Hogyan lehet nemet mondani? – Interjú Bethlenfalvy Ádámmal

2020 február 02. vasárnap, 7:00

Létezik egy jelenség, ott van minden óvodában és iskolában, de igazából még szavunk sincs a “bullyingra”, nemhogy felfognánk, milyen fajsúlyú is ez a probléma valójában.

Miközben a hosszabb időn át elkövetett szándékos zaklatás a statisztikák szerint a gyerekek 2/3-át érinti, számos esetben elutasítjuk a komolyabb vizsgálódást, odázzuk a szükségszerű kérdéseket. Ezt a hiányt is pótolja a Csokonai Színház most készülő Para című előadása, amelyet Bethlenfalvy Ádám állít színpadra.

A próbafolyamat közben Vajland Judit beszélgetett az alkotóval a nemet mondás nehézségéről, a kamaszkorról, a hétköznapi erőszakról és a történetek erejéről.

Para olvasópróba a Csokonai Színházban / Fotó: Máthé András

Mesélted a Parához kapcsolódó foglalkozáson a gyerekeknek, hogy Romankovics Edit íróval állandó kapcsolatban voltatok az írás folyamata alatt. Hová helyeződtek a hangsúlyok, amikor a bántalmazásról, bullyingről szerettetek volna beszélni a kamaszoknak?

A Para a különböző rendszerek, közösségek működését próbálja bemutatni. Miként tart egy ember, nem feltétlenül rossz szándékból, teljesen érthető okokból, kezében egy teljes csoportot? Ki lehet-e ebből lépni? Miért jó és miért rossz benne lenni egy ilyen csoportban? Hogy működik egy ilyen csoport? Az emberek hogyan hatnak egymásra? És ugyanígy az iskola hogyan működik? Hogy születnek döntések? Hogy működik a hatalom ezen belül? A bullying mindig hatalmi kérdés. Egyetlen állandó paramétere az, hogy hogyan tudok mások fölött uralkodni. Hogyan tudok hatalmat szerezni. Nyilván van a zaklatásban egy zaklató és egy zaklatott, de egy csomó más szereplője is van, akiknek attól függ a helyzete, hogy hogyan viszonyul ehhez a hatalmi viszonyhoz: alámegy, támogatja és így a részévé válik vagy szembeszegül ezzel a hatalommal. Ezek a dinamikák nagyon érdekesek: sokféleképpen járja körül az előadás azt a kérdést, hogy hogyan lehet nemet mondani. Miután nem könnyű nemet mondani, ez egy alapvető kérdés. Van, amikor azt játsszuk ki, hogy ez mennyire nem könnyű, van, amikor megtörténik a tagadás, és van, amikor túl későn történik meg. Nem lehet ugyanis azt mondani, hogy így kell nemet mondani. Nincs rá jó modell.

Para olvasópróba a Csokonai Színházban / Fotó: Máthé András

Mit gondolsz, bántalmazó kultúrában élünk? A tudatlanság, felkészületlenség okán hajlamosak vagyunk elbagatellizálni az óvodában, iskolában zajló erőszakos folyamatokat vagy már látszik valami előrelépés?

Én azt tapasztalom, hogy egy elég agresszív kultúrában élünk. Az erőszak része sajnos a hétköznapjainknak, és ezt inkább lemondóan elfogadjuk, vagy magunk is agresszívan reagálunk rá. Ez miért ne csapódna le az iskolákban, óvodákban? Miért gondoljuk, hogy a gyerekeink nem abban a világban élnek, amiben mi? Emellett úgy érzékelem, hogy hajlamosabbak vagyunk az ítélkezésre, mint az empatikus végig gondolásra. Úton-útfélen beszélnek emberek arról, hogy mekkora baj van az iskolákban, olvasunk a hírekben arról, hogy milyen szörnyű dolgokat művelnek diákok a tanáraikkal. De fontos azzal foglalkozni, hogy mik az okok ezek mögött az incidensek mögött.

Lehet szpojlerezés nélkül mesélni arról, hogy mi történik ebben az iskolában?

Nem igazán… Annyit talán elárulhatok, hogy olyasmi, amit az igazgató sunyi gaztettnek gondol, súlyos támadásnak az iskola értékeivel szemben, míg mások szórakoztatónak tartják az esetet. Az is viszonylag hamar kiderül, hogy ez mi volt, de a legérdekesebb persze az, hogy hogy jutottak el eddig a tettig, azok, akik tették, és hogy hogyan kezeli ezt az iskola.

