkor Karády altatója visszhangzott a fejemben: „Álmodd, hogy minden oly szép, álmodj egy tündérmesét.”

(KL Színház: Alaine – Ideje a meghalásnak)

Balázs Nóra: Mindentől független

Ivo Dimcsev azt mondja valamelyik délelőtt a kritikus szekción, hogy a kihívás olyan számára, mint a levegő – egyszerűen nem tud nélküle élni.

Azt is elmondja az általa vezetett ötnapos workshop munkabemutatója előtt, hogy – bár ő személyesen sosem dolgozott így – nagyon szereti azt a módszert tanítani, melyben a résztvevők teljesen eszköztelenül, csak magukra hagyatkozva hozzák létre szólóelőadásaikat.

Szerda éjjel négy szóló-struktúrát mutatnak meg a workshopon résztvevő diákok a közönségnek.

A struktúrákat nézve teljesen biztos vagyok abban, hogy létrehozásuk alapfeltétele volt, hogy mindegyikük kimozduljon a komfortzónájából, és Ivo kihívás-függőségéből is nem kevés ragadhatott rájuk az elmúlt napokban.

A négy diák öt-tízperces szóló-struktúráinak mindegyike (amelyet később kedvük szerint továbbfejleszthetnek majd) teljesen egyszerű mozdulatokat, gesztusokat kombinál egyszerű mondatokkal, dallamokkal. A csavar a klasszikus értelemben vett, mondhatni elvárt logika teljes hiányában rejlik.

A szólók dramaturgiai szervezőelve a váratlan, az ellentmondás, vagy épp a groteszk. A legmeglepőbb, hogy ezzel a sajátos, fragmentált építkezési móddal egy új, teljesen önazonos nyelv születik. Mint egy kortárs zenemű, amelyben nem tudod megfogni a dallamot, mégis erősen hat rád a hangulata.

A pontosság, fegyelmezettség és a sűrített koncentráció érződik mind a négy diákon – és valamiféle laza magabiztosság is, amit nagyon jó látni.

És mindeközben az egész persze nagyon szórakoztató, hiszen ki ne nevetne az olyan mondatokon, hogy ezen a nyáron megtanulok boxolni. És teljesítem az álmomat: végre megverem a férjemet.

Az jut eszembe, mennyire szeretjük megjegyezni, magunkkal vinni az élményeket.

Ivo Dimcsev workshop-bemutatója ezt az emlékezés-kényszert számolja fel bennem: amit látok, amin nevetek, amin meglepődök, ténylegesen csak itt és most létezik.

Másnap már csupán a bennem megszületett hangulatra fogok tudni emlékezni belőle.

(Tea for Two workshop Ivo Dimcsevvel – munkabemutató)