“Fontos a technika, de játék nélkül meghal az egész”

Interjú Incze G. Katalin színházi karmesterrel
2017 február 06. hétfő, 7:00
Főállásban a Kolozsvári Magyar Opera egyik karmestere, az amúgy ritkaságszámba menő női dirigensek táborát erősíti.

Incze G. Katalin alakját már jól ismeri a vásárhelyi közönség, valamennyi zenés előadásukon elsőként fogadja a tapsot, mikor fellép a karmesteri pulpitusra.
Negyedik alkalommal dolgozott a Tompa Miklós Társulat színészeivel a szilveszteri előadás zenei anyagán, a Chicago című musicalben. Két próba közti szünetben az előkészületekről, egy zenés produkció nehézségeiről és a musical népszerű műfajáról kérdezte Keresztes Franciska.

Incze G. Katalin


A plakátokon kettős titulus áll a neve előtt: karmester és zenei vezető. Mit takarnak ezek a szerepkörök? Miből áll egy zenés produkció teljes körű „levezénylése”? Zenei vezetői vagy karmester?

A zenei vezető lehet korrepetitor, aki a szólisták betanításával foglalkozik, lehet kórusvezető, ha a szólisták mellett az énekkar is zenei képzést kell kapjon. Végül pedig az igazi zenei vezető a karmester, aki mindezt a munkát összefoglalja és színpadra viszi, és így születik meg az előadás zenei szempontból. Jómagam mind a hárommal foglalkozom. Egyrészt azért, mert akár operettről, akár musicalről legyen szó, muszáj ismerni a stílusát ezeknek a műfajoknak. A betanítás már rögtön abban a stílusban kell megtörténjen, és nem szabad, hogy csak a hangok és rá mondott szöveg megtanulását jelentse. Ez az első fázisa a betanításnak. Az előadó persze meg tudja hallgatni valahol előre a zenei anyagot, de ha például egy újonnan írt musicalről van szó, akkor erre nincs lehetősége: azt csak kottából és zenei vezetővel lehet megtanulni.

Másrészt: ha mindennel külön ember foglalkozna, az időveszteség lenne. Hol van „az a drága nyár”, amikor három hónapig próbáltuk a My Fair Lady-t – itt ez most másfél hónap alatt fog elkészülni. Szóval, ha ilyen rövid idő alatt ugyanaz az ember végzi el a betanításokat, akkor nem kell külön még összedolgozni és esetleg kijavíthatatlan, rögzült hibákkal kínlódni.  Ezért is vállalom egyedül a betanítást meg a karmesterséget is.  Ez a színház most azt tanulja, hogy hogyan kell performanciát megvalósítani rövid idő alatt.

A premierrel véget ér a feladat?

Nem, a legnagyobb probléma a karbantartás. A zenei színpadnak feltétlenül szüksége van karbantartó próbákra, főleg egy elsősorban prózai színházban, ahol nem ez az elsődleges szakmai profil. Ezt a szakmát zenei szempontból tehetséges prózai színészek képesek úgy művelni, hogy Marosvásárhely megengedhet magának egy komoly, zenés színpadi előadássorozatot. De a nagyon tehetséges, jó hangú, remek muzikalitással rendelkező színészeken kívül ott van még az összedolgozás problémája. Ezt a műfajt együtt kell csinálni, együtt kell jól szóljon. Hiába szól jól külön-külön, a színpadi ötvözésre kell a legjobban figyelni – és erre jut általában a legkevesebb idő. De ott van a művészi készség és művészi kedv, amivel kell és amivel meg lehet csinálni ezt a nehéz feladatot. Nem beszélve arról, hogy a Chicago az egyik legnehezebb musical. Bár tradicionális hangzásvilága van, a ritmikáját, a dallamát muszáj pontosan elsajátítani. A tempókat itt is úgy kell bemagolni, mint egy Puccini-operában.

Melyek ennek a műfajnak a sajátosságai? Mi tesz musicallé egy zenés darabot?

