“Nemcsak fotózni tudott. Színházul is!” – 5 éve hunyt el Koncz Zsuzsa

2017 április 17. hétfő, 7:23

Öt évvel ezelőtt hunyt el a nagyszerű és kivételes fotóriporter, Koncz Zsuzsa. Összeállításunkkal rá emlékezünk.

Koncz Zsuzsa fotóriporter

Koncz Zsuzsa fotóriporter

Koncz Zsuzsa pályájáról:

Koncz Zsuzsa Budapesten született. 1960-ban gimnáziumi érettségi után szabadúszóként kezdett fényképezni különböző lapoknaki. Megjelentek képei, később riportjai a Magyar Ifjúságban, az Ez a divatban, a Képes Magyarországban, stb. 1962-ben fél évig a Vöröskereszt Családi Lapjánál munkálkodott. 1963-tól a Film Színház Muzsika című hetilapnál kapott lehetőséget, kezdetben mint külső munkatárs, majd a kötelező MÚOSZ iskola elvégzése után fotóriporterként. Itt dolgozott a lap megszűnéséig, 1990-ig, amikor ismét szabadúszó lett. Hat hónapig az újraindított Film Színház Muzsika, majd az IPM magazin képszerkesztője volt a lap megszűnéséig. 1999 áprilisában pedig a Színház című folyóirat képszerkesztője lett.

Egyik alapító tagja volt a Magyar Fotóriporterek Társaságának. 1995-2002 között az elnökség tagjaként igyekezett kivenni a részét a felmerülő feladatok elvégzéséből.

2001-ben Balogh Rudolf díjat, 2005-ben Hungart Alkotói Ösztöndíjat és a Nemzeti Kultúrális Alap Alkotói Ösztöndíját nyerte el, és ez évben a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje kitüntetést is átvehette.

Pályája során szociografikus riportokat is készített; ő volt a világon az első, aki lefotózta gyermeke születését.

Koncz Zsuzsáról saját szavaival:

Kovács Bálint interjújából.

Kezdet: Gimnazista koromban a villamosmegállóban, ahonnan indultam az iskola felé, volt egy kicsike könyves pavilon. Megláttam a kirakatában egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Riportfényképezés. Írta: Escher Károly. Megvettem – így kezdődött.

Hogy lett színházi fotós: Úgy, hogy nem lehettem sportfotós. A Képes Sportnál próbálkoztam, ahol a főszerkesztő azt mondta, képtelenség, hogy egy nő sportfotós legyen, mert mi van, ha be kell mennie a focisták öltözőjébe? (nevet) Semmi: az ember kopog és bemegy. De akkor még nem mertem ezt kimondani; egyébként valószínű, hogy nem ez volt az igazi ok. Hogy színházi fotós lettem, a véletlenen múlt. A Film Színház Muzsikánál üresedés volt, így jelentkeztem a nemrég kinevezett főszerkesztőnél azzal, hogy szeretnék ott dolgozni. Szabadúszó voltam − ami ma már általánosnak nevezhető, de akkor még ritkaság volt −, és nagyon nehéz volt bekerülni ebbe a szakmába; a főszerkesztő azt válaszolta, hogy próbáljuk meg.

A Színház folyóirat egyik borítója Koncz Zsuzsa fotóival

A Színház folyóirat egyik borítója Koncz Zsuzsa fotóival

 

Színház: Érdekel a színház: megnézem az előadásokat, amiken dolgozom; sértőnek is találnám, hogy elmenjek. Ugyanakkor egy napilapos kolléga nem teheti meg, hogy végignézzen egy előadást, rohannia kell tovább. Nekem ez a dolgom, maradok. Ugyanazt az előadást viszont nem tudom kétszer ugyanolyan színvonalon lefényképezni, ha mondjuk változik a díszlet vagy valakinek a jelmeze. Egyszerűen fájdalmas, de nem tudom magamból ugyanazt kihozni, mint az első alkalommal. Talán azért, mert az első élmény, impresszió működtet engem, mondhatni csúcsra járat. Másodszor már csak arra figyelek, hogy mikor is jön az a bizonyos kép. És ez az egészet tönkreteszi.

