“Hogyha élek, megköszönjem” – Beszámolók a Thealterről

2019 augusztus 13. kedd, 15:35

A Thealter kritikusműhelye, a blog jr. résztvevői idén is próbanaplót és fesztiváltudósításokat írnak Jászay Tamás mentorálásával. Az alábbiakban a 7. és a 8. nap krónikáját olvashatják.

Balázs Nóra: Hogyha élek, megköszönjem

Szegedre beütött az az (általam csak a THEALTER-en tapasztalt) kánikula, amikor mindenki mintha egy lassított filmben mozogna. Ilyenkor nagyjából csak a Zsina-kertben üldögélésre futja a túlélési energiáimból, ezért külön megörülök, amikor begördül az udvarra a világon egyedülálló bringa-verkli – milyen kényelmes, házhoz jön a színház, gondolom.

Fábián Gáborral, a verkli tulajdonosával és ötletgazdájával több előadásban találkoztam az elmúlt években Szegeden, legutóbb épp a hajléktalanokról szóló Cím nélkül előadásban volt csoportvezetőnk.

Ezúttal szintén a hajléktalanságra igyekszik felhívni a figyelmet, ám teljesen másfajta, utcaszínházi eszközökkel. A biciklijére szerelt verkli segítségével hajléktalan vagy éppen közismert költők megzenésített verseit énekli változatos helyszíneken, ezzel segítve a Fedél Nélkül lap eladását. Ebben minden városban társa egy hivatalos Fedél Nélkül-terjesztő hajléktalan (Szegeden Rostás László), akié lesz a nézők által megvásárolt lapokból származó bevétel.

Azt gondolhatná az ember, hogy kimenni az utcára, az emberek közé nagyobb hatékonysággal bír, mint egy zárt térben néhány érdeklődőnek előadást tartani. Fábián Gábor valószínűleg többet tudna erről mesélni, és biztosan még többet azok a hajléktalanok, akik nap mint nap közönybe, vagy éppen elutasításba ütköznek a Fedél Nélkül terjesztése közben.

A Zsina-kertben előadásokra várakozó közönség hálásan és jókedvvel vesz részt a játékban, találgatja az elhangzó versek szerzőinek nevét, sőt néhányan a verklit is kipróbálják. Szeged utcáin követve a bringa-verklit azonban jóval kevesebb érdeklődéssel találkozom. A helyzet így, az utcákat járva már egyáltalán nem kényelmes, óhatatlanul elgondolkodom azon, mennyire kiváltságos helyzetben vagyunk sokszor a színházi-kulturális tereink nyújtotta biztonságban.

Van abban valami megfoghatatlan szomorúság, ahogy a Szegedi Tudományegyetem sarkánál elsodorja a Születésnapomra című vers csilingelését az utca és az alig egy pillanatra megtorpanó járókelők zaja.

A helyzet persze nem reménytelen, páran mindig érdeklődve figyelik ezt a furcsa biciklis trubadúrt, és még a lapból is elfogy néhány példány.

József Attila, ha ma élne, minden bizonnyal a Fedél Nélkülben publikálna, sőt könnyen lehet, hogy terjesztője is lenne a lapnak, hiszen szociológiai értelemben ő maga is hajléktalannak számított, mondja el vidáman Fábián Gábor két dal közt a Kárász utca sarkán sétáló szegedieknek.

(Bringa-verkli)

Elefánti Emma: Csótány, ember, szoba, színpad

A Kövér Béla Bábszínház ad otthont a Barboncás társulat Kafka Hotel című előadásának. Ezen a téren nyomot hagy a bábműfajt kizárólag a gyermekszínházhoz kötő általános nézet. Alacsony padsorok a nézőtéren, enyhén magasított színpad, kevés fénytechnika a nézőtér fölött.