Amikor megírták a My Fair Ladyt, azt mondták: vigyük be a színházba azt, ami az utcán történik, és abból írjunk musicalt. Ez egy eredeti amerikai műfaj. Az a világ kezdte el termelni, írni, aminek már volt egy megformált zenei világa – gondolok itt a New Orleans-i zenés színpadi világra. Ezért nyilván nem Verdit kezdték el művelni, hanem a saját zenei világukat kezdték el beékelni a nagyon természetes, emberi szövegkönyvekbe. Az operett csillogása ezzel szemben olyan, mint egy színes üveggyöngy, nincs feltétlenül a huszonnégy órás valóságnak megfelelő tematikája, sőt általában teljesen el van rugaszkodva a realitástól. A gyönyörű dallamvilága tartja életben, amihez igényes énektechnika szükséges. A My Fair Lady első jelenete például egy természetes dolog. A természetes dologhoz pedig természetes zenét írnak, úgy formálják meg azt a dallamot, hogy valószínű legyen, hogy az a szereplő elénekli.

Londonban az opera azért bukott meg egy adott pillanatban, mert annak idején nem az emberről, hanem az isteni régióról szólt. 1710-ben John Gay darabja, a Koldusopera bezáratta Händel operaszínházát. Az ember felismerte magát a színpadon a zenés műfajban is, oda pedig szívesebben elment a közönség, mint az isteni magaslatokban játszódó, irreális dolgokról szóló előadásokra. Ott is szép a szerelem, de a valószerűbb vonzóbb.

A természetességre való törekvéssel együtt miben áll a nehézsége?

A New Orleans-i zenén kívül nagyon sok más stílust magába szív a musical, így a jazzt is. Nincs olyan bonyolultan megformált dallama, mint az operettnek, de azt a komplikáltabb akkordot úgy kell leütni, hogy a szólista ne ficamítsa ki a fülét, hanem hallja meg, hogy mit kell ő abból kiénekeljen. Ezt mindenki meg kell tanulja – a zenész, a színész is.

Mi jellemző a Chicago hangzásvilágára?

A hangzásvilágát azok a hangszerek határozzák meg, amiket használ. Például a banjo, a mandolin meg bizonyos saxofon-mixtúrák: a tuba vagy rokona, a szuzafon. Annak idején ezekben a formációkban nem a nagybőgő vitte a basszust, hanem a szuzafon, a New Orleans-i zenében ő szolgáltatta a basszust.

Mit kell tudni a Chicagoról?

Amiről zenés filmek készülnek, az sokkal ismertebbé válik. Ebből egy fantasztikus film készült, ami, tény, nagyon jól megfogalmazza az egész akciót, a táncokat; a zenéket remekül beékeli és a zenéből és táncból fakad a történet továbbmenetele. A színpadi változatban ehhez képest viszont sokkal több zene van. Több momentumot fogalmaz meg zenével. Láttam a színpadi változatot Amerikában, amiben istenien énekeltek és táncoltak, de éppen azt a drámaiságot hiányoltam belőle, amire, úgy éreztem, senki nem tartott igényt. Fontos a technika, de játék nélkül meghalt az egész. Énekelni, táncolni és játszani. Ha ez a három összejön, akkor lesz igazán jó.

Kinek ajánlja a Chicagot?

Én nem vagyok vásárhelyi, meghívott vendégként dolgozom. Volt eddig egy klasszikus musical, a My Fair Lady, ahol a szövegkönyv, a libretto volt nagyon vonzó. A zene is melodikus, minden kornak megfelel. Aztán jöttek az operettek. Vásárhely a legjobb közönség operettekre. Szünetben ki-kilopóztam, és úgy vettem észre, hogy az idősebb korosztály mellett a fiatalok is szép számban eljönnek. A Chicago, úgy gondolom, nem annyira ismert, talán inkább a fiatalok körében. Az egyedüli félelmem az, hogy vajon ennek ellenére meg szeretnék-e ismerni ezt a műfajt. Egy zenés színházat szerető közönség esetében szükségesnek látom, hogy több műfajt ismerjen meg és értékeljen. Amit már fülhallásból tudunk, azt szeretjük, de olyan is van, ami attól, hogy még nem hallottuk, nagyon jó.

Hatalmas munka van mögötte, a társulat nagyon kompetensen próbál, a rendező nagyon pontosan dolgozik. Nehéz ez a mű, fárasztó mindenkinek, de teljesen élvezhető. Én, mint zenész például nagyon szeretek vele foglalkozni. Az előadóim, a zenekar is, le a kalappal előttük, élvezik. Aki nem ismeri, az jöjjön el, nézze meg és szeresse meg, mert megéri.

Lejegyezte: Keresztes Franciska

Forrás: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata