“Szerintem a színház a génekben van” – Kiss Csaba írása

2016 december 11. vasárnap, 13:01

Kiss Csaba rendezőt a Nemzeti Magazin kérdezte arról, mit gondol a színházról.

“Szerintem a színház a génekben van. Mint a hajszín, a gesztusok vagy a jellem bizonyos részei. A színházi gént angol tudósok fogják megtalálni 50-60 év múlva a DNS óriáslánc egyik kanyarulatában.”

Kiss Csaba írása:

Vannak színház-szerető és színház-közömbös emberek, akiket nem hoz lázba az elképzelt fájdalom, a begyakorolt konfliktus, a spontánnak ható mesterség. Igazuk van – a színház az illúzió-kedvelők területe. Aki nem szereti a virtuálist, az imagináriust, a portálnál véget érő valóságot, az magától értetődően nem szereti a színházat sem.

Fotó: MTI

A színház európai találmány. Azé a kontinensé, ahol a személyiség a vesszőparipánk az ókori görögök óta. A kínai színház zene és akrobácia, a japán tánc és rítus, Afrikában soha nem volt – az indiánok nem ismerik, Északon sem, Délen sem. Az arab kultúrában nyoma sincs – bár ők sokfelé megfordultak tarka karavánjaikkal. Európa mindig is kedvelte a szabálytalant, a gyengét, az elesettet, a deviánst, a hőst – a különleges eseteket. Oidipuszt minden kultúra kiirtotta – nálunk megénekelték. Ez a színház lényege azóta is – a határhelyzetek megmutatása.

Lányom nyolcéves volt, amikor megkönnyezte egy színen kívül meghalt nő halálát. Akiről csak beszéltek. (Irina Bikulina – De mi lett a nővel?)

– Miért sírsz? – kérdeztem. – Nem is ismerted, nem is láttad.
– De igen… – mondta, és éreztem, hogy az ő nyolcéves világában ez a nő élt. Létezett és meghalt. Valóságosabban, mint a körülöttünk ülő emberek.

Számomra ez a színház lényege. Világosabb, sűrűbb, érzékenyebb világot teremteni, mint a valódi. Megérteni és megmutatni olyan embereket, akik nincsenek. Csak a képzeletünkben. A színész érzéseiben, gesztusaiban, testében. Elképzelni és életre kelteni. Együtt érezni velük. Elképzelni a küzdelmeiket, félelmeiket, elkísérni őket a végső függönyig.

Jó esetben azon túl is.

Az írás elsőként a Nemzeti Magazin IV. évfolyamának 3. számában jelent meg.