Saját joga – A 100 éves Sasvári Éva születésnapjára

2017 december 11. hétfő, 7:00

Ennek most nem örülne, mert azt állítja, hogy mindenféle szereplés távol áll tőle. Azt meg végképp kikérné magának, hogy ne a saját jogán írjon róla bárki. Hiszen tudja jól, hogy a saját jogán az, aki. “A” Sasvári Éva. Sándor Erzsi írása.

Sasvári Éva

Sasvári Éva

Ennek most nem örülne, mert azt állítja, hogy mindenféle szereplés távol áll tőle. Azt meg végkép kikérné magának, hogy ne a saját jogán írjon róla bárki. Hiszen tudja jól, hogy a saját jogán az, aki. “A” Sasvári Éva.

Az a háború után deklasszálódott, és szinte mindenét elveszített úrinő, aki mindenek felett tartotta magát a stílusához, az ízléséhez és ezzel a nagyon is pontos és rafinált ízléssel sajnálatosan nem fértek össze azok a rendszerek, amelyekben élete 100 éve alatt kénytelen volt élni. A harmincas-negyvenes évek antiszemita horthizmusát, az ötvenes évek csengőfrászos önkényuralmát, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek félretaposott szocialista unalmát és a rendszerváltozástól mostanáig tartó színehagyott reményvesztését már csak az otromba stílustalanságuk miatt is nehezen vette. Aber uraim! Chanelhez úrinő nem visel diktatúrát. Még hamis Chanelhez sem.

Ő éppen az a fiatal lány volt valaha, aki jólszabott franciás kiskosztümökben, csináltatott, finom körömcipőkben szökellt át az éveken, és valószínű ő volt Budapest egyik első női autóvezetője is. Akkor, amikor autókból is csak néhány üzemelt Pestszerte. Amíg be nem kellett szolgáltatnia az államnak, amely szemet vetett rá. Mint, mindenre.

Éva talán éppen ekkortájt lett Fischerből Boroviné. Divattervező szeretett volna lenni, dizájner, stylist, de ezek a szavak nem voltak akkoriban divatban és az sem, hogy egy polgárlány megvalósítsa az álmait. Divattervezés helyett gyereket szült, párizsi divat szerint készült városi bundája hajtókájára feltűzte a kötelező sárga csillagot, aztán bujkálni kezdett, hátha észrevétlenné tudja tenni veleszületett és megszerzett eleganciáját. Remélte, talán sikerül belesimulnia a szürke-barnába. Nem félt, és bár anyanyelvi szinten beszélt németül ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megmenthesse az anyját, akit tiszta magyar anyanyelvű nyilasok lőttek a Dunába 1944. decemberében Salkaházi Sárával együtt. Az apácát boldoggá avatták, Éva mamája csak halott maradt.

A háború után az egykor csillagosháznak nyilvánított budai házban lévő egykori lakásában próbálta meg folytatni az életét. Ott él, ugyanabban a lakásban a mai napig. Ott nevelte föl a fiát, aki onnan disszidált Párizsba, abból a budai lakásból vált el, oda ment férjhez másodszor is Sasvárihoz, és ott rendezte be a hatvanas években azt a kötődét illetve szalont, ahová egymás után libbentek be a párizsi divatra ácsingózó budapesti művésznők. Színészek, képzőművészek, diplomatafeleségek. Évának kötőgépe volt, fantáziája, képes nyugati divatlapjai, Bécsből, Amsterdamból és Párizsból hozott fonalai. Ám ez semmi ahhoz képest, hogy Évánál maga a Nyugat volt a falak között. Angol és francia irodalom, a legújabb kiadású könyvek és németül csak azért nem, mert Goethe nyelvét hiába beszélte anyanyelvként, a háborút sohasem bocsájtotta meg a német kultúrának. Angolul, franciául bármikor csevegett bárkivel, németül nem volt hajlandó megszólalni.

A budapesti szocialista nagyságos asszonyok és díjakkal ékes művésznők Évához jártak teázni, beszélgetni, információkat szerezni, egymást lesni. Éva budai lakásában megállt a polgári idő a diktatúrák közepén. Irodalomról, zenéről, képzőművészetről esett szó, miközben a női pletykák fűtötték fel a levegőt. Ide sétált be egyszer csak a hatvanas évek elején Major Tamás, hogy kardigánt köttessen a feleségének.

Aztán még egyet, még egyet. A nagyon is polgári nevelést kapott ám minden ízében baloldali és nyilvánvalóan kommunista művészt foglyul ejtette az általa is beszélt francia kultúra, az angol tea, és az Évából áradó keresetlen magától értetődőség. Az az évezredes humor és pikáns női ösztön, amivel érdeklődve és pimaszul nézte a nagyembert, egyetlen pillanatra sem hökkenve meg attól, hogy a Nemzeti Színház főrendezője személyesen áll előtte tébről-lábra, annyira zavarban van a szalon polgári úrnőjétől.

