“Egy színház épülete ugyanolyan elvont, akár egy díszlet, vagy mint maga az élet” – Interjú Szenes István belsőépítésszel

2018 július 31. kedd, 7:00

Július 29-ig volt látható az MMA székházában, a Pesti Vigadóban a Téralakítás szabad kézzel és a Kulisszatitkok, SZÍNHÁZ kívül-belül című kiállítás. Szenes István belsőépítész alkotásai mindkét tárlatban megjelentek.Számos székházat, irodaépületet, szállodát tervezett, több, magas szintű elismerés birtokosa: átnyújtották számára az United International Architect pályázatának elismerő oklevelét, 12 alkalommal nyerte el a „Pro Architectura” nívódíjat, megkapta az Állami Ifjúsági Nívódíjat és többször őt választották az év belsőépítészének.

Az Eiffel Műhelyház folyosójának terve / Szenes István

Az Eiffel Műhelyház folyosójának terve / Szenes István

Építészeti Nívódíjjal jutalmazták a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely és az Uránia Nemzeti Filmszínház belsőépítészeti kialakításáért – utóbbiért Europa Nostra-díjjal is –, négy évvel ezelőtt pedig átvehette az Érdemes Művész kitüntetést. A veszprémi, a nyíregyházi, a szentesi színház és az Eiffel Műhelyház belsőépítészével, az MMA Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozatának vezetőjével huszáromságról, operarajongásáról, a jóga által megélt transzcendens hitélményről és a gondviselés sorsszerűségéról is beszélgetett Oláh Zsolt.

Az Eiffel Műhelyház jelmeztárának terve / Szenes István

Az Eiffel Műhelyház jelmeztárának terve / Szenes István

„In fernem Land, unnahbar euren Schritten, Liegt eine Burg, die Monsalvat genannt;”

Első rajzod nyolc évesen készítetted, emlékszel, hogy mi volt rajta?

Korán elkezdtem rajzolni. Hogy honnan jött, nem tudom, de folyamatosan huszár katonának képzeltem magam. Bár az Oroszlán jegyében születtem és néhány kivételtől eltekintve esküszöm neked, egészen szelíd vagyok, de annyira erős volt bennem ez a harcos, katonai attitűd, hogy ezen a bizonyos rajzon azt ábrázoltam, ami akkor foglalkoztatott, tehát egy huszáros csatajelenetet.

Gondoltál arra, hogy később katonának állj?

Persze! Egészen kamaszkoromig végigkísért egy olyan különleges vonzódás a katonaság és a fegyverek iránt – a jelmezbálban huszárnak öltöztem és egy ideig gyűjtöttem is a fegyvereket – amely a jelenlegi életemből finoman szólva is teljesen hiányzik.

Uránia Nemzeti Filmszínház / Szenes István

Uránia Nemzeti Filmszínház / Szenes István

Azért is kérdezem ezt, mert ezek szerint első rajzod rögtön egy cselekményt ábrázol és későbbi nyilatkozataid alapján fiatalkori rajzaidban mindig arra törekedtél, hogy az általad olyan nagyon szeretett operák díszleteit megkomponáld. Számos vokális zeneművet említhetünk, amelyben megjelennek a katonák: Otello csatából jön, Manrico csatába megy, nem is beszélve az Aida bevonulási jelenetéről, vagy