Mi az az erotikus áramlás színpad és nézőtér között? – Stark András pszichiáter válaszolt

2017 június 09. péntek, 8:02

Miért van szükségünk a színpadon érzelmi kifejezésre, intimitásra? Dr. Stark András pszichiáterrel Tompa Andrea készített interjút a Színház folyóiratnak.

A Színház folyóirat cikkéből:

Stark András elmondta, több színházi előadásban, amelyik megfogta, számára a fontos mozzanat az, hogy ne érezze, hogy idézőjelbe van téve, hogy a színész csak egy szerepet ad elő, még akkor is, ha nagyon jól tud vele azonosulni, vagy magából úgy tud hozni olyan emlék- meg élményanyagot, hogy attól az alakítás nagyon hitelesnek tűnik. “Mi teszi azt, hogy a színházban nem tudunk kitérni a nagy érzelmeket elől, amelyeket egyébként az ember nem mindig tud közel engedni magához? Min múlik, hogy tükröződik-e, vagy hogy meddig bírjuk a tükrözést? Onnan indul el a tükrözés: az anya eteti a gyermekét, és közben maga is kinyitja a száját azért, hogy a gyerek majd azt másolja le. Magunkat az anya tekintetének tükrében ismerjük fel. Az anya mosolya tükröz vissza minket, abban érezzük azt, mikor még egy szavak előtti világban élünk, szimbiotikus kapcsolatban az anyával, hogy örülnek nekünk, annak, hogy vagyunk. Van egy sokáig nem felismert, de velünk született képességünk, a mosolyválasz képessége – ez is tükrözés. Ami azért vitális képesség, mert ez hívja elő az anyából azt az érzést, hogy ha a kisbabánk ránk mosolygott, akkor fölismert minket. Tehát ezek jelentőségtulajdonítások, mégis az alapvető kötődésnek, az elsődleges és feltétlen ősbizalomra épülő kapcsolat kialakításának nagyon fontos részei, ami úgy is fogalmazható, hogy a szem a lélek tükre. Talán a színház hasonló tükrözésre képes” – fejtette ki a pszichiáter.

dr. Stark András (fotó: zaol.hu)

dr. Stark András (fotó: zaol.hu)

“A színház hagyománya, legalábbis azok alapján, amennyit én épp csak sejtek erről, a kukucskáló színház, ami voyeuri nézőpozícióra épít, ahogy a mozi is a voyeuri nézői ösztönszükségletekre épít. Sötétben, félhomályban meglesünk valamit, titkokat, a születés, a halál, az agresszió titkát. Tehát ez gyermeki, ödipális kori kíváncsiságból fakad, erős összefüggésben a jelenléttel. A szüleink szexualitásáról, arról, hogy mi zajlik a hálószobában, ahonnan vagy hallunk hangokat, vagy nem, a fejünkben mindenképpen megjelenik egy nagyon izgalmas fantázia, miszerint apa és anya csinálnak valamit, amiből én ki vagyok rekesztve. Ez eléggé pszichológiai közhely, de a gyerek ezeket a hangokat a szülői hálószoba fantáziájában és látványában is – ezt Freud írta le – úgy éli meg, hogy apa bántja anyát. Az az alapállás, hogy az apa agresszor, az anya pedig elszenvedi az agressziót. Innen ered a szenvedés, a szexualitás és az agresszió differenciálatlan összekeveredése. A voyeuri kíváncsisággal beavatódunk a titokba, amely minket is megmagyaráz” – fogalmazott dr. Stark András.

A pszichiáter szerint a művészet az önismeret leghatékonyabb tükre, csak az a baj, hogy erre serdülőkorban vagyunk a legfogékonyabbak, utána egyre jobban zárulunk. “Ma már sok társulat van, amelyek elmennek gimnáziumokba, osztályokba, ott játszanak. Fölfedezték, hogy egy ilyen közegben sokkal intenzívebb hatást lehet elérni úgy, ha a fiatalok bekapcsolódnak, bevonódnak, ha beszélhetnek arról, hogy mit éltek át. Ez a kamaszkori egocentrikus világkép nagyon erős önismereti fogékonysággal jár, amely aztán fokozatosan háttérbe szorul, egészen odáig, hogy később nehéz ezt az inaktivitási atrófiában szenvedő képességünket újra felszínre hozni. Értelmesen élni azt jelenti, minden nap feltenni magunknak a kérdést: ki vagyok én? Ezt a kamaszkor önkeresése után egyre inkább elfelejtjük. Ami pedig nagyon fontos, hogy a művészet tükrében felismerjük a pillanatnyi önmagunkat, hogy kik vagyunk, mert ez mindig más. Az identitásunk nem egy befejezett, egyszerre kialakult és egy adott pillanatban rögzült képződmény – nap mint nap más súlyú kérdés, hogy ki a fene vagyok én. És fontos, hogy a művészet segítsen föltenni ezt a kérdést. Persze, gyógyíthat a színház. Akár egészen extrém módon. Bécsben Jakob Moreno kitalálta, hogy a színház gyógyít; ez pszichodráma, mert a pszichodrámának te magad is résztvevője vagy, kitalálsz benne fontos pozíciókat, a protogonistát, a belső hangot. Vannak ilyen ‘pszichoszínházak’, Bácskai Julié például, vagy a ‘rögtönzések színháza’ a nézők aktív részvételével. A játéknak, játékosságnak, amikor egy face to face terápiában vagyunk, kevés tere van. De a színháznak később is hatnia kell – talán a kegyetlen színház is valami olyasmit próbál elérni, hogy kizökkentsen minket ebből a hétköznapi beállítódásból, amely segít védekezésképpen kívül maradni egy előadáson. De én a magam részéről annyira szívesen kitenném magamat a színház intenzív érzelmi hatásának. És olyan ritkán tapasztalok ilyet” – mondta dr. Stark András.

A teljes interjú a Színház folyóiratban olvasható.

MÁR KAPHATÓ A LEGÚJABB SZÁM!
Fő téma: Bulvár? kommersz? Alkotók, kritikusok arról, hogy mi a kommersz/bulvár, mitől jó/rossz. Megszólalnak: Litkai Gergely, Karinthy Márton, Lőrinczy György, Puskás Tamás, Pelsőczy Réka, Parászka Miklós, Szente Vajk, Fábián Péter-Benkó Bence.
Jérome Bel GÁLÁja belülről nézve – három résztvevő táncos beszél. (Ők vannak a címlapon!)
Színházportrék: Kultúrbrigád, ExperiDance.
Interjúk: Spilák Lajos, Diogene Ntarindwa (őt láttuk Milo Rau Hate Radio) c. előadásáról.
Világszínház: Münchner Kammerspiele, A nagy szégyen (a roma rabszolgaság 500 éve Romániában) és belgrádi Táncfesztivál.