Az elfeledett teátrum – Juhász Ferenc sorozata a mezőkövesdi színházról

2020 május 12. kedd, 7:00

A mezőkövesdi kőszínház történetét eleveníti fel Juhász Ferenc a Gárdonyi Színház blogon. Íme az első rész.

Az elfeledett teátrum – Juhász Ferenc írása, első rész:

„Kimondottan önálló színház – mely büszkeséggel tölt el bennünket, mert míg más vármegyékben bizony egyetlen színház is alig van, addig mi most már két színházzal is dicsekedhetünk.” (Miskolczi Napló)

Meglepő, de tény, a múlt század húszas éveinek első felében Mezőkövesden, a 20.000 főt sem számláló községben jól felszerelt, igazi, nagy sikereket látott kőszínházat építettek. Mint látni fogják, az országban egyedülálló volt más szempontból is. Saját társulata volt, de vendégtársulatokat is fogadott. Még 100 éves sem volna. Története diadalmasan indult, méltatlanul, szomorúan ért véget. Nem érdemelte sem ezt, sem a feledést.

Elémkerült egy 1926-os Mezőkövesd térkép, rajta a Színház. Csodálkozva és érdeklődve néztem, hol állhatott. Arra jöttem rá, hogy a későbbi Petőfi mozi helyén. A tévedésem csak annyi volt, hogy nem a helyén, hanem ez az épület azonos volt az átalakított színházzal. Gyermekkoromban, valamikor az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején még én is láttam színpadán például Latabár Kálmánt. Bár az épület akkor már mozi volt, külseje sem emlékeztetett hajdani önmagára, de megvolt még a belső szerkezete, s a község híján lévén kultúrháznak, zajlottak itt ünnepségek, kisebb előadások. Persze akkoriban semmit sem tudtam arról, hogy egy hajdani színház falai közt lehetek, sőt még sokkal-sokkal később sem, mert mint említettem, ez lassan elfelejtődött, én legalább is soha senkitől nem hallottam róla.

Hétrészes sorozatban igyekszem felidézni a „matyók színházának” igaz történetét. Kutattam régi megyei és országos lapok hasábjait, nem nagyon sok, amit találtam, de ahhoz elegendő, hogy a múltidézés hiteles és reményeim szerint érdekes lehessen, megismerhesse az olvasó az előzményeket, az alapítás és felépítés történetét, a nyitóelőadás részleteit, a megnyitás visszhangját, a színház külső és belső képét, művészeit és produkcióit, majd a szomorú végjátékot is.

Tulajdonképpen minden azzal kezdődött, hogy a mezőkövesdi járásbíró felsége, Steinbarzer Alajosné felvetette, alakuljon egy olyan egyesület, amelynek sorában „társadalmi különbségre és felekezeti állapotra való tekintet nélkül minden tisztességes szándékú és hazafiasan gondolkodó, semmi mással, csak a haza és a nép javával, előbbrehaladásával törödő ember helyet foglalhat” (Az Est című lapból). Gaál István főkántor, vitéz Kaló Jenő és dr. Székely Béla ügyvédek pedig összefogtak a nemes cél érdekében Steinbarzer Alajosnéval. Megalakult a Mezőkövesdi Műkedvelők Köre. A gimnázium igazgatója, Bayer Róbert, rendelkezésükre bocsátotta az intézmény tornatermét, itt építettek egy állandó jellegű színpadot, itt mutatták be 1924-ben a János vitézt. A község méretéhez viszonyítva páratlan sikersorozatot, öt előadást élt meg.

„A két főszerepet Bózner Ferencné (Iluska) és Piros Ica (János vitéz) kreálták. Mindketten művészi invencióval és színészi képességgel” – írta a Színházi Élet az 1924-es bemutatóról. Alig telt el azonban néhány hónap, „felsőbb tanügyi rendelkezések következtében” nem játszhattak tovább a gimnázium épületében. Először a Korona szállóban (a mai Matyó Múzeum) működő moziba, a Korona-mozgóba költöztek, majd a szálloda kis emeleti termébe. Ekkor merült fel és kezdődött is meg rövid idő alatt a saját színház építése.

Következik: 2. A gondolat valóra válik

Forrás: gardonyiszinhazblog.gportal.hu