“Ez egy közös útkeresés, néha én megyek elöl, néha a színész” – Interjú Funk Ivánnal

2019 november 28. csütörtök, 6:28

A Pécsi Nemzeti Színházban egy izgalmas, rendhagyó módszerrel készül előadás. A színlapon a következő áll:  MOBIL– saját ötletéből, színészi improvizációk felhasználásával írta és rendezte: Funk Iván.

Funk Iván rendezőről azt lehet olvasni, hogy Csehov, Brecht, Pinter, Füst Milán, Tamási Áron és hasonlóan meghatározó klasszikusok darabjait viszi színre. Hogyan illeszkedik ebbe a sorba a „Mobil”? 

Úgy vélem, anélkül, hogy ennyi klasszikus művel dolgoztam volna, miközben láttam, tapasztaltam, hogy ezek hogy épülnek fel, nem tudnék létrehozni egy ilyen előadást. De nem a Mobil lesz az első ilyen produkcióm, mert a JESZ-ben, (Janus Egyetemi Színház – a szerk.) tavaly volt egy munkám, ami kísérletképpen, hasonló metódus szerint jött létre.

A próbafolyamat végeredménye túlmutatott önmagán, és kedvet csinált nekem ahhoz, hogy egy ilyen jellegű előadást professzionális körülmények között is létrehozzak, akár kőszínházban. Így született a „Mobil” ötlete. 

Funk Iván

Hogyan kell elképzelnünk azt a munkafolyamatot, munkamódszert, aminek az eredményét november 29-től láthatják majd a nézők Pécsett? 

A mostani próbafolyamat egy sajátos ötvözete a főiskolán is oktatott élménynovella írásból születő dialógus-technikának és annak a gondolatnak, mely szerint mederbe terelt improvizációkon keresztül végül létrejöhet egy olyan szöveg, ami már színpadra állítható.

A színművészeti első évének egy része Székely Gábor osztályában azzal telik, hogy a rendezőhallgató szöveget ír. Részben ezen keresztül tanítja meg a szövegértelmezést. Számomra ez volt az egyik legizgalmasabb kurzus az első évben. Úgy tanultunk már létező drámai szöveget értelmezni, hogy előtte betekintést kaptunk abba, hogyan jön létre. 

Készítettél konkrét szereposztást a munka kezdetekor, vagy az improvizációk során a szöveggel együtt alakultak ki a végleges szerepek is?

Ebben a próbafolyamatban kulcsfontosságú, hogy a történetet, a jelenetsort előre ki kell találni. Így próbák elején a színészeknek el tudom mondani, hogy mi a szituáció, és éppen kit jelenítenek meg benne, aztán indulhat a játék. 

Természetes dolog, hogy van akinek adott pillanatban jól megy ez az improvizáció, van akinek éppen kevésbé, ezért a színészek egymás szerepeit is “kipróbálják”, így gazdagítva a variációkat. A kiinduló szereposztás nem változik, de így a színészek sajátos rálátást kapnak a szerepükre. Az improvizációkat rögzítem és a felhalmozódó hanganyag alapján megírok egy dialógust. Így jön létre az első változat a példányból, egy nyers szöveg, ami esetünkben száz oldal lett. Ezt újra teszteljük a színészekkel, tovább húzunk a szövegből és alakítjuk egészen addig, amíg eljutunk a végleges változatig.

Sok fiatallal dolgozol most ebben az előadásban, de szerepelnek benne tapasztaltabb színművészek is, akik évtizedek óta dolgoznak úgy, hogy létező szöveg olvasópróbájával kezdődik a folyamat, amit rendelkező próba követ, és így tovább. Ők hogyan viszonyulnak ehhez a módszerhez?

Volt egy „olvasópróba” itt is, amikor felvázoltam a történetet és a kiinduló jelenetsort. Egyértelműen lehetett érezni, hogy van egy kételkedő rezgés a levegőben,  de amint az improvizációra került a sor, rögtön helytálltak, nem volt ellenállás. Nagyon játékos és jó hangulatú próbáink voltak. Az improvizáció olyan éles és nehéz dolog egy színésznek, hogy hiába van mögötte évtizedes pálya, a rutin semmit nem old meg. Kortól, tapasztalattól függetlenül itt mindenki azonos szinten igénybe lett véve.