A történet itt kissé közhelyessé válik, hiszen Éva elvált, miként a nők szoktak, Major Tamás meg nem, miként a férfiak nem szoktak. Nem azért, mert a Kommunista Párt nem járult volna hozzá a polgári származású maszek kötőnővel való viszonyhoz, hanem színtiszta férfiúi gyávaságból. A sokhatalmú színházi ember, a konfrontációk és konfliktusok nagy szerelmese elvállalta a viszonyt, hiszen nem tudott neki ellenállni, de megakadt a torkán a legálissá tétel. Major elgyávult és kétlaki lett, Éva pedig egyenes derékkal, a titkot mellőzve, saját jogán az, aki. Major társa az életében és a munkájában. Aki tudta, tudta, aki meg nem…. mindenki tudta.

Éva nagy gesztusokkal tartotta távol magát a színháztól, éppen csak egy-két dolgot említett meg, talán reggelizés közben. Így aztán Major neki köszönheti Keserű Ilona barátságát és díszleteit, Ariane Mnouchkine színházát, később a taxisok összekacsintó tekintetét, amikor rákérdeztek, hogy melyik lakásba szándékozik hazatérni az elvtárs? Major Tamás Évának köszönhette a francia családot, Muriell-t, Julie-t az unokákat, Éva Párizsban élő Jani fiának lányait. De Évának köszönhette a dömösi nyarakat és evezéseket, a trogíri tengerpartot, Velencét, a csillaghegyi strandszálló bungalóját és Boldizsárt a tacskót. Éva cserébe barátokat kapott, színházat, amit kicsit lenézett, és egy bizonytalan státuszt, amiről mindenki tudott, de ennyire nyilvánosan még sosem beszélt róla senki. Nem is tűrte volna. De most, hogy 100 éves, nagylelkűen majd megbocsátja.

Huszonöt évig éltek együtt nyilvános titokban. Major csak akkor volt otthon a Pozsonyi úton, ha Éva elutazott, ha elromlott Éva házában a lift vagy a fűtés, és ha nem színházi újságírót fogadott. Éva kísérte a vidéki rendezéseire, ott volt a premiereken. Sokszor ugyanabban a sorban ültek ők ketten. Jobbszélen Éva a társ, balszélen Judit a feleség. Mindenki játszotta a szerepét, amit Major elfelejtett megrendezni. Annyira meg volt ijedve. De annyira azért nem, hogy ne akarja Évát 25 éven át és mindazt, ami Évával járt. A kultúrát, a humort, a tévedhetetlen eleganciát, az ízlést, a stílust, az Ecseriről összevadászott úriszobát, a horgolt függönyöket, a képeket a falon, a sokszáz éves szekretert, amelyen egy nagy tálban helyet kaptak mind a megszárított rózsák is, amelyeket valaha színészes grandezzával Major átnyújtott Évának. A kiszáradt rózsafejek nagy halomban ott vannak a tálban a mai napig.

Sándor Erzsi és Sasvári Éva

Sándor Erzsi és Sasvári Éva

Major halála után Éva nem lehetett nemzeti özvegy, az a stallum nem neki járt. Helyette hatvanvalahány évesen új egzisztenciát kellett teremtenie. Néhány hónapot postázott a Taurus Gumigyárban, ám akkor egy francia levelet kapott a vezérigazgató elvtárs és az egész gyárban egyetlen ember beszélt idegen nyelven. A postás. Évát kiemelték, majd továbbállt és teljes jogú üzletkötőjévé lett egy gobelin szövetkezetnek. Körbeutazta néhányszor a világot, pulóverek helyett üzleteket kötött angolul, franciául és néha az orrát befogva németül is, aztán ki tudja miért hagyta abba nyolcvan valahány éves korában, mert még most is csinálhatná, megdönthetné az összes Guiness rekordot.

De abbahagyta.

Pár éve már csak karban tartja magát. Jól alszik, sokat sétál. Könyvtárba jár, és három nyelven olvas kortárs irodalmat. Régebben naponta fölsétált a Szabadsághegyre, mert ott tudott a legjobban Majorral beszélgetni. Amióta kicsit bizonytalanabb a mozgása, a környék gyakran változó kávézóit fedezi fel. Minden nap máshová tér be egy feketére. Mindenki ismeri. Naponta telefonál a Párizsban élő fiával, és ha csak teheti, elutazik Tunéziába. Az idén, a 100. születésnapjára meghívta az utazási iroda annyira meghatotta őket Éva töretlen utazási kedve és hozzájuk való töretlen hűsége. Ha nem Tunézia, akkor bármi. Többnyire Párizsba készül a családjához, aztán nyáron a Balatonra, esetleg Bajára, mert ott jó a wellness. Ha megkérdezik tőle hogy van, szemlesütve válaszolja: magam is röstellem, de jól.

Hogy legyen? Még csak 100 éves!

Írta: Sándor Erzsi

Színház.org

 
 

Kapcsolódó anyagok