Szűrő: Ha fényképezünk – színházat, táncot, sportot vagy bármi egyebet −, kiválasztunk egy pillanatot, rögzítjük, és – ha jól csináljuk –, meg tudjuk mutatni, hogy mit gondolunk az adott dologról. A fotós átszűri a szemén, agyán az eseményt, a mozzanatot; s ezt ki-ki másként fogalmazza meg. A fényképezéssel mindenképp a láthatót örökítjük meg, jól vagy rosszul: ez a fotós szemétől és agyától, gondolkodásmódjától függ. Rendkívül hasznos a társművészetek – festészet, szobrászat, grafika vagy akár a mozgókép − ismerete: megtanít komponálni.

Hangulat: Engem az érdekel, hogy lefényképezzem, amit az emberekből a legjellemzőbbnek gondolok, hogy egy színházi előadást úgy fotózzak, hogy nem elsősorban a színpadi történéseket, hanem az előadás hangulatát, a rendezői felfogást örökítsem meg.

Exponáló gomb: Nagyon sokszor ülök úgy egy-egy előadás fotóspróbáján, hogy eszembe sem jut megnyomni az exponáló gombot, miközben hallom, hogy egyre-másra szólalnak meg körülöttem a fényképezőgépek: mert sokan a szövegre reagálnak. Holott azt nem fényképezőgéppel, hanem magnóval kell felvenni. (Kovács Bálint interjúja itt olvasható.)

Koncz Zsuzsa / Fotó: ifj. Schiller Alfréd

Koncz Zsuzsa / Fotó: ifj. Schiller Alfréd

A kollégák szavaival Koncz Zsuzsáról:

A Színház írásából:

“(…) Rengeteget tudott a színházról, mondhatnám, mindent tudott róla. Gyakran előre tudta, mielőtt látta volna, ami kritikusnál nem erény, de fényképésznél igen. Tudta, mi fog következni, hová kell helyezkedni, milyen szöget kell használni, mikor kell kattintani. Nem kattintgatott eszeveszetten, mint a színházi lesifotósok – akik bizonyos számú kattintás után elhúznak a próbáról -, legtöbb profi pályatársánál is kevesebbet exponált: csak akkor, amikor kellett. Ez persze csak frázis, mert hogy tényleg akkor kellett-e, mindig utólag derül ki, de neki kivételes érzéke volt a pillanathoz, belülről értette a színházat, a szituációt, két (vagy több) ember kapcsolatát, a drámát. Nemcsak fotózni tudott. Színházul is. Ahogy a szakmájában kevesen. (…) Néha, vendégjátékokon, amikor engedélyezték a fényképezést előadás közben, elnéztem, milyen nyugodtan ül a helyén, időnként a szeme elé emeli a gépet, és míg mások eszeveszett sortüzet nyitnak, ő kivárja a pillanatot. A publikációkból ítélve legtöbbször ő talált. (…) Ő maga nem szerette a „művészkedést”, fotóriporternek nevezte magát. Valójában alkotó volt, aki a saját eszközeivel reprodukálta a színházi előadást. Nem megfagyott pillanatokat hozott létre, hanem élő pillanatokat, amelyek mintegy felboncolták, részekre bontották, analizálták – átvilágították és egyben rögzítették – a műegész egyes stádiumait. Egy videofelvétel csak megismétli a produkciót, az ő képei újrateremtették.” Koltai Tamás írását itt olvashatják.

“Optikájával belelát az emberek lelke legmélyére, fölfedezi bennük a szeretnivalót csakúgy, mint a komikumot, tiszteli az igazi tehetséget és lepöcköli a hazug hiúságot. Fényképein óhatatlanul megjelennek a maga indulatai, érzelmei, sőt fölbukkan a modelljéről való véleménye is. Alighanem ettől válik minden portréja ennyire hitelessé, élővé” – írta Koncz Zsuzsáról Gách Marianne újságíró, akivel évtizedekig közösen készítették interjúikat a Film Színház Muzsika című folyóirat számára.

“Az életet teleobjektívvel nézte, széles spektrumban. (…) A maga módján siratta a “régi módit”: a filmre készült, előhívott, lenagyított képeket. Azt mondta, ezekkel a modern, túlságosan is szuper gépekkel technikailag tökéletes képeket lehet ugyan csinálni, de ő ebben, és csak ebben az értelemben a tökéletlent szerette. Naná, hiszen ott nyílt igazi nagy tér a valamirevaló fotósnak. Amilyen ő volt.” Csáki Judit írását a Magyar Narancs oldalán érhetik el.

Forrás: Színház.org, EMASA, Magyar Narancs, Színház

Köszönet Schiller Katának!

 
 

Kapcsolódó anyagok