“Őszinte, bizsergető, titokzatos érzetek vannak ebben a próbafolyamatban” – Interjú Vasvári Csabával

2019 december 24. kedd, 7:00

Az apa szerepét játssza Pass Andrea Imágó című darabjában. A színész most először dolgozik az író-rendezővel, de nem ez az első debreceni szereplése.

Fröhlich Kristóf, Majzik Edit, Vasvári Csaba, Rózsa László / Csokonai Színház: Imágó / Fotó: Máthé András

Hogyan látod ebben a történetben a szülők, legfőképp az általad játszott Apa szerepét? Tipikus szülőket akart bemutatni Pass Andrea?

Nem tudom, mert általában véve különálló történeteket ismerünk, ám nehéz eldönteni, hogy az a mennyiségű történet, amit ismerünk, elegendő-e az általánosításhoz. Persze lehet általánosítani, archetípusokból épül a világ és vannak visszatérő motívumok sokunk életében, de minden történetben van valami egyedi, még ha a történet vissza is bontható azonos színű és formájú építőkockákra. Tehát nem tudom, hogy a darabban szereplő szülők tipikus szülők-e, de engem nagyon eltalál a cselekmény, a hangulat, és azoknak az emberi minőségeknek a megjelenítése, amikkel Andi dolgozott íróként. Azért talál el, mert egy csomó hasonló helyzetet élek meg a 17 éves kamasz fiammal, így nagyon arcul csap a problematika.

Szülőként ott látod a saját nehézségeidet a darabban?

Igen, és szembesülök a saját kegyetlenségemmel, a rossz helyre belőtt elvárásaimmal, a saját értetlenségemmel, melyeket a saját életemben csak késve, vagy egyáltalán nem veszek észre. Ha egy történetet komplex módon elemzünk, akkor hátrébb tudunk állni az érzelmeinktől. A saját rémületünktől, ijedelmeinktől, félelmeinktől. Amikor megéljük ugyanezt, sokkal nehezebb hátrébb állni, mert benne vagyunk egy szituációban, legtöbbször mély indulattal. Ám ha a próba közben elemezzük, látjuk, hogy hová, milyen állapotokhoz vezet, amit megéltünk, vagyis szembesülünk a helyzetekkel, a másik, harmadik fél igazával, legfőképp a miénktől eltérő látásmódokkal. Ez sokat segít.

Vasvári Csaba / Csokonai Színház: Imágó / Fotó: Máthé András

Ha te színészként képes vagy egy külső fókuszból tekinteni a történetre, akkor gondolom azt is el tudod képzelni, hogyan hat majd a nézőkre…

Szerintem ez darab elképesztően sokat ad majd a felnőtteknek. És nem csak annak a korosztálynak, amelyiknek most kamasz gyereke van, hanem mindenkinek. Szeretem Andi előadásait, mert nagyon erős vonalakkal megrajzolt képekkel élnek, amelyek egy-egy konkrét szituáció kapcsán valami univerzálisat képesek megmutatni. Hirtelen a Bebújós jut eszembe, ami óvodás gyerekekről és szüleikről szól, és nekem már rég nem óvodás a gyerekem, mégis nagyon sokat mondott számomra az előadás. Szerintem ilyen lesz a most készülő Imágó is. Akkor is sokat mond, hogyha soha nem volt gyereked, nem is lesz, mert alapjában véve emberi viszonyokról szól.

Én elmúltam 54 éves, túl vagyok a kamaszkoron, sok mindent el is felejtettem már, de azok a helyzetek: a felnőtté válás, egy helyzet megváltozása, az, amikor egy merőben új szituációba kerülünk és sutának érezzük magunkat, egyáltalán azok a nehézségek, amik egy kamaszt terhelnek, azok minket is terhelnek nap mint nap. Sokszor belefutunk olyan helyzetbe, amikor kamaszok vagyunk egy jelenséggel szemben, amikor – mint kamaszkorunkban – eluralkodik rajtunk valaki, mint egy agresszív felnőtt, vagy épp olyan tehetetlenek vagyunk a külvilággal szemben, mint egy védtelen fiatal. Andi érzékenyen rajzolja ezeket az érzelmi utakat és szerteágazó, nagyon meglepő asszociációs ösvényeket nyit meg. Arról is fontos beszélni, hogy itt tényleg nagyon jó csapat dolgozik: nagyon őszinte, bizsergető, titokzatos érzetek vannak a próbafolyamatban, ami biztos, hogy érződni fog az előadáson.

Varga Klári, Vasvári Csaba / Csokonai Színház: Imágó / Fotó: Máthé András

A próbák alatt vontál párhuzamokat? Volt olyasmi érzeted, hogy ezt vagy azt a kamaszfiaddal való kapcsolatodban érdemes lenne átgondolnod?

Onnantól kezdve, ahogy elolvastam a szövegkönyvet, egy csomó mindenre rájöttem. Beszéltem is a fiammal erről, hogy ez nekem milyen komoly szembesülés. Most, hogy Debrecenben próbálok, jóval kevesebbet találkozom vele, de remélem, hogy megnézi az előadást, és bízom benne, hogy ő is szembesül majd azokkal a helyzetekkel, hogy egy kamasz hol tud kegyetlen lenni a szüleivel, hiszen mind a két oldal durva jégcsákányokat tud a másik tarkójába vágni. Hol kíméletlenül, hol szeretetbe csomagolva, hol hidegen, hol melegen. Biztos, hogy az előadás neki is sok tanulsággal szolgálhat.

Ez az apa mikor bántja a fiát?

Sokszor esünk abba a hibába, hogy elvárásaink vannak egy helyzettel, egy emberrel kapcsolatban. Persze kell valamiféle keretrendszert megfogalmazni egy gyerek felé, mert azt maga a kamasz is keresi, de a szülők annyira vakok és türelmetlenek tudnak lenne azokra a finom rezdülésekre, amik lehet, hogy már ebben a bizonytalan korban is kezdenek kirajzolni valamiféle irányt, hogy az a gyerek merre tart majd. Sokszor nincs rá antennánk és türelmünk, hogy hagyjuk, hogy ez megérjen. További nehézség, hogy mi magunk is megéltük a szülői elvárásokat, minták is munkálnak bennünk, de arra jó ez a darab, hogy nagyon erősen az arcunkba kiáltja, hogy figyelj, ő egy másik ember. Ő egy ember. Nem a te gyereked, hanem egy ember. Éppen abban a helyzetben vagy, hogy te vagy az anyja vagy az apja, de ő egy ember.

Ez az apa megérti a fiát, amikor az azt kiabálja, hogy nem is látják az ő igazi énjét?

Ez egy nagy küzdelem az apában. Nagyon szeretné szeretni a fiát, próbál a kedvében járni, és természetesen nagyon szeretné, ha viszont szeretnék, de ez nagyon nem működik.

Vasvári Csaba, Gemza Villő, Rózsa László / Csokonai Színház: Imágó / Fotó: Máthé András

Hogy érzed, nehezebb ma kamasznak lenni, mint a te idődben?

Szomorú végszó, ha azt mondanám, hogy nagyon nem szeretnék ma gyerek lenni? Nagyon-nagyon nem szeretnék. Olyan elképesztően durva világba csöppennek bele ezek a gyerekek, olyan védtelenül és olyan mértékig kiszolgáltatva a nemtörődömségnek, a kapzsiságnak, a nyereségvágynak, démoni kéjnek, dühnek és mohóságnak, hogy ez egészen nehéz lehet. Ha megnézzük, hogy hogyan viszonyult a világ az én gyerekkoromban a fiatalok droghoz, alkoholhoz, dohányhoz jutásához és hogy viszonyul most, elképesztő a különbség. Most minden sarkon akad egy díler, aki beeteti a gyereket és azt mondja, hogy te is árulhatsz drogot és akkor nem kell pénzért kuncsorognod a szüleidnek, mert neked is lesz pénzed cigit venni.

Ebben a megtévesztésekkel teli, nagyon nehéz világban kell szemlélni az ő néha kétségbeesett, bizonytalan, tébláboló, néha üvöltő útkeresésüket, ami nehéz nekünk szülőknek, mert azt a világot valójában már nem is mindig értjük. Én már iskolás voltam, amikor nekünk lett tévénk, ők meg érintőképernyőn nőnek föl. Nem is tudom kibogozni azt az érzethálót, amiben ők vannak, mert arra az érzethálóra nincs receptorom. Mintha két különböző faj lennénk. Nekem nincs érzékszervem arra, hogy az ultrahangokat halljam, nekik pedig van. Ezeket a benyomásokat olyan erős képekben foglalja össze az Imágó, ami nagyon sokféle érzetet és gondolkodni valót teremt majd a nézőkben és nagyon sokféle kaput nyit meg. Nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki erről a világról – amiben gyerekek és szülők közösen benne vagyunk – meg akar tudni valamit. Jobbat nem is tehet magával, mint hogy megnézi az előadást, akár a gyerekével jön, akár a gyerek nélkül.

Kérdezett: Vajland Judit

Csokonai Színház