“Én is végigélem a színházi történéseket” – Interjú Kovács Kati súgóval

2017 június 24. szombat, 7:00

A súgó türelmes, toleráns, empatikus, mert a színész érzékeny művészlélek – beszélgetés Kovács Kati súgóval.
A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket. A Móricz Zsigmond Színház egyik súgóját Kovács Katit Kováts Dénes kérdezte kitartásról, koncentrációról, a szakma kulisszatitkairól. A szerző engedélyével jelentetjük meg az interjút.

A Vörös Postakocsi interjúja: 

Kedves Kati, ugye nem azzal kezded, hogy már kisgyermek korodtól súgó akartál lenni?

Nem – feleli nevetve. – Kissé hosszú története van. Az érettségi után egy évig gyógyszertárban dolgoztam, gyógyszertári asszisztensnek készültem. 1981-ben alakult meg Nyíregyházán az önálló társulat, több barátnőm a színházban kezdett dolgozni, s gyakran mondogatták, jöjjek ide én is, jó lesz együtt, azonos munkahelyen. Diákkoromban elég sokat jártam színházba, vonzott ez a világ, ezért unszolásukra úgy döntöttem, belevágok. Megkerestem a műszaki vezetőt, Tóth Józsi bácsit, hogy szeretnék idejönni öltöztetőnek. Jó, jöjjek vissza két hét múlva- mondta -, majd akkor felvesznek. Nagyon megörültem, felmondtam a munkahelyemen, majd két hét múlva beállítottam: itt vagyok! Józsi bácsi azt válaszolta: sajnos öltöztető nem kell, mert hoztak Veszprémből, jöjjek vissza két hét múlva, felvesznek kellékesnek. Rendben, gondoltam, ennyit még kibírok. Felmentem hozzá újra: itt vagyok, jöttem kellékesnek. Hát sajnos kellékes nem kell – felelte Józsi bácsi, mert hoztak Veszprémből. Akkor én már nagyon ideges voltam, hogy miért hoznak mindenkit Veszprémből, mikor itt vagyok én, tettre készen?! Egy hónapja állás nélkül vagyok a színház miatt – fakadtam ki -, márpedig nekem adjanak valami munkát, mert én itt akarok dolgozni! A mit akar dolgozni kérdésre rávágtam: díszítő szeretnék lenni. Akkor még nem tudtam, hogy mi a díszítő feladata, így csak néztem, amikor Józsi bácsi és a jelenlévők is elkezdtek nevetni. Tizennyolc éves voltam, s olyan 40 kiló. Mint megtudtam, a díszítőnek az a dolga, hogy nehéz falakat, berendezési tárgyakat cipeljen. De látták, hogy mennyire akarok dolgozni, így felajánlották, hogy menjek ki a nagyszállási műhelybe díszletfestőnek, majd amikor alkalom adódik, akkor bejövök valamilyen jobban nekem való munkára. Így is történt. Kimentem, fél évig voltam díszletfestő.

Kovács Kati, a nyíregyházi színház súgója

Kovács Kati, a nyíregyházi színház súgója

Jártam statisztálni különböző darabokba, így még inkább megismertem a színészeket és munkatársakat. Az egyik akkori súgó, Szalai Éva egyszer félre hívott, s elárulta nekem, hogy elmegy a színháztól, jelentkezzek a helyére. Felmentem Bozóky István igazgató úrhoz, mondtam neki, hogy súgó szeretnék lenni. Azt felelte, nem ilyen egyszerű, arra nem alkalmas mindenki, azt nem lehet csak így, egyik percről a másikra elkezdeni, meg kell tanulni. De Éva olyan hirtelen távozott, hogy nem volt más választásuk. Pénteken még mint díszletfestő mentem be dolgozni, hétfőn már súgóként. A másik akkori súgó, Vígh Kati tanított be, mellette tanultam a pályát, tulajdonképpen általa ismertem meg a szakma minden csínját-bínját. Rögtön be is vetettek a mélyvízbe, mert több darabot kaptam egyszerre. Nem volt más választásuk, mert akkor csak ketten voltunk súgók. Annyira megfogott ez a világ, annyira megtetszett, hogy itt ragadtam.

