“A látvány nem dísz” – Interjú Ágh Mártonnal

2016 december 11. vasárnap, 7:00

Ágh Márton több, mint tíz éve Mundruczó Kornél állandó munkatársa. Közös munkáról és gondolkodásról, a függetlenek helyzetéről és a Látszatélet hátteréről is kérdezte a Trafó blog.

„Mundruczó Kornél egyszerre költői és provokatív előadása új utat jelöl ki a Proton Színház életében” – írtátok a Látszatéletről. Számodra mit jelent ez a váltás?

Ágh Márton: A Látszatélet legfontosabb alapelve a megújulás volt, elvonatkoztatni a korábbi tapasztalatoktól. Kornél új formanyelvet keresett, ebből indultunk ki. Ehhez a kihíváshoz új inspirációra volt szükség, és nem csak nekem – a színészeknek, a műszaknak, az egész ún. társulatnak.

Fotó: Rév Marcell

A látvány mindig meghatározó alapja volt a Mundruczó-előadásoknak.

Ágh Márton: Szervesebb része, mint amit a – pejoratív felhang nélkül – hagyományos színházból ismerünk. A látvány nem dísz, környezet vagy egyszerű atmoszféra. A végeredmény sok közös munka eredménye. A próbaidőszak kezdetére gyakorlatilag teljes egészében kész a tér. Az egyéni jelleget épp a próbák adják. A színészek itt gondolkodnak, adott esetben éppen a díszlet inspirálja őket. Az előadásaink csak így működnek. Nem lehet őket papíron létrehozni.

Mennyi köze van ennek ahhoz, hogy Mundruczó a film felől jön?

Ágh Márton: Abból következik. Film esetén nincs próbaidőszak-fázis. Ha csak a látványt vesszük, a filmben mindennek készen kell állnia, mire a rendező és a színészek megérkeznek. Kornél számára ez evidens. Hogy aztán a kész környezetben jelenetet próbálnak, vagy épp improvizálnak, az a látványtól teljesen független. Egy időben csak az volt a cél, hogy az atmoszféra maximálisan szolgálja az előadást. Később rájöttünk, hogy akkor tudjuk a saját szempontunkból is érdekesebbé tenni a munkát, ha mi sem látjuk pontosan a végeredményt. Ez feltételezi, hogy a díszletben legyen egyfajta rugalmasság vagy transzformációs készség. A Szégyenben időközben alakult ki, hogy kibontjuk és feltöltjük földdel a díszletet – így hoztuk létre azt az új világot, amiben kirajzolódhat a darab szerinti új társadalom. Igyekszünk olyan helyzetek elé állítani magunkat, hogy a vége számunkra is meglepetés legyen.

Fotó: Rév Marcell

A Látszatéletben a darab két síkját összekötő forgatást Bécsben is kiemelték. Mi az ötlet háttere?

Ágh Márton: A kérdés az volt, hogyan lehet a két életszakasz közötti távolságot vizuálisan áthidalni? Az ötlet, hogy megforduljon a díszlet, majdnem tíz évvel ezelőtt született, és egy holland képzőművész installációján alapul. Nem csak az effekt kedvéért próbáltuk átültetni az ötletet színházba. A forgás és az abból létrejövő kaotikus kép tudja a legjobban kifejezni mindazt, amit az előadás hordoz. Mivel nem előre megírt drámáról van szó, építettünk erre a látványelemre. Az anya és a fia megjelenése a darabban már a felfordult díszletből következik.

Ez mennyiben mérnöki és mennyiben művészeti feladat?

Ágh Márton: Persze mindig kellenek a pontos műszaki tervek, minden este meg kell tudni teremteni a feltételeket. Az kiszámolható, hogy valami hogy fordul meg a saját tengelye körül. Ahhoz viszont, hogy azt a hangulatot kapjuk, amit szerettünk volna, nagyon sokat adott a műszak. Hogyan rögzítsük a bútorokat, hova rejtsük az anyagokat, milyen legyen a tárgyak hullásának ritmusa, milyen lesz a hangjuk… közben sok a véletlen is, amit nem lehet előre kiszámolni. Emiatt minden előadás kicsit más. A veszélyforrásokat is ki kellett küszöbölni. Sok mindent összetörtünk, mire kiderült, hogyan fog működni a dolog. Jó sokáig tartott.

Fotó: Rév Marcell

Milyen sokáig?

Ágh Márton: Nagyon. Hosszú heteken át kísérleteztünk.

2010-ben a Magyar Narancsnak azt mondtad, nem tartod magad hagyományos értelemben vett díszlettervezőnek. „(…) Beszélgetek a barátaimmal (…) aminek eredménye adott esetben egy, a nézők által is élvezhető este.” Ez még stimmel?

Ágh Márton: Stimmel. Nem szeretnék kizárólag díszlettervező lenni, nem keresem az alkalmat, hogy bármi áron előadásokat csináljak. Így leszűkültek a lehetőségeim, de ezzel nincsen gond. Szerencsére bőven van munkám. Továbbra is úgy szeretnék dolgozni, hogy alkotótárs lehessek, nem végrehajtó.