A választás mégsem csak azon múlik, hogy az előadás gerince, Kiss Ágnes a bábszakmához tartozik. Egyrészt az, hogy nagyjából nyolcvan felnőtt szorong gyerekméretű padokon, megteremti az abszurd helyzetet a színpadon kívül is. (A bejáratnál tartott „nézőkutatással” együtt, ahol olyan jellegű kérdések hangzanak el, hogy „Tudja-e Ön, ki volt az Egyesült Államok következő elnöke?”) Másrészt az előadás egyik kulcsfogalmának, az átváltozásnak a hasonló kiterjesztéseként is működik.

Ha Kafka írásai alapján készült előadásról beszélünk, könnyen elhangozhat a frappáns mondat: „minden átváltozik mindenné”. Itt azonban ennél jóval pontosabb rendszer működik. A produkció tételmondatának – Minden emberben van egy szoba – megfelelően az átváltozások közül nagyon sok a makro- és mikrouniverzumok, az ember külső és belső világa közötti szoros összefüggést vizsgálja.

Példaképpen: még az előadás elején Kiss Ágnes a sötétben egy fekete doboz mellett áll, amibe zseblámpával világít. Ha a bábszínészt cselekvő jelenlévőként értelmezzük, akkor a pillanat, amikor sötét környezetét kutatja, a felfedezés pozitív mozzanata. De ha a bábszínészt kiiktatva az általa életre keltett tárgyakra fókuszálunk, azt látjuk, hogy felülről egy erős fénysugár érkezik, pásztáz, kutat. Az ismeretlen külső erő által okozott szorongás és a felfedezés eufóriája így íródik egymásra.

Ezeket a viszonyokat boncolgatva jutnak el végül hárman (Kiss Ágnes, Boncz Ádám és Barnák László) a saját alapproblémáikhoz, amelyek vetítve jelennek meg az egyébként a Kafka Hotel függönyeiként funkcionáló vásznon (díszletterv: Kiss Ágnes, videó: Erlauer Balázs). Ugyanakkor, mivel mind a színházon belül működnek, problémáik időnként találkoznak, és a színházról szóló felvetéseket hoznak létre.

Esik szó a még egészen friss szegedi színházigazgató-váltásról, közeledő Bulgakov-premierről meg pályázatokról. (Nem állíthatom biztosan, de van egy olyan sejtésem, hogy Barnák figurája nemcsak a saját, hanem a róla mint igazgatóról élő külső kép paródiája is.)

Természetesen ennek a „közösnek” és az abszurd működésének megfelelően a színpadnak is külön világa van. A vetítésen kívül nem látjuk ugyan a színészeket valódi civil szerepben, de azért mégis mások a valóság szabályai, mikor például Barnák László megérkezik a nézőtéren keresztül, mint amikor belép a színpadtérbe.

Nem tudnám egy mondatban összefoglalni, hogy tulajdonképpen miről is szól ez az előadás, de azt igen, hogy valamitől hat. Amikor felállunk a gyerekméretű padokról, mintha egy óráig friss levegőt szívtunk volna.

(Barboncás Társulat: Kafka Hotel)

Bálint Zsófia: Főszerepben: a bérház!

A tér kihasználásának Szent Gráljaként jellemezhető a Gang Színház Egy kis térzene című zenés vígjátéka, amely a kényelmes színházrajongók álmát valósítja meg, amikor házhoz viszi az előadást.

A rendkívül szellemes darabot Kroó Balázs rendezésében Szeged egyik bérházának udvarán láttuk, ahol a nézőkhöz a lakóközösség is lelkesen csatlakozott. A színészek szabadon járkáltak fel-alá a lépcsőkön, a folyosókon, tökéletesen kihasználva a rendelkezésre álló teret.