A városban tudják, mi a munkád?

Tősgyökeres nyíregyházi vagyok, nagyon sok ismerősöm, barátom él itt. Akár családi, akár baráti összejövetelt tartanak, többnyire hozzám kell igazodni, a szabadidőm behatárolt, próba időszakban előző nap tudjuk csak meg, hogy másnap mi a program. Ez nagy kötöttséget is jelent.

A súgólyuk a „munkahelyed”?

Súgólyuk mindig is volt, most is van, gyakorlatilag a zenekari árokból kialakítva. De régen sem mindig, minden előadáson használtuk, általában oldalt kaptunk helyet. A rendezői jobb oldalon van az ügyelő, vele szemben, takarásban a súgó a bal oldalon. Amikor teljesen beépítik a színpadot díszlettel, akkor használjuk csak a súgólyukat. Vannak persze kivételes helyzetek. A Kamarában Forgács Péter rendezte a Hát akkor itt fogunk élni c. darabot, speciális emeletes díszlettel, nagyon kevés hely volt hátul. Melegítőben jöttem dolgozni, kúsztam-bujkáltam ide-oda a színfalak mögött, rendesen megdolgoztattak. A Túl zajos magánynál is próbálkoztunk az árokkal, de nem tudtam annyira összehúzni magam, hogy a le-lejövő színész is elférjen, így oldalra kellett ülni. A Dollárpapában lent voltam a zenekari árokban. Olykor még fizikai aktivitást is igényel a súgói munka!

Az első, mintegy 15 évben minden előadáson volt súgó, aztán Verebes István igazgató úr kitalálta, hogy az előadásokon már ne legyen. Szerinte a színész tanulja meg a szövegét, mert az a dolga. Ez így is van, tudják a szöveget, az előadáson a súgónak a szerepe inkább már csak biztonsági. Ránk a legtöbb, legnagyobb feladat a próbák során vár, amikor a színész még nem tudja, vagy nem teljesen tudja a szöveget, de a szövegkönyv a kezében már zavarja. Akkor én szépen olvasom hangosan, és ő meg mondja utánam. Minél jobban tudja a szöveget, én már annál kevesebbet segítek. Idővel már elég csak a mondatnak az elejét besúgni, bár nem súgás ez, inkább kiabálás. Így tanulják meg a szöveget. Már megszokták a színészek, hogy nincs súgó az előadáson, legfeljebb az első két-három alkalommal, biztonsági okokból.

Neki kell eldöntenie, mit csinál, ha nem jut eszébe a szöveg?

Vagy a kolléga kisegíti, vagy valamiről addig beszél, míg eszébe nem jut az eredeti szöveg.

A súgó megtanulja a darabot, vagy csak a szövegkönyvet nézi?

Általában hat hét a próba időszak, ezalatt annyit olvasom, hogy a szöveg legnagyobb része akaratlanul is megmarad a fejemben. Főleg az olyan darabok esetében, amelyeket szeretek. Régen, amíg minden előadáson ott kellett lenni, annyiszor hallottam, hogy tovább megmaradt a fejemben a szöveg, most, hogy már csak bemutatóig vagyunk, hamarabb kiesik, bár szövegrészletekre emlékszem. Egyetlen egyszer volt, a La Mancha lovagjában, amiben statisztáltam is, amikor megtanultam a teljes szöveget. Ott végig minden szereplő a színpadon volt, s egy idő után engem is zavart a kezemben lévő szövegkönyv. Könnyebb volt így, és nem is tűnt fel senkinek.

Amikor Bajszi bácsival készült az interjú, bent ültem a Castel Felice egyik próbáján, az ő helyén, s követtem a jeleneteket a szövegkönyvben. Néhol eltértek tőle.

