Interjú Róbert Júliával és Erős Balázzsal

“Mindig örülnek a fiatalok, ha felborul a hagyományos hierarchia”
2017 március 15. szerda, 9:12

A MU Színház négy alkalmas színházi nevelési programot tart tizenéveseknek ezen a tavaszon. A program vezetőjével, Róbert Júliával és a MU Színház művészeti vezetőjével, Erős Balázzsal beszélgetett a Pótszékfoglaló lázadásról, a közös gondolkodás felszabadító hatásairól és a színházi nevelési programok inspiráló erejéről.

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújából:

A MU Színház jelenleg is tartó színházi nevelési programsorozata – amely az egyik repertoáron futó előadás után az Engedetlenek címet viseli – hogyan illeszkedik bele az idei évadotokba?

Balázs: Színházi neveléssel, akár csak érintőlegesen is, de minden évben foglalkozik a MU Színház. Ennek gerincét a színházban működő, Magyarország egyik legfontosabb színházi nevelési csapata, a KÁVA Kulturális Műhely jelenti. E mellett folyamatosan keressük, hogyan lehetne saját színházi nevelési programot is létrehozni. Róbert Júlia ennek az önálló törekvésünknek a motorja, szakmai vezetője már évek óta. Volt már például művészeti programunk négy éven keresztül a szomszédos Baranyai utcában található iskola egyik osztályával. Mindig valamilyen folyamatban gondolkodtunk ezekben a programokban. Az Engedetleneknél is ez van: itt egy négy alkalmas foglalkozás-sorozatról beszélünk. Ennek a sorozatnak az ötletét a MU idei évadának egyes előadásaiban felfedezhető “lázadás” tematikája adta.

Róbert Júlia és Erős Balázs / Fotó: Mihalicz Máté

Róbert Júlia és Erős Balázs / Fotó: Mihalicz Máté

Az Engedetlenek című előadás önkéntelenül is adja magát ehhez…

Balázs: Így igaz, ezért is vettük kölcsön a darab címét a programunk címéül. E darabhoz csatlakoztattuk a KB 35 Inárcs másik előadását a Suhát, valamint koprodukciós partnerünkkel, a Fügével közösen létrehozott karamazovot. A korosztály, akikkel foglalkozunk pedig a 17-18 évesek, akik életében a lázadás jelen van akár egyéni, akár közösségi szinten.

Hová helyeztétek ennek a négy alkalmas színházi nevelési programnak a súlypontjait?

Juli: A színházi nevelés jelenleg gyűjtőfogalom Magyarországon. Ezt az általunk készített projektet leginkább kétlépcsős színházpedagógiai programsorozatnak lehetne nevezni. Van egy előadás, amit egy feldolgozó beszélgetés vagy foglalkozás követ, ahol mindig jelen van a rendező is. A beszélgetések tematikáját egyrészt az adja, hogy megkeressük az adott történetben, hogy a diákok számára hol jelent vagy nem jelent meg lázadás. Másrészt beszélünk az előadások formanyelvéről, arról hogy az adott szövegkönyv hogyan, milyen technikával született. Tehát szólnak a foglalkozások a „színházolvasásról” is.

Ez a négy alkalom miben tér el, miben más, mint egy “klasszikus” színházi nevelési foglalkozás?

Juli: Nincs igazán olyan, hogy „klasszikus” színházi nevelési foglalkozás. Nálunk az a fontos, hogy egyetlen osztállyal csináljuk végig ezt a folyamatot. Ezáltal egymásra tudnak épülni a foglalkozások, mód nyílhat a vissza- és előreutalásra. Illetve a negyedik alkalom során, ami nem egy előadáshoz kötődik, azt fogom kérni a diákoktól, hogy a saját lázadásukhoz való viszonyukat fogalmazzák meg, a már ismert történetek tükrében. Ők, 17-18 évesen mit találnak olyannak, ami ellen érdemes lázadniuk.

Apropó lázadás… Az idei repertoár kapcsán miért tartottátok fontosnak a lázadás témáját?

