Kaposi László: „Érezzük, hogy falakat bontunk”

2018 március 19. hétfő, 8:00

Az elsők között kezdett foglalkozni színházi nevelési programokkal, 1992-ben alapította meg az azóta is működő Kerekasztal Színházi Nevelési Központot. Kaposi Lászlót a Magyar Narancs kérdezte.

A Magyar Narancs cikkéből:

“Kezdjük azzal, hogy a drámapedagógia hazai megjelenése a hetvenes évek elejére tehető. Akkor kezdtek felfigyelni arra, hogy külföldön – egészen pontosan Angliában, illetve az akkori Csehszlovákiában − teljesen máshogy foglalkoznak a gyermekszínjátszó csoportokkal. Innentől kezdve indultak el olyan tanfolyamok, amelyek arra tanították meg a pedagógusokat, hogyan lehet játékos módszerekkel színesíteni a csoportok próbamunkáját, és később egy-egy tanórát. A drámapedagógia egyik legfontosabb alkalmazási területe ugyanis a közoktatás. Persze a rendszerváltás előtt jobbára csak akkor tudott egy pedagógus drámás módszereket alkalmazni, ha magára csukta az ajtót, és nem ült bent felügyelő tanár. Tehát főleg a rendszerváltás után jelenhetett meg ez a fajta szemlélet a gyakorlatban, mivel egy diktatórikus társadalmi rend nem preferálja a drámapedagógia módszereket, hiszen az ahhoz segíti hozzá a tanulókat, hogy képesek legyenek saját véleményt formálni, és azt igényük legyen megosztani a világgal. A rendszerváltás utáni néhány év azonban nagy változást hozott ebben, hiszen az 1995-ös alaptanterv valamilyen formában már megköveteli a dráma oktatását, ekkor jött létre az úgynevezett tánc és dráma tantárgy. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenhol önálló órában oktatják, de elvben van rá lehetőség. További előrelépést jelentett a területen az, hogy a kilencvenes évek elején megjelentettük a legfontosabb külföldi szakkönyveket, ismertté vált a tanítási dráma módszertana” – számolt be Kaposi László.

Kaposi László

Kaposi László

Az interjúban elmondta, amikor 1992-ben megalapította az első hazai színházi neveléssel foglalkozó társulatot, szakmai körökben hamar ismertté vált, de nem elismertté. “Nagyon sokan jöttek el megnézni minket, de a színházi rendszer nem érezte magáénak, amit csináltunk. Már akkor azt szerettük volna, hogy minden megyében jöjjön létre ilyen társulat, ezáltal pedig egy országos hálózat” – tette hozzá. Kaposi László hangsúlyozta, nemcsak tematikusan akartak újat hozni, hanem azt a színházi nyelvet is ki kellett dolgozniuk, amin érvényesen lehet szólni a kis térben, pár méterre, szinte testközelben lévő gyerekekhez, fiatalokhoz.

“Mi nem akartuk és nem is tudtuk volna a kőszínházi gyerekelőadások nagy színpadra, negyedik falra, technikai trükkökre épülő színházi nyelvét alkalmazni. A drámapedagógia, illetve a színházi nevelés sajátja sokkal inkább a Grotowski-féle szegény színház, ami nem a külsődleges látványelemekre, hanem a színész testére, hangjára épül. Lényegében nekünk új színházi nyelvet kellett kidolgoznunk a gyerekeknek, ehhez jött hozzá az, hogy olyan témát kell találnunk, ami az iskolák számára is fogyasztható. Így épült az első előadásunk a Fehérlófia című mesére, egyebek közt azért, mert ez a történet előkerül az iskolai oktatásban is, és mivel egyébként is dolgozniuk kellett ezzel, szívesen eljöttek megnézni. Ha epikus alkotásból indultunk ki, akkor is minden színházi nevelési programunk szövegét mi magunk írtuk. A Fehérlófiánál egyébként a cserbenhagyás problémáját jártuk körbe. Később egy kelta mondát dolgoztunk fel, amely arról szólt, mit kell megtanulni ahhoz, hogy felnőtté váljunk. Az első előadásaink között a 13–14 évesek szerelmi, illetve szexuális életével foglalkoztunk. Tehát nagyon hamar eljutottunk oda, hogy nekünk kell kitalálni az egész programot. De készítettünk programot például a gyászmunkára is, mivel a halállal az iskolák nem igazán foglalkoznak” – mondta Kaposi László.

A teljes interjú itt olvasható.