Az előadás elején egy-egy új szereplő megjelenésekor sokáig nem lehetett eldönteni, hogy színészről, vagy egy odatévedt lakóról van-e szó. (Hosszú percekig gondolkodtam azon, hogy a biciklijét szerelő lány vajon színész-e…)

Az előadás középpontjában egy kis helyi összejövetelnek, a térzenének megrendezése áll, amelyet kitartóan támogat Artemiszből Miss Art-tá avanzsált hölgy (Bakos Éva) és a házban lakó lelkes kamaszok, Marci (Varga Norbert) és Kriszta (Császár Réka), illetve a szerelmét hajkurászó kaszkadőr (Kroó Balázs).

A dolgukat azonban megnehezíti a ház rigolyás lakója, aki esetünkben sajnos nem Máris szomszéd, hanem Zucker Úr (Kroó Ádám), aki gyermekkori traumaként éli meg a zenélést.

Rendkívül lendületes előadás ez, amelynek humora több forrásból táplálkozik, a dalbetétekben megjelenő amerikai videoklip paródiáktól kezdve az egyszerű szóviccekig, mint például a gyulladásveszély következetes „gyuveszély”-nek nevezése. A darab persze happy enddel zárul, a nézők együtt énekelnek a színészekkel.

Összességében rendkívül energikus, bár fájóan rövidke előadás az Egy kis térzene, történet a nyitottságról és életigenlésről, amelynek egyediséget mindig az adott épület kölcsönöz, ahol játszódik.

(Gang Színház: Egy kis térzene)

Mohai Aletta: Ajándék?

Idén tizennegyedik alkalommal szervezett börtönelőadást a THEALTER a Csillag börtönben.

Tóth Bernát Réka és Vázsonyi János szefárd dalokat adtak elő. A szefárdok a hazájukból vallási okok miatt elüldözött spanyol zsidók.

Dalaikban keveredik a latin és keleti stílus, témájuk főként a szerelem, a halál, de gyakran kifejezik honvágyukat, ragaszkodásukat, szeretetüket rég elhagyott hazájuk iránt.

A mellettünk ülő fogvatartottaknak bizonyára nem lehetett könnyű ezeket a dalokat hallgatni. Ez a zene a maga erejével és fájdalmában az ember legbelsőjébe hatol, ahol sokáig tartó feszült rezgésben tartja a lelket, az érzéseket.

A szefárdoknál – ahogy egy dalból megtudtuk – van egy hagyomány, miszerint elhagyott házuk kulcsát generációkról generációkra tovább adják, hogyha egyszer visszatérnének az ősi otthonba, be tudjanak lépni az ajtón. Persze sosem térnek vissza, ahogy néhány fogvatartott sem lépheti már át szülőháza küszöbét, akik viszont igen, csak remélhetik az örömteli fogadtatást, a megbocsátást, az újrakezdés vagy a folytatást.

Egy király az 1200-as években szerelemből házasodott, de kedvesét fiatalon elvesztette – mesélte egy másik dal. A feleség szellemként vissza-visszajárt, de a király nem csókolhatta és nem ölelhette.

Álmatlan éjszakákon bizonyára sok szellem járkál a Csillag börtön falai között – olyan szerelmesek, akiknek érintését csak halványan tudják felidézni a bőr receptorai, s akiknek az arcai egyre elmosódottabbak, szinte már csak árnyékok, halvány fantomképek.

Amikor egy citromfa alatt vőlegényét váró menyasszonyról szólt az ének, kagylókból álló csörgő hangszerrel imitálták a patak csörgedezését, egy olyan természeti szépséget, amit sokan régóta nem hallhattak, s páran már soha nem is fognak.

A mellettünk ülő fogvatartottak jó magaviseletükkel kiérdemelték, hogy beüljenek a kis falusi színházat idéző terembe, és meghallgassák az előadást.

A kultúrához mindenkinek alkotmányos joga van, mégis torokszorító az érzés, hogy az ember gyilkosokkal ül egy légtérben. Nem tisztem az ítélkezés, hiszen egyszer már elítélték őket. Nem tudhatom, mennyit szenvednek a bezártságtól. Abban sem vagyok biztos, hogy kizárólag ajándék volt számukra ezeket a dalokat hallgatni. Réka éneke bizonyára sokáig cseng még a fülükben.