Menet közben is változik, formálódik a szöveg, hogy még gördülékenyebb legyen. Addig, amíg minden előadáson ott kellett lennem, nyomon tudtam követni a változásokat. Mostanában néha kicsit meglepődök, ha hosszabb szünet után felújító próba jön, mert sokszor előfordul, hogy még alakult a szöveg az alatt a néhány előadás alatt, amiket nem láttam. Olykor csak bambulok bele, mert én csak azt tudom bemondani szükség esetén, ami oda le van írva. Mondják ilyenkor: ó, hát az már régen nem úgy van!

A felújító próba tehát nehezebb súgói szempontból?

Igen. Korábban kevesebb bemutató volt, de fizikailag is lehetetlenség lett volna több, mert minden előadáson ott kellett lennünk. Általában ketten voltunk súgók, ritkán hárman. Most rengetegszer megy olyan előadás, amit én súgtam, de nem is tudnék ott lenni, mert már próbálom a másik darabot. Lehetetlen egyszerre két helyen lenni.

Kovács Kati, a nyíregyházi színház súgója, Illyés Ákos, Kuthy Patrícia

Kovács Kati, a nyíregyházi színház súgója, Illyés Ákos, Kuthy Patrícia

Nagy koncentrációt és ritmusérzéket igényelhet a súgó-lét.

Igen. Egyrészt azért, mert rám is ugyanúgy hatással van egy-egy darab, mint a színészre. Én is végigélem velük a történéseket. Iszonyúan kell figyelni, mert – ahogy az elején megjegyezted –, ha súgok a színésznek, olykor az a baj, ha meg nem súgok, akkor az. Nagyon meg kell találni azt a ritmust, ami tovább segíti, nem pedig akadályozza, hiszen a mi feladatunk a segítés. Azt az egy-egy szót kell bemondani, amivel tovább lendülhet a szövegében. Jó, ha ismerem a színészt, minél többször dolgozok vele, annál jobban tudom, mire van szüksége. Olykor a szeme állásából látom, érzem, hogy csak hatásszünetet tart, vagy éppen baj van és segíteni kell. A próbafolyamatok elején nem annyira nehéz. Ha semmit nem tud, mindent olvasok, mindent mond utánam. Akkor nehezebb a helyzet, amikor azt hiszi, hogy tudja a szöveget, és már azt kéri, hogy ne súgjak neki folyamatosan, csak akkor, amikor megakad. Mindannyian iszonyúan koncentrálunk, nagyon kell figyelnem, mikor szóljak bele. A szövegkönyvben ceruzával megjelölöm magamnak azokat a részeket, ahol lehet döccenő, mert előfordulnak olyan szakaszok, amiket valamiért nem tud pontosan megjegyezni, és ott rendre megakad. Ez a könnyebbik eset, de időnként teljesen össze-vissza, kiszámíthatatlanul akad meg, olyankor nagyon-nagyon észnél kell lenni.

Előfordulnak konfliktusok színész és súgó között?

Elő. Nem mindenki veszi egyformán, ha beleszólok. Szerencsére nekem annak idején Vígh Kati megtanította: ha a színész leüvölti a súgó fejét, hogy „ezt most ne súgd!”, vagy éppenhogy „miért nem súgod?”, az nem személyes probléma. Olyan idegállapotban, koncentrációban létezik éppen, hogy másképp reagál, mint szokott. Nem a súgó ellen van, többnyire saját magára vagy a szövegre ideges. Egyszerűen nem szabad, hogy megsértődjek. Nekem ilyenkor nem kell mást tennem, mint befogni a számat, mindent ráhagyni. Akkor szoktam vitatkozni, hogyha a színésznek meggyőződése, hogy jó szöveget mond, de én látom a szövegkönyvben, hogy nem. Nem gyakori a konfliktus, bár vannak, akikkel nehéz dolgozni, mert ahogy le tudnak szólni az embernek… Persze megesik, hogy a szünetbe odajön: „ne haragudj, hogy kiabáltam”. S én nem haragszom. A türelem mellett a súgó toleráns és empatikus is kell legyen. A színész is ember, sőt, érzékeny művészlélek. Tudni kell vele bánni. Persze én is ember vagyok, olykor elfáradok, nem tudok annyira figyelni. Velem is előfordul, még 35 év után is, hogy próbán akkor súgok, mikor nem kéne, mert a színész tudta ugyan a szöveget, de én úgy éreztem, hogy hosszabb a szünet, mint lenni szokott, ezért besúgtam. Arra is volt példa, hogy rám szóltak, mi a következő, segíts! Máskor előrébb jár az agyam, mint szemem, s ez komikus helyzeteket szül, mint amikor az illegális bevándorlók helyett intelligens bevándorlókat olvastam. Talán tudat alatt arra gondoltam: milyen jó lenne, ha minden bevándorló intelligens lenne. És a színész annyira bízik a súgóban, hogy mondja utána…