Speciális és izgalmas feladat ez a színészeknek. Felvillanyozza őket az, ahogy belülről kezdik látni és formálni a történetet. Ez egy közös útkeresés, néha én megyek elöl, néha a színész. Nagyon erős csapatmunkán vagyunk túl. 

Kérlek, mesélj az előadás konkrét témájáról, történetéről!

A mobiltelefon és a cyberbulliyng (virtuális megfélemlítés – a szerk.) azok a témák, amiket körüljárunk. Az iskolai kiközösítés, a másik kigúnyolása, lelki-, néha fizikai bántalmazása nem új keletű dolog, de amióta ehhez hozzá adódott a technológia, esetünkben a mobil, azóta akár 0-24 óráig tarthat ez a folyamat. Adott esetben tehát nem áll le egy percre sem a zaklatás, a megfélemlítés, és ez igen nagy károkat tud okozni. Ráadásul a telefonos videórögzítés révén örökre elérhetővé válik az interneten egy-egy megszégyenítő helyzet, és a kör is kitágul, bárki láthatja az eseményeket, nem csak az, aki részt vett benne. Ezt fedi a cyberbulliyng kifejezés. 

A mi történetünk szerint egy gimnázium végzős osztályába új osztálytárs érkezik. Az előadás részben az ő beilleszkedési nehézségeiről, részben az új osztálytársai negatív vagy pozitív viselkedéséről, vagy akár a felnőtté válásról szól. Az előadásunk az iskolában és a családban előforduló helyzeteket is megmutatja. 

Milyen folyamat során született meg maga a történet, illetve a jelenetsor a Mobil című előadáshoz?

Még a próbafolyamat előtt, párbeszédre hívtunk pécsi pedagógusokat, beszélgettünk a terveinkről és lehetett érezni, hogy abszolút érintettek a témában. Kérésemre bevitték a témát a tanórára is, és kis történeteket, megírt szövegeket hoztak a diákoktól, amikből egy érdekes és aktuális összképet kaptam a gyerekek mobilhoz való viszonyáról. 

Ezt az együttműködést később úgy folytattuk, hogy elkészült  jelenetet is mutattunk, amiben pedagógus is szerepel, hogy legyen egy szakmai kontroll, és minden szempontból hiteles ábrázolás történjen. 

Ezek szerint nagyon ügyeltetek az életszerűségre. A gyerekek szempontjából hogyan tudtátok érvényessé tenni a jeleneteket, dialógusokat?

Ha fiatalok számára is hiteles szöveget akarunk létrehozni, az aktuális szlenggel is tisztában kell lennünk. Magam is dolgozom középiskolában óraadóként, így saját tapasztalatom is van arról, hogy mennyi a felnőttek számára már érthetetlen kifejezést használnak a tizenévesek. Ezeket első kézből, a diákoktól gyűjtöttem és egy szótárat is készítünk belőlük a színlapra.  

Az előadás központjában egy aktuális és jelentős társadalmi probléma áll. Ez a felelősség nehezített vagy épp lendített a munkán?

A sajátos próbafolyamatnak köszönhetően minden színész hozzá akarta tenni a magáét, gyakorlatilag szócsövévé váltak saját generációjuknak. Úgy gondolom, mindenki megérezte bizonyos mértékig a társadalmi felelősséget a témával kapcsolatban. 

Az előadással ugyanakkor nem az a cél, hogy ítélkezzünk, sokkal inkább, hogy ábrázoljunk egy állapotot, hol tartunk ebben az ügyben. Ha színpadon látunk hozzánk vagy ismerőseinkhez hasonló embereket, létrejöhet egy szembenézés, egy ráismerés minden korosztály részéről. Talán megértést, rálátást is elő tudunk segíteni a generációk között. Ebben bízom. 

Kérdezett: Nagy Eszter

Próbafotó: Mihály László