Balázs: Alapvetően itt a korosztály a fontos. Amikor 17-18 éves voltam, a gimnázium utolsó éveiben a lázadás az életem részét képezte: lázadtam a szüleimmel, az iskolával, az osztállyal, az osztályfőnökkel szemben. Tanuljak-e tovább? Hol és hogyan tanuljak tovább? Fontos-e egyáltalán nekem az iskola, vagy minél hamarabb az önállóságot keressem az életben? Mi a célom és milyen az a világ, amiben élek, hogyan tudok esetleg változtatni rajta? Folyamatosan e kérdések körül forgott az életem. Ugyanakkor egy színháznak is fontos eleme, hogy előadásaival kérdéseket tegyen fel vagy újra fogalmazzon, esetleg újra definiáljon kérdéseket. Ezek a gesztusok pedig óhatatlanul hordozzák a lázadás lehetőségét.

Vajon miért lehet fontos most, erre a korosztály-alapállapotra, a lázadásra hangsúlyosabban fókuszálni?

Juli: Nem gondolom, hogy mi lázadásra buzdítanánk őket és azt sem gondolom, hogy ez nekik feltétlenül alapállapot. Ennek a programnak nem az a célja, hogy “mindenki lázadjon!” Nincs ilyesféle üzenete, egyáltalán, ha van bármiféle üzenete, akkor az leginkább a közös gondolkodás. Az az érdekes egyébként, hogy egyes kutatások azt bizonyítják, hogy a mai magyar fiatalok, a középiskolások és az egyetemi éveik elején járok nem igazán lázadanak… Habár úgy él a fejünkben, hogy ez az a korosztály, aki a szülők, az iskola, a világ és egyáltalán minden ellen lázad, eközben mégis az a tendencia, hogy a mai fiatalok inkább belesimulnak abba, ami van. Éppen ezért kiváncsi leszek, hogy ez a csoport, akikkel mi most dolgozunk, mit fog mondani ezen a negyedik alkalmon: van-e valami, ami ellen lázadni akarnak? Megeshet, hogy mondanak majd olyan témákat, melyeket át tudunk aztán fordítani egy fiktív történetté, mintha egy színházi előadás létrehozásán gondolkodnánk – hiszen ez lesz a foglalkozás keretjátéka, amit kínálni fogok nekik. De az is lehet, hogy a történetünk arról fog szólni, hogy miért nem érdemes lázadni. Már önmagában az, hogy megtudjuk, körüljárjuk, hogy mit gondolnak ők a lázadásról, az egy izgalmas dolog.

Nem lehet, hogy ez az önállóan gondolkodni – implicite: lázadni – „kissé nehezen megy”?

Balázs: Nem gondolnám ezt. Ahogy Juli is mondta: mi nem buzdítunk. Most csupán arra a jelenségre fókuszálunk, hogy az ő életükben mennyire van jelen és hogyan van jelen a lázadás. Részünkről ez nem egy késztetés, hogy most mindenkibe belesulykoljunk: lázadj! Mint ahogy azt sem állítjuk, hogy a lázadás feltétlenül egy pozitív érték. Mi azt keressük, hogy ez az ő életükben most, jelen pillanatban, 2017 elején hogyan, miképp van jelen. Eleve nagyon egyedi és izgalmas, ahogy ki-ki megnyílik ezeken a foglalkozásokon, beszélgetéseken: mennyit vállal föl magából. Ezért is lesz nagyon érdekes az áprilisi találkozó, mert ott el fog dőlni, láthatóvá fog válni, hogy mennyire épültek be ezek az előadások, alkalmak az életükbe.

Milyen tapasztalataitok voltak a korábbi színházi nevelési programsorozatok kapcsán?

Juli: Én azt tapasztalom, hogy mindig örülnek a fiatalok, amikor megkérdezik őket, amikor véleményt mondhatnak valamiről. Amikor felborul a hagyományos hierarchia: a felnőtt–gyerek viszony. Amikor partneribb a kommunikáció, kérdéseket kapnak, melyekre azt válaszolhatnak, amit gondolnak. És utána, minderről közösen tovább gondolkozhatunk.

A teljes interjút itt olvashatja.