Kedvenc előadásod?

Nincs kedvencem, de nagyon szeretem a zenés és a vidám színdarabokat. Végig énekelem, végig táncolom a szereplőkkel. Így a ritmust is könnyebb átadni, amikor súgni kell. Régebben arra is volt példa, hogy elment az egyik színésznek a hangja, így én mondtam a szövegét, ha kellett, felénekeltem.

Lehet ezt évtizedeken át örömmel végezni?

Csak így lehet, én ezt közel 35 éve szerelemből teszem. Nagyon szeretem a kollégákat, a színészeket, még ha olykor hisztis is valamelyik. Szeretem azt, hogy hiába ugyanazt a darabot próbáljuk, minden próba más. Nagyon sokat nevetünk, még ha tragédiát, vagy drámát próbálunk is, hiszen komolyabb darabnál is akadnak mulatságos helyzetek.

A próbák helyszíne nem a kezdetektől a színpad?

Az elején sajnos nem, bár az lenne az ideális ilyen megfeszített munkatempó mellett. Próbateremben kezdünk, jó esetben bemutató előtt két héttel kerülünk fel a színpadra. Először meg kell tanulni a szöveget, de gyakorlatilag a szöveggel együtt kell tanulni a mozgást is, hogy honnan érkezik, aki éppen nem a színpadon van, stb. Ha csak lehet, a díszítő fiúk a próbateremben is igyekeznek megteremteni a színpadi körülményeket, ennek ellenére mégis gyakran tapasztaljuk, hogy sok minden megváltozik, ha felkerülünk a színpadra. Kisebb próbateremben nem lehet pontosan makettezni a helyszínt, hogy ugyanakkorák legyenek a járások, a távolságok, meg minden. De azért nagyrészt meg tudjuk ilyen körülmények között is csinálni. Amikor az ember a színpadra kerül, akkor kezdődik az őrület. Mert bejön az eredeti díszlet, az eredeti ruha, s ekkor a szöveg totálisan elmegy… Bemutató előtt teljes káosz szokott lenni.

Mostanában az a jellemző, hogy a súgó a színpadon van?

Igen. Ha a színpadon van a próba, akkor az első sorban ülünk, muszáj nekünk is látni a színészeket és az egész teret. Amikor előadás van, oldalt ülünk, behatárolt a látószögünk. Ritkán fordul ugyan elő, de előadáson nem szeretek a nézők között ülni munka közben. Ott ülök, előttem a szövegkönyv meg a kis lámpám, mellettem a néző, és óhatatlan, hogy belenéz. Roppantul idegesít! Nem beszélve arról, hogy ott nem tud az ember úgy súgni, hogy ne vegyék észre. Ha el vagyok valahová dugva, bújva, akkor egy szótöredéket, ha mondok, a színész meghallja, de a néző nem veszi észre. Nem vagyok híve annak, hogy a nézők közül súgjunk. A nyilvános főpróba előtt gyakorlat, hogy a nyugdíjasok bejöhetnek megnézni. Ekkor még az első sorban ülök, de megkérem őket, hogy a közelembe, az első sorba ne üljenek.