Para olvasópróba a Csokonai Színházban / Fotó: Máthé András

A téma szakirodalma szerint teljesen rendezett hátterű gyerekek is áldozatául esnek bullyingnak, aminek számos változata van. Milyen karaktereken keresztül mutatjátok be a bántalmazást?

Az egy tévhit, hogy az erőszak társadalmi osztály, vagy tanultság függvénye. Ez nem így van, de persze vannak nyersebb meg kifinomultabb formái az agressziónak. Ugyanígy a szerepek sem állandók, van, aki az egyik pillanatban áldozat, a másikban meg bántalmazó. Az előadásban különböző hátterű szereplők jelennek meg. És Romankovics Edit darabja nem igazán választja szét a bántalmazást a közösségi működés más formáitól, komplex, de hétköznapi szituációkat ír.

Hol mutatkozik meg ezeknek a karaktereknek a sérülékenysége a Para iskolai közegében?

A darabban elsősorban kiskamaszokról van szó, az énkeresés életszakaszáról. Az alsó tagozatban kialakul egy személyiség, negyedik, ötödik osztályosként már magabiztosak, pláne, ha támogatást kapnak a szülőktől és az iskolától is. Aztán ez mind felborul és nagyon erőssé válik a kortárs közösség hatása. Fontos kérdéssé válik, hogy a kortárs közösség tükrében ők kik is valójában. Ez nagyon erős sérülékenységet ad: már nem az a fókusz egy kamasznál, hogy a szülei vagy a tanárai hogyan látják, mit gondolnak róla, hanem a saját korosztálya fényében értékeli magát. Ha visszagondolok a kamaszkoromra, azt hiszem, nem volt olyan szakasza az életnek, amikor ennyire intenzíven lehet megélni egy szerelmet, egy csalódást, egy barátságot vagy egy kudarcot. Fantasztikusan izgalmas korszak, mintha az egész világ dőlne össze. Minden sokkal nagyobb a valóságosnál.

Para olvasópróba a Csokonai Színházban / Fotó: Máthé András

Rendezőként mikor lennél elégedett, miről gondolkozzanak el a gyerekek, miután látták a Parát?

Örülnék, ha arról gondolkodnának, hogy mi ez a rendszer, ez az intézmény, amiben élik a hétköznapjaikat. Mit tesz velük és ők mit tehetnek annak érdekében, hogy ez más legyen? Hogyan működik egy szűkebb baráti közösséggel és ők maguk milyen szerepet játszanak ennek a közösségnek a működtetésében?

Nehezebbnek látod a mai kamaszok életét?

Nem feltétlen. Biztos vannak másfajta kihívások, és ebben könnyebben el lehet veszni. A virtuális felület, az online kiszolgáltatottság okán már nem csak az van, hogy mit gondolnak rólam a szünetben az osztálytársaim, vagy hogy viselkednek velem a csoportban, ahogy az én kamaszkoromban volt, hanem az is benne van, hogy mit írnak rólam, hányan like-olják a posztomat, milyen képet tesznek ki rólam vagy magukról. De lehet, hogy ez csak egy másik kommunikációs felület, amivel kapcsolatban bennem is kérdés, hogy hogyan tanítsam meg a kezelését a saját gyerekeimnek, miközben én sem kezelem nagyon jól. A virtuális világ nehézségeiről nem beszél a Para, sokkal inkább beszél a határátlépésről, a rendszer, a közösség határainak átlépéséről, benne önmagunk, a kortársak és az intézmény teszteléséről.

Para olvasópróba a Csokonai Színházban / Fotó: Máthé András

A mai zaklatásról, határátlépésről szóló történetek végletesek. A zaklatás minden iskolában jelen van, a szakiskolákban olykor bűncselekményig fajuló változatai is megjelennek. Havonta olvashatunk a hírportálokon fiatalok öngyilkosságáról szóló cikkeket. Direkt kerültétek el a szélsőséges, sokkoló eseteket? Nem akartatok erőteljesebbek lenni?