Balázs Nóra: This is my queendom

A híre megelőzte a Queendomot – már messziről izgalmasnak tűnt ez az előadás, bár kicsit azért szkeptikus is voltam a „lebontani a nőiséggel kapcsolatos sztereotípiákat”-szerű szólamok miatt.

Aztán azon kaptam magam, hogy az előadás után Szeged utcáin sétálva szívesebben húzom ki magam, és kevésbé akarok nőként elbújni. Hogy az előadást játszó hét nő önmagát felvállaló bátorságából rám is átragadt, és jól érzem magam emiatt a bőrömben.

Ez az első ránézésre szabad improvizációkra épülő, ám okosan megszerkesztett előadás (Szabó Veronika koncepciója és rendezése) egyszerre női önismereti klub, divatbemutató, girl fight aréna és drag show. A hatása pedig valósággal lerobbantja a nőkről a külső (nézői, férfi) szem által rájuk aggatott elvárásokat.

Hiszen honnan szedjük, hogy a nők csak szelídek, alázatosak és béketűrők lehetnek? Miért ne fordulhatnának szembe, vagy akár egymás ellen, lehetnének dühösek, üvölthetnének és engedhetnék szabadjára a bennük felgyűlt (évszázados) indulatot?

Queendomban mindez végre megtörténik. És ez kívülről nézve amennyire felszabadító, legalább annyira zavarba ejtő is. Hosszú perceken át nézünk hét szoborrá merevedett meztelen nőt, akik aztán a reneszánsz harmóniát egy pillanat alatt felrúgva kihívóan mutogatni kezdik magukat a közönségnek.

Ironikusan obszcén felöltöző-show-t nagyestélyis cat-fight követ, és végül még férfinak maszkolva is megjelennek, hogy bebizonyítsák: a nők beskatulyázásának semmi létjogosultsága.

Végre egy előadás, amiben azt kívánom, bárcsak tolták volna fel még hangosabbra a zenét. Bár a színpadon felszabaduló energiának nem volt külső támaszra szüksége, a bennem és köztünk, nézők közt lévő gátakat jó lett volna annyira elfelejteni, mint egy dübörgő techno-partiban.

Egy előadás, amiben legnagyobb meglepetésemre nem zavart az agresszió. A sebezhetőség felvállalása, a kockázatvállalás, a legpőrébb és legcsúnyább arcaink kendőzetlen megmutatása talán nem is történhet békés, kisimult módon.

(Szabó Veronika: Queendom)

Ferencz Hedvig: Fordított terápia

Mit kezdenénk ma Médeiával? Mit mondanánk neki, hogyan közelednénk hozzá, hogyan próbálnánk megelőzni a bajt? Miként próbálnánk megszabadítani a sérelmektől?

Csoportterápia. Ezt választotta a Czukor Balázs rendezte előadás. Esélyt adott, úgy, hogy nyilvánvalóan nem kerülhette meg a megkerülhetetlent. Tudjuk, hogy több van a gyerekgyilkos címke mögött, és ez egyszerre megnyugtató, de ijesztőbb is.

Mindig is tudni akartam, mi van mögötte. Milyen ez a nő a megbomlott elméjén és bosszúvágyán túl. A KV Társulat pedig végre közel hozta.

A szó hagyományos értelmében is, hisz nézőként a földön ültem, egy térben a négy színésznővel. De úgy is közel hozták ez a nőt, hogy antik tragédiájával együtt a mi mindennapjainkban helyezték el alakját.

Médeia csoportterápián vesz részt. Nem a tettet látjuk, hanem az indulatokat, a zavaros elmét, amelyen a hagyományos csoportterápia már képtelen segíteni. Egy válsághelyzetben lévő nőt, a krízishelyzet kiváltotta szélsőséges gondolatokat. Bár látjuk, ahogy együttműködik a csoporttal, egy dolgot mégsem tudtam eldönteni: a düh és a bosszúvágy kiengedése ebben a térben valós, vagy mindnyájunkat átver a terapeutával együtt és manipulálja az eseményeket.