Kovács Kati, a nyíregyházi színház súgója

Tényleg nem oktatják ezt a szakmát?

Nem tudok róla, hogy lenne ilyen képzés. (A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2012-ben indult súgó képzés. A szerk.) Éppen az a munkánk egyik nehézsége, hogy a gyakorlatban kell megtanulni. Amikor pedig már valakinek nagy rutinja van, akkor valószínűleg szüksége sincs az iskolára. Most hárman vagyunk súgók Nagy Erzsébettel és Tanyik Zsófiával. Zsófit tavaly kezdtük el betanítani, de mivel Erzsivel nagyon elfoglaltak voltunk, visszahívták Vígh Katit, hogy tanítsa be ő. Később mellém ültették a Túl zajos magányban a próba időszakban. Nagyon lelkes, ügyes, szorgalmas. Ezt csak így lehet csinálni. Az is fontos, hogy a súgót a színészek elfogadják, ez időbe telik, hiszen ők is fenntartással vannak minden új ember iránt.

Megosztanál velünk még néhányat az intelligens bevándorlóhoz hasonló történetek közül?

Régen, amikor még minden előadáson súgtunk, a Hyppolit a lakájt játszottuk, és a zenekari árokból éppen a zenekar miatt nem tudtak súgólyukat kialakítani. A zongorista, Kazár Pali mellett ültem, Horváth László Attila, Hetey László és Szabó Tünde jelenete ment éppen. Lackó és Hetey Laci táncoltak, én néztem, milyen jól csinálják. Elfelejtettem a szövegkönyvre koncentrálni, pedig nekem azt kellett volna nézni, nem pedig a táncoló színészt. Nem vettem észre, hogy Tündének, akinek meg kellett volna szólalnia, fogalma sem volt, hogy mi jön. A végén már ott guggolt előttem és kérdezte: mi van Kati? Olyan zavarban voltam, úgy megijedtem, azt se tudtam, hogy hol tartok. Elkezdtem lapozgatni, fogalmam sem volt, hogy hol járok, szerencsére eszébe jutott a szöveg és végül tudta folytatni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a súgó egy percre sem figyelhet másra, végig koncentrálnia kell. Egy másik előadásban Horváth Lackó ült középen a széken, valamit beszélt, takarásban voltam. Kinézett rám, kérdezve, hogy mi van? Én jeleztem, minden jó, nagyon tetszik. Azt hittem, igazolást kér, tetszik-e a játéka, kiment a fejemből, hogy a súgást várná… Most, a Főfőnökben Nagyidai Gergő izlandi nyelven beszél végig (az izlandi nagykövet fordította le! – K.D.), halandzsázhatott volna, de nem, megtanulta! Nekem is le volt írva fonetikusan, de mondtam neki: Gergő, ne haragudj, de kérlek, ne várd el, hogy izlandiul súgjak.

Néha kegyetlenül sok a szöveg, hosszú monológok, nem is értem, hogy tudják a színészek megjegyezni.

Olykor valóban iszonyú sok, és szinte egyforma szöveggel kell megbirkózniuk. Én is gyakran elgondolkoztam ezen. Kérdezték tőlem, voltak-e színészi ambícióim, hiszen köztük élek, velük próbálok. Azon kívül, hogy szívesen statisztáltam, nem éreztem késztetést, sőt, az évek előre haladtával egyre inkább rájöttem, hogy nem nekem való. A nézőt nem érdekli, hogy a színésznek jó kedve van-e, vagy sem, így minden előadáson a legtöbbet kell nyújtania, mert aki eljön a színházba, ugyanazt a kiemelkedő alakítást szeretné látni.

Folytatást itt olvashat.

Szerző: Kováts Dénes

A szerző 1959-ben született Sátoraljaújhelyen. Újságíró, szerkesztő, Nyíregyházán él. 1990-2000 között a Kelet-Magyarország rovatvezető újságírója, országos lapok tudósítója. Jelenleg a Feliciter Kiadó főszerkesztője.

 

Fényképek: Harsányi Zoltán