Ez egy döntés volt. Amit extrém példának gondolunk, az nem biztos, hogy az. Ezeknek az eseteknek a megítélése nagyon relatív. Extrém dolognak tűnik, hogy az elsős gyerekem beviszi az iskolába a plüssállatát, amit elvesznek tőle és dobálnak. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy egy ilyen reálhelyzetben az elrettentés erősebb. Többet lehet abból tanulni, ha inkább a dinamikán, a működésen van a hangsúly. A Para nem próbál igazságot tenni, de nem is relativizál. Nincs igazság, de mégis vannak hibáztatható szereplők.

Para olvasópróba a Csokonai Színházban / Fotó: Máthé András

A kamaszok nagyon kategorikusak egy-egy helyzet megítélésében. Erőteljes szándék volt, hogy arra késztessétek őket, hogy vizsgáljanak meg valamit több oldalról, közelítsenek egy olyan szemszögből, ami nem elsőre jut az eszükbe?

Igen. Gyerekek gyakran mondják, hogy az iskola egy pokol, a tanárok a hülyék, a szülőkről ne is beszéljünk, ami nyilván nem arról szól, hogy ezt is gondolja, hanem ez a pillanatnyi megélés extrémsége. Amikor ennek a korosztálynak próbálunk darabot csinálni, akkor azt próbáljuk megmutatni, hogy ugyanarról a helyzetről sokan mást gondolnak és más nézőpontból néznek rá. Hogy a tanárok is emberek, köztük is vannak különbségek, őket is felkavar egy-egy történés, sőt vannak dilemmáik. Mindez lehetőséget ad, hogy beszéljenek akár a gyerekek egymás között, akár a szülők a gyerekekkel, legjobb esetben a tanárok a tanulókkal. Kapnak majd a gyerekek is egy sor kérdést, és elkészült egy tanári segédlet is. Azt szeretnénk elérni ezekkel, hogy ne csak arról legyen szó, hogy jó volt vagy nem volt jó az előadás, ne csak magukban pörgessék tovább, hanem találjanak választ arra is, hogy miért történt az, ami történt.

Hiszel abban, hogy egy ilyen történetet haza lehet vinni? Hogy a szülőkkel, barátokkal, tanárokkal való beszélgetésnek akár jellemformáló ereje is lehet?

Színházi nevelési szakemberként és szülőként is azt gondolom, hogy a történetek ebben nagyon fontosak. Ez a korosztály már nem mesékből táplálkozik, hanem történetekkel és zenével. Elmondhatunk nekik ezerszer is valamit, nem lesz olyan hatékony, mintha történetbe ágyazzuk. A történetek lehetőséget kínálnak arra, hogy ők maguk alkossák meg, hogy mit gondolnak, mert ez az igényük és nem az, hogy megmondják nekik, hogy mit gondoljanak. Arra van szükségük, hogy maguk alakítsák önnön identitásukat, viszonyukat a világhoz. Ebben nagyon kardinális, hogy milyen történeteket kínálnak nekik vagy kínálnak-e erre felületet a történetek. Fontos számomra, hogy ne azt próbáljuk megmutatni, hogy ez a jó megoldás, hanem egy probléma kapcsán lehetőséget a gondolkodásra.

Para olvasópróba a Csokonai Színházban / Fotó: Máthé András

Ha a problémánál tartunk, szerinted bűncselekmény vagy csíny történik a Parában?

Azt hiszem, mindegy. Én nem döntöttem ezt el magamban. Nekem az egészben az az érdekes, hogy osztályoznak embereket, ötös skálában kategorizálják őket….

És ez visszakanyarodik oda, amiről a darab is mesél, hogy amit gondolnak rólad, azzá válsz?

Igen és lehetsz-e más, mint az a doboz, amibe mások beletesznek? Az egész csínyhez vagy bűncselekményhez kapcsolódva: ennek a rendszernek a szívébe nyúlnak bele a diákok, az osztályozásba kavarnak bele. Nyilván kétfelé osztható ennek a megítélése: jogilag lehet, hogy bűncselekmény, de az a kérdés, hogy morálisan mi. Abban meg sokkal inkább kérdéses a számomra, hogy hogyan lehet alakítani a rendszert. Ez nem egy jó megoldás rá, de felkiáltójel arra, hogy vannak problémák.

Kérdezett: Vajland Judit / Csokonai Színház