“Megvannak a magam rítusai” – Interjú Koltai-Nagy Balázzsal

2020 január 20. hétfő, 7:07

Hat évig jégkorongozott, metálzenekarban énekelt, bejárta hátizsákkal Észak-Olaszországot és amellett, hogy lelkes kutyatulajdonos, mostanában a zeneszerzés és a rendezés felé is kacsingat.

A kecskeméti Katona József Színház színészét újabban a Bátrak Földje című tévésorozatban is láthatjuk esténként.

Jó gyerek voltál?

– Nem vágytam márkás dolgokra, sokkal inkább funkcionálisan használtam a dolgokat, a rendeltetési céljuknak megfelelően. Nyilván voltak bohém pillanataim, de alapvetően a jó gyerek kategóriába tartoztam, aki rendesen tanul és nem akarja elherdálni a napot. Gyerekkoromban óvóbácsi akartam lenni, vagy mozdonyvezető. Bár már az óvodában mondták, hogy énekelnem kellene, anyukám mégis úgy döntött, hogy a sport irányába terel. Úszni kezdtem és felvettek a Berzsenyi Dániel Általános Iskola sporttagozatára. Ott aztán szertornáztam, kosaraztam, majd miután az úszást abbahagytam jött az atlétika. Ebben motivált, hogy anyukám is atletizált, rövidtávfutó és gátfutó volt. Aztán derült égből villámcsapásként jött a jégkorong, az igazi szerelem. Emlékszem egy Stanley-kupa döntőn néztem a Vancouver-Anaheim mérkőzést és elhatároztam, hogy ezt akarom csinálni. Kaposváron szerencsére van is egy nagy csarnok, úgyhogy hat éven át jégkorongoztam, mielőtt 2011-ben szögre akasztottam a korcsolyát és úgy döntöttem inkább felállok a pódiumra. 

Fotó: Bajáki Helga

Mi terelt innen a pódium felé?

– Valahol mindig vonzott a szereplés. Jártam népdaléneklési- és versmondó-versenyre, amiket nagyon élveztem, aztán 2010 szeptemberében az egyik angol tanár – aki az évzárón hallott énekelni – kihívott az osztályból és javasolta, hogy csináljunk egy sulizenekart. Később páran úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk az iskola falait és magánprojektbe kezdünk. Ebből lett a 5tension nevű metál együttes. Ebben a formációban én voltam az énekes és a dalszövegíró, bár még nem volt képezve a hangom, a „stúdiófelvételeket” pedig a basszusgitárosunk garázsában vettük fel. Elsősorban kaposvári kocsmákban és fesztiválokon játszottunk, de egyszer eljutottunk a Szigetre is. Érettségi után sajnos szétszéledt a banda, így sokkal nehezebbé vált az egyeztetés, úgyhogy megszűnt a közös zenélés.

Akkor jött a színház…

– Mire leérettségiztem elveszítettem anyai nagypapámat, aki nagyon közel állt hozzám. Talán még soha nem fogalmaztam meg ezt ennyire konkrétan senkinek, de azt hiszem az ő halála juttatott el engem ide, ahol most vagyok. Neki köszönhetem, hogy egyáltalán megtaláltam és azt csinálhatom, amit szeretek és jelenleg egy nemzeti színházban játszom. Bár ő maga nem volt művészlélek, ennek ellenére nagyon szerette a művészetet, hatalmas lexikális tudással rendelkezett. Bármikor mentünk hozzá Pavarotti vagy éppen Simándy József szólt. Amikor elment, felötlött bennem, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a színész pályát. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy a felsőfokú angol nyelvvizsgámmal kimegyek Svédországba napközis tanárnak. Gyűjtök egy kis pénzt, majd ebből Angliában színművészetet tanulok. Mondtam is anyukámnak, hogy onnan már egy Volvo S40-essel jövök haza, ami az övé lesz. Ő azért forszírozta, hogy a nagy utazgatás előtt próbáljam meg a Kaposvári Egyetem színész-szakát is, hiszen az helyben van, én pedig belementem. Hatalmas meglepetésemre átmentem a másod- és harmadrostán is és végül bekerültem Uray Péter tizenhat fős osztályába.

Mit szólt hozzá a családod?

– Amikor kiderült, hogy felvettek Kaposvárra felhívtam anyukámat és megkérdeztem, hogy nem baj-e, ha az S40-es még nem érkezik meg?! Ő meg elsírta magát örömében és mondta, hogy dehogy baj. Szerencsés vagyok mert – legyen szó a sportokról, a zenélésről vagy éppen a színészkedésről – a szüleim az első perctől támogattak mindenben és nem erőltettek rám soha semmit. Annak ellenére, hogy anyukám közgazdász, apukám pedig egyéni vállalkozó, tehát gazdasági, reál-vonalon mozognak, teljesen nyitottan és maximális elfogadással álltak az én művészi ambícióimhoz. Kiskoromban apukám néha magával vitt egy-egy munkájára. Nem nagyon van Kaposváron olyan hely, ahol ne lett volna büfés vagy beszállító. Egy alkalommal a cukorgyárban dolgozó lengyeleknek vittünk ételt, én pedig tágra nyílt szemekkel csodálkoztam, hogy hát ezek a lengyelek ugyanúgy néznek ki, mint mi. Akkor tanultam meg azt is, hogy a lengyel rendszám fekete alapon fehér betűk és számok. 