Fotó: Rév Marcell

A Látszatéletben hogyan gondolkodtatok közösen a darab társadalmi-politikai hátteréről?

Ágh Márton: A legelső fix pont Lili (az előadás Monori Lili nagymonológjával kezdődik) interjúja volt. Ez olyan videókon alapult, amiket közösen néztünk korábban: üldözött, megtört, megnyomorított emberek vallomásai. E köré építettünk elképzelt, de valóságos elemekből álló új világot.

Mundruczón kívül Schilling Árpáddal dolgoztál még sokat, vele kezdtél.

Ágh Márton: Tulajdonképpen azért hagytam ott a hagyományos színházat 2000 körül, mert találkoztam vele és a Krétakörrel. Akkor arra gondoltam, hogy az elmúlt hat-hét évem a szakmában arra volt jó, hogy rájöjjek, mit is szeretnék csinálni. Jó pár évig csak Árpáddal dolgoztam, aztán mikor Kornél is a Krétakörhöz csapódott, egy ideig párhuzamosan mindkettőjükkel.

Fotó: Juhász Norbert/We Love Budapest

A mostani harmincas generációban sokan dolgoznak úgy, hogy az előadás közös alkotás eredménye legyen, és folyamatosan jönnek létre új, kritikus és független kezdeményezések a kultúrpolitikai nyomás ellenére is. Ha egyetértesz, hogy látod ezt az irányt?

Ágh Márton: Ebben a pillanatban nincsen más út. Nem azt mondom, hogy ez a legjobb, de nincs alternatíva. Hogy mennyire működik jól, azt nem tudom megítélni, ehhez nem látok elég előadást. Nem hiszem, hogy a hagyományos értelemben vett struktúrák átvennék majd az uralmat. Azok a társulatok tudnak jól működni, amelyek frissek tudnak maradni, és mindig lesz mondanivalójuk. Mikor Schilling úgy érezte, társulatával már nem tudja folytatni a számára jónak gondolt utat, feloszlatta. Akkor is, ha a Krétakör hiányt hagyott maga után a magyar színházi életben. Elkezdett valami mást, amit önazonosnak gondolt.

Az önazonosság a legfontosabb?

Ágh Márton: Tehetséges emberek valódi tehetsége akkor mutatkozik meg, ha talajt vesztenek – akkor is képesek újat létrehozni, amikor megszűnik a biztonságos közeg, amiben korábban ki tudtak teljesedni.

Fotó: Juhász Norbert/We Love Budapest

Azt is mondtad korábban, hogy meghatározó volt a Tilos az Á-s időszak, amit Vajdai Viliékkel töltöttél. Mi lehet ma hasonló közeg?

Ágh Márton: Sokkal több ilyen hely van ma, mint annak idején. Ez jelenthet jót és rosszat is. Most minden annyival gyorsabban történik, hogy alig lehet felidézni azt az időszakot ködös-romantikus emlékezés nélkül. Az akkor és ott működött, nem lenne értelme átültetni a jelenbe. Másként szocializálódtunk, mást jelentettek a problémák, más volt az ország berendezkedése. Hiába mondják, hogy kezdenek a mai kultúrpolitikus előadások erősen hasonlítani a nyolcvanas évek darabjaira. Biztos vagyok benne, hogy például a Jurányi működése csak pozitív lehet. Ha létre akar jönni valami nagyszerű, létre is fog, mindegy, milyenek a körülmények vagy hányat írunk.

Ha akármilyen teret megvalósíthatnál, bármilyen projektet kérhetnél, mi lenne az?

Ágh Márton: Ezen nem gondolkodom, nem tartom magam önálló alkotóművésznek. Ha ilyesmi kérdések foglalkoztatnának, kipróbálnám magam a képzőművészet valamelyik ágában. Vannak projektjeim, de azoknak semmi köze sincs a színházhoz, a filmhez meg végképp nem.

Fotó: Rév Marcell

Milyen projektek?

Ágh Márton: Nagyon szeretem például a motorokat. Éppen építek egyet, ami momentán inkább csak a szétszedéséből áll. Van egy-két különös funkciót betöltő gép, de semmi olyan egyelőre, ami miatt mindent eldobnék.

Van még valami, amit a Trafó felületén elmondanál?

Ágh Márton: Nagyon örülök, hogy van a Trafó. Sajnos majdnem ez az egyetlen hely, ahova az ember kockázat nélkül mehet be. Ide járok előadást is nézni mindentől függetlenül, csak kikapcsolódásként, mert érdekel, ami itt történik. Amiben meg dolgozom, általában a Trafóban megy. Ezt a helyet kellene a színházamnak tekintenem.

Szerző: BN

Az interjú forrása a Trafó – Látogasson el a kapcsolj.be blogra!