Az út, melyet a terápián lassan megtesz, nem a helyes út, hanem az, melyet saját magának kijelölt. Így pedig a terápián valójában végighallgatják egy sértett nő, egy zavaros, de annál inkább elszánt elme tervének lassú megalkotását.

A darab a kortárs térbe helyezéssel kap egy plusz szálat, gondolkodnivalót – van-e mit tennünk eféle krízishelyzetekben, hogyan segítsünk egymáson, hogyan lehetnek egymás támaszai a nők kiszolgáltatottságukban?

A terápia többi résztvevője nem tartja nagyobb tragédiának a Médeiával történteket, mint saját traumáit, s talán ez is még inkább megközelíthetőbbé teszi számunkra. Ahogy a közös munka halad előre, a szerepjátékokból a valódi Euripidész-mű elevenedik meg, melyben a férfi szerepeket is a terápia többi nő résztvevője ölti magára, így feltérképezve káros nemi sztereotípiákat. A terápiás foglalkozás lehetőséget nyújt arra, hogy párhuzamosan kísérjük végig Médeia történetét és a terápián résztvevők sorsát.

A 21. századból más szemmel nézzük Médeiát: nem a hűség elvesztése, a megcsalás, szerelmi csalódás áll már a középpontban, hanem a sértettségből táplálkozó bosszúvágy. Médeia összes apró cselekedetét, lépését, szavát a túlfűtött bosszúvágy vezérli, amely már nem ismer határokat, kegyelmet, részvétet, nem akar felengedni, tovább lépni. Átírja a sorsot, az élet beteljesülése a gyilkolás lesz, a bosszú véghezvitele.

A foglalkozás véget ér, ő viszont bent ragad a „térben” a szerepjátékban, a tervezgetésben, a sértett kiszolgáltatottságban. Ekkor válik egyértelművé, hogy a terápia nem fog segíteni. A többiek otthagyják, ő pedig megnyugszik, mert végre elhatározta magát. Amit a terápia megoldásként kínált, azt saját tervéhez, bátorságának növekedéséhez használta fel.

Bátorságot merített, nem kiengedett a sérelmekből. A terápia nem az elengedést, hanem a tökéletes bosszú megtervezését szolgálta. Távozás előtt felhívja  a gyerekeit – mély szeretete, anyai gyengédsége nyilvánvaló. Abból, hogy látványosan, ijesztő nyugodtsággal leteszi a telefont, hogy otthagyja  a számára ajánlott szakember névjegykártyáját, mind tudjuk: legalább ennyire nyilvánvaló és erőteljes a haragja is.

És most elindul, hogy megtegye a legrettenetesebbet.

(KV Társulat – Trafó: Médeia)

Balázs Nóra: Mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világunkon elhatalmasodik a gyűlölet, és sem a tolerancia, sem a józan ész, vagy  a törvény nem tud fogást találni már rajta? Bár rögtön az a következő kérdés, persze, hogy kiről is beszélünk pontosan?

Kiről szól a Szlovén Ifjúsági Színház 6 című előadása? Azokról a pedagógusokról, akik a szinte mindannyiunk által jólismert falakba ütköztek, amikor hat kiskorú menekültet akartak elszállásolni egy helyi kollégiumban? Vagy Kranj település lakosairól, a szülőkről, hivatalosságokról, akik, úgy tűnik, egyöntetűen elutasították ezt a javaslatot?

Vagy a társadalmi megosztottság jelenségéről, úgy általában? A média gyűlöletkeltő hatásának elképesztő mértékéről? Az előadás nagy erőssége ez: olyan (valós) történetet talál és mesél el, amelynek nyomán számtalan égető kérdés megfogalmazódhat a közönségben.

