“Minden a balettel kezdődött” – Interjú Korniss Péter Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas fotográfussal

2018 január 05. péntek, 8:13

Korniss Péter, a magyar fotográfia meghatározó alakja múlt évben ünnepelte 80. születésnapját. A Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfusnak a hazai táncfotográfia területén végzett munkája is jelentős.

Az alábbi beszélgetésből nemcsak egy páratlan pályaív rajzolódik ki, hanem az Opera vizuális kommunikációját érintő, alkotóként megfogalmazott, markáns vélemény is.

Korniss Péter

Korniss Péter

Hogyan került kapcsolatba a táncfotográfiával?

A Budapesti Fényképész Szövetkezet riport osztályán kezdtem a pályámat 1958-ban segédmunkásként, ahol időnként kaptam egy-egy könnyebb fényképészfeladatot is. Egyik alkalommal engem küldtek ki az Operaházba egy balettvizsgára, mert minden kollégám lebetegedett. „Te hétvégenként úgyis készítesz sportfotókat, itt is ugrálnak, ott is ugrálnak” – mondta némi gúnnyal az akkori főnököm. Azt se tudtam, mi fán terem a balett. Az Állami Balett Intézet akkori igazgatója Lőrinc György volt, aki később az Operaház balettegyüttesét is vezette. Odaléptem elé, bemutatkoztam és a segítségét kértem. Szigorú, merev ember volt, de nagyon készségesen állt a rendelkezésemre, és végül olyannyira jól sikerült a közös munka, hogy később felkért, hogy az intézmény évfordulójára tervezett kötethez is én készítsem a fényképeket. A könyv A balettművészet felé címmel jelent meg 1961-ben, a címlapon Csarnóy Katalin látható. A balettnövendékekkel később is volt alkalmam együttműködni, az egyik első, tükör előtti, beállítási képemet Esztergályos Cecíliáról készítettem egy, A hattyúk tavában látható pózban, ami megjelent a Muzsika című lapban is. Ezt a képanyagot látta meg a Bihari János Táncegyüttes vezetője, Novák Ferenc, aki eldöntötte, hogy velem akar dolgozni. Másnap bement a Fényképész Szövetkezet szerkesztőségébe, ahol azt az információt kapta, hogy a tartalékos katonai szolgálatom miatt pár hónapig nem tartózkodom bent, különben is csak segédmunkás vagyok, inkább egy rendes fényképészt javasolnának helyettem. Novák „Tata” azt mondta, köszöni, de ő inkább megvár. Így is történt, és ebből bontakozott ki aztán a néptáncfotózás, majd az erdélyi körút és egy máig tartó szoros barátság. Ezekből az élményekből is felbukkan pár a Magyar Nemzeti Galériában január 7-ig látható, Folyamatos emlékezet című kiállításomon.

Kiállítás a Várfok Galériában

Hogyan sajátította el a balett fotózásához szükséges ismerteteket, és miben áll ennek a lényege?
Megtanultam, amit meg lehetett. Figyeltem a balettmestereket, megismertem a szakkifejezéseket, rájöttem, hogyan lehet előnyösen fényképezni a táncosokat. A pózokban, a test klasszikusan megkomponált, szoborszerűen tökéletes formáiban ott sűrűsödik a balett minden szépsége. Ha ezeket jó pillanatban és jó szögből fényképezzük, létrejön a táncművészet és a fotográfia sikeres találkozása. Akkoriban persze másképp zajlott a színpadi fotózás, mint ma. Nem a nézőtérről fényképeztünk a próba alatt, hanem egy-egy jelenet végén fölmehettünk a pódiumra, ahol a táncosok újra beálltak nekünk a megfelelő pozíciókba, hogy lefotózhassuk. Elmélyültebb munka volt, amely során a művészeket is jobban megismerhettük. Így alakulhattak ki barátságaim a korszak olyan vezető táncosaival, mint Róna Viktor vagy Orosz Adél. Máig őrzöm magamban azt a tiszteletet, amit a táncosok iránt érzek. Az a végtelen alázat, hallatlanul kemény munka, a fájdalom tűrése és a mindent legyőző akarat, amivel dolgoznak, számomra mindig is példaértékű volt.

Korniss Péter- Táncházban / 1967, Szék

A Pécsi Balett indulását is megörökíthette.

Eck Imre, a Pécsi Balett alapítója hívott meg fotózni, rendszeresen följött értem a Trabantjával és levitt Pécsre, ahol egy-egy délutánon, estén keresztül dolgozhattam a táncosokkal. Ez így ment egy éven át. Különleges megtiszteltetés volt, és olyan csodálatos koreográfiákat örökíthettem meg, mint Az iszonyat balladája, az Oly korban éltem vagy a Pókháló. Később, amikor már országosan is ismertté váltak, sokan fotózták az előadásaikat, s ezzel az én kiváltságos helyzetem is megszűnt a társulatnál.

A Magyar Állami Operaházhoz milyen élmények fűzik?

Mindmáig hűséges maradtam a baletthez és az operához. Harminc éven át dolgoztam a Nők Lapjánál, és ami ebben az időszakban az Opera előadásairól megjelent, azt mind én fotóztam. De fényképezőgép nélkül is szívesen jártam és járok most is az Andrássy úti Ybl-palotába, mert nagyon a szívemhez nőttek a zenedrámák – különösen Wagner művei – és természetesen a balett is. Az egyik legutóbbi meghatározó élményem Jiří Kylián Falling Angels és Etűdök című koreográfiája volt, amit Hollandiában is megnéztem, olyan nagy hatással volt rám.

Fotó: Sopronyi Gyula

Fotográfusként hogyan ítéli meg az Opera jelenlegi arculatát és vizuális kommunikációját?

A balett-társulatról készült táncfotó-plakátok és kiadványok annyira tetszenek, hogy viccesen azt is mondhatnám, megesz a sárga irigység, hogy nem én készítettem őket! Emmer László és Gács Tamás munkáját, amit a Magyar Nemzeti Balett számára végeznek, rendkívül nagyra becsülöm, pontosan azért, mert tudom, milyen hatalmas precíziót és a téma beható ismeretét igényli egy-egy ilyen fotó megalkotása. Érződik, hogy a fotózás során megvolt az összhang a táncosok és a fotográfus között. Fantasztikus, hogy az Opera megteremtette ennek a lehetőségét, és azóta is nagy becsben tartom ezeket a prospektusokat.

Szerző: Várhegyi András

A cikk elsőőként az Opera Magazin 2017. november-decemberi számában jelent meg.

 
 

Kapcsolódó anyagok