„Minden élő és nem élő össze van kötve a hangok rezgéseinek végtelen láncolatával” – Interjú Somló Dáviddal

2018 január 23. kedd, 9:00

Somló Dávid Budapesten élő interdiszciplináris alkotó/zenész. Az elmúlt években olyan interaktív hang alapú performanszokat készített, amelyek mobil hangforrások segítségével emelik ki a tér, a test és a hang kapcsolatát. Mindezzel együtt létrejön egy a befogadót átölelő előadói tér is. Legújabb előadássorozatában a hallgatás és a térérzékelés határait kutatja a Trafó Stúdió egyszerű, üres terében.

február 12-i Listening Club során az élőben alakuló, többcsatornás hang- és fény kompozíció egy lassan kibomló, természeti környezethez hasonlatos térrel rendelkező rendszerré áll majd össze. Az esemény kapcsán beszélgettünk vele zen buddhizmusról, közös jelenlétről, csoportos hanghallgatásról és még sok másról.

Trafó blog: Mikor és hogyan kezdtek el érdekelni a hallgatás és a térérzékelés határai? Mit tartasz jelenleg a legizgalmasabb iránynak az ezzel való kísérletezésen belül?

Somló Dávid: Tisztán emlékszem, hogy öt-hat-hét évesen azt állapítottam meg a szüleimnek, hogy nekem nagyon jó a hallásom, mert jól hallom, hogy milyen irányból érkeznek a hangok. Már gyakorló zenészként a Dorota zenekar Öntödei Múzeumos koncertjéhez készítettem quadrofón zenei háttérszövetet a bányászhimnusz harang- és kórusverzióiból. Azt hiszem, akkor éreztem meg igazán, hogy nekem a tér és hang kapcsolatával van dolgom. Azóta ez folyamatosan tovább bontakozik, Londonban már ebben a tematikában készítettem a diplomamunkáimat. Általános tendenciának érzem, hogy a néző egyre inkább az események középpontjába kerül, egyre gyakrabban veszi őt körül a neki kínált élmény. A határok keresése és tágítása aköré összpontosul, hogy hogyan tudom a legkisebb beavatkozással a legintenzívebb élményt elérni.

Trafó blog: Az előadásaid egyik sajátossága, hogy a befogadó kevés segítséget és támpontot kap, hogy hogyan kell viselkednie, mit érdemes tennie. Mi volt a legfurcsább reakció, amit láttál?

SD: A legtöbb esetben nincsenek kirívó befogadói reakciók, inkább intenzív közös jelenlét alakul ki, amin belül a mozdulatlantól, a közös nevetéseken át, akár a közös szaladásig szokott terjedni a skála. Emlékszem azért egy furcsa előadásra. A The Space Is In Between Us című Alexandra Baybutt-tal készült londoni darabunkat először úgy tűnt, teljesen tönkreteszi egy hiperexcentrikus pár, akik pár perc után saját performanszfolyamba kezdtek. Huszonöt perc után lefújtuk a darabot és elkezdődött egy nagyon feszült beszélgetés a résztvevőkkel. Itt kiderült, hogy a pár férfi tagja súlyos betegségből van felépülőben és ez volt az első alkalom, hogy igazán felszabadultak tudtak lenni egymással. Ezután nagy, meghatott, több órás beszélgetés lett ebből a korábban teljesen ismeretlen emberek között.

Trafó blog: Hogyan kapcsolódik a Listening Club az olyan korábbi munkáidhoz, mint a Között vagy a Mandala?

SD: Közvetlenül a K28 Galériára kidolgozott tavalyi hanginstallációmhoz, a Minden Hang Egy Kék Vonalhoz van köze a Listening Clubnak. Ennek során a hosszú távú koncentrált hallgatásnak a tudatra való olyan hatásait tapasztaltam meg, melyekről sejtettem, hogy ott vannak, de addig még nem mentem el olyan messzire. Speciálisan izolált helyzet kellett nekem is, hogy másfél órán keresztül teljesen csak a hangokra és a térre figyeljek, mozdulatlanul. Voltak pillanatok, amikor az egész leginkább pszichedelikus élmény volt. Ebbe az irányba szeretnék tovább menni. Általánosságban engem a tapintható erejű közös figyelem érdekel, és ebből a szempontból az utóbbi évek szinte minden munkája egymáshoz kapcsolható, legyen az közös térbeli koreográfia, biciklitúra Csepelen vagy hanginstalláció.

Folytatást itt talál.

 
 

Kapcsolódó anyagok