A színpadon öt szék, öt mikrofon, öt színész. Amit nagyon egyszerű színházi eszközökkel, a problémát előzetesen alaposan körüljárva elmesélnek, bárhol Európában lejátszódhatott (volna) az elmúlt években.

Vagy akár ma is megeshet, a saját környezetünkben. Lehet, nem menekültek lesznek a kiszolgáltatottak, hanem melegek, nők, cigányok, vagy bármelyik, az adott helyzetben a kisebbséghez tartozó csoport tagjai.

Az előadás explicit módon semmit nem kérdez, néha legfeljebb megvilágítja a közönséget, és csendben a szemünkbe néz. Én mégis végig azon gondolkodom, hogyan lehet és kinek a felelőssége kibékíteni a társadalom különböző rétegei közt feszülő ellentéteket?

Az állami szándék és szabályozás az előadásban körüljárt esetben talán meg is lett volna a helyzet legalább átmeneti rendezésére – de ez sem bizonyult elegendőnek. Mit tehetünk akkor, ha egyszer valóban ott találjunk magunkat egy olyan nagygyűlésen, ahol a színpadihoz hasonló vehemenciával ordítják le a fejünket az ellenzők?

Ez a kérdés pörög a fejemben órákkal később is: mit tehetek én? Az nem létezik, hogy a közöny legyen az egyetlen működőképes túlélési stratégia.

Mint a görög tragédiában – az előadásban a két oldal között feszülő ellentét kétségbeejtően feloldhatatlannak látszik, és valaki elkerülhetetlenül veszíteni fog.

Bár valószínűbb, hogy mindannyian – ahogy a felelősség, úgy a következmények sem eloszthatóak jók és rosszak, mi és ők, toleránsak és gyűlölködők közt.

(Slovensko Mladinsko Gledališče: 6)

Bálint Zsófia: Performansz a múltból a jelenbe

Az improvizáció izgalmas példájának lehettem szemtanúja a Színműhely Produkció és az Átrium előadásában, amely Nassim Soleimanpour nemzetközileg ismert és játszott Fehér nyuszi, vörös nyuszi című izgalmas darabját/performanszát/akármijét vitte színpadra Medveczky Balázs főszereplésével.

A darab különlegességét az „itt”-hez és „most”-hoz való ragaszkodás adja, mivel nincs próbafolyamat, nincs rendező, és a színész is csak az előadáson bonthatja fel a borítékot, amely a darab szövegét tartalmazza. A megvalósításhoz csak néhány kellék, a nézők és a saját képzelete nyújt segítséget.

Ily módon valóban minden alkalom egyedi és megismételhetetlen, kétszer ugyanaz a színész nem játszhatja el. Bár az előadás fő egzotikumát megismételhetetlen jellege adja, olyan izgalmas kérdéseket is boncolgat, mint a múlt és jövő, színház és valóság viszonya.

Meddig lehetünk biztosak abban, hogy amit látunk, csak játék, és nem valóság? Húzható-e éles határvonal a színész és a szereplő közé? Hogyan képes egy múltbéli szerző soraival meghatározni és irányítani jelenben zajló cselekvéseket?

Képessé válhat-e arra valaki, hogy kommunikációval hidat emeljen a múlt és a jelen között? Egyáltalán lehet-e kommunikációról beszélni két különböző idősík esetében? Izgalmas kérdések ezek, amelyekről nehéz anélkül beszélni, hogy fogódzót ne nyújtanék későbbi előadások nézőinek.

Újító szellemű, kísérletező, a nézők számára is kellően interaktív, nevettető előadás a Fehér nyuszi, vörös nyuszi, amely Medveczky Balázs improvizációs képességeinek és a nézősereg reakcióinak köszönhetően valóban minden mozzanatában egyedi és megismételhetetlen.

(Színműhely Produkció – Átrium: Fehér nyuszi, vörös nyuszi)

Fotó: thealterphoto