(…) Az egyetemen eleinte azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Annyira intenzív és mélyre ható kurzus az első év. Nagyon furcsa volt ennyire mélyen vájkálni az emberi lelkekbe és előhívni olyan emlékeket, amiket esetleg nem is akarunk, vagy sokszor a létezésükről sem tudunk. Az egyik legemlékezetesebb vizsgám az úgynevezett élménynovella-feladat volt, amelynek során egy nagyon szélsőséges jelenetet kellett kiragadnunk az életünkből, hogy megjelenítsük. Én a Papa halálát választottam és megkértem Szabit, az osztálytársamat, hogy játssza el őt. Befeküdt egy ágyba, én pedig elkezdtem hozzá beszélni. A szövegem egy impro volt, olyan érzelmeket és gondolatokat vittem bele, amiket így utólag tudnék már csak megosztani az öreggel. A végén megkértem Szabit, hogy fokozatosan csendesedjen el, jelezve ezzel a halált, majd amikor a végére érek a monológnak, akkor keljen fel, jöjjön oda, tegye a vállamra a kezét és mondja azt, hogy: „Tafasz van Bazsikám, bimbasznak a fák!” majd menjen ki. Ez volt a kedvenc szavajárása Papámnak.

Nem a Nemzetire

Bár az osztályfőnökünk Uray Péter eleinte szigorúan ellenezte a külső szerepléseket, másodévben kapott egy telefont, hogy hat embert keresnek a Nemzeti Színház János vitézébe. A Nemzeti igazgatója, Vidnyánszky Attila maga választotta ki ezt a hat főt, köztük engem is. Ez volt az első színházi szereplésem, amit aztán még a Don Quijote, a Szindbád, valamint Zsótér Sándor rendezésében a Galilei élete követett. Ifjabb Vidnyánszky Attilával csináltunk egy Rómeó és Júliát, amit elhoztunk a kecskeméti Színtárra. A helyi vezetőség látva ezt a produkciót szerepet kínált nekem a Mohácsi János rendezése alatt lévő Vízkeresztben, de ezt nem tudtam vállalni mert egybeesett egy másik darabommal. Így kerültem végül Réczei Tamás darabjába, amit Kocsis Pál rendezett. Ez (Katona József: avagy légy a pókok között) volt az itteni első próbatételem, ami olyan jól sikerült, hogy felajánlottak Kecskeméten egy hosszú távú együttműködést. Majdnem keresztül is húzta a terveimet, ugyanis addigra már a Nemzetiből is jelezte Vidnyánszky Attila, hogy szeretne velem együtt dolgozni, sőt, ha az ötödéves gyakorlat után visszamegyek hozzá, akkor megkapom az egyik főszerepet Az Ember tragédiájában. Amikor becsuktam az irodája ajtaját el is döntöttem, hogy az ötödéves kecskeméti gyakorlat után megyek a Nemzetibe. Ekkor történt a szerencsétlen baleset, hogy Orth Peti lesérült a Csárdáskirálynőben és én ugrottam be helyette. Ez a szereplés pedig radikálisan változtatott az elhatározásomon. Nagyon megtetszett ugyanis, hogy Kecskeméten van operett. Rájöttem, hogy vidéken jóval több lehetőségem van minden műfajban megjelenni, míg a pesti színházak sokkal korlátoltabbak, tematizáltabbak, hiszen a nagy számukból adódóan elég egy választott réteget kiszolgálniuk. A másik érv, ami itt tartott az pedig a légkör, a vidék. Nekem a főváros nagyon zsúfolt és sűrű, nem találom meg benne azt a csöndet és nyugalmat, amit az ember töltődésre tud használni és ami például Kaposváron, a szülővárosomban vagy itt Kecskeméten megvan. 

Jól döntöttél?

Nem szoktam azon gondolkodni, hogy mi lett volna ha… Valami mellett döntök, és akkor az úgy van, aszerint csinálom tovább a dolgokat. Sosem bántam meg, hogy Kecskemétre jöttem, szerencsére a vezetőség is él a jelenlétemmel és az évek során nagyon szép feladatokat kaptam. És, mit ad isten, nem tudtam elkerülni az Ember tragédiáját sem, megkaptam ugyanazt a szerepet. Egyet sajnálok talán csak, hogy jelenleg nem játszik itt senki a volt osztályomból, így eleinte néha kicsit magányosnak éreztem magam. 

Milyen érzés színpadon állni?

Talán már megszoktam valamennyire, de nagyon izgulós vagyok.

Mi a taktikád ellene?

A fegyelem és a határozottság. Játék előtt tudatosítom, hogy nekem ma az a feladatom, hogy kiálljak és megcsináljam a jelenetet. Megvannak a magam kis rítusai, ami azzal indul, hogy általában már hat órakor bemegyek a színházba és elkezdek készülni. Ez nem szövegmagolást jelent, hanem egyszerűen csak bejárom a helyeket, ahol meg fogok jelenni, beköszönök az öltöztető néniknek, szokom a közeget, ahol dolgozni fogok. Folyamatában hangolódom rá a darabra, így a hatkor belépő civil énemből hétre már egy teljesen más állapotban létezem. 

A teljes interjút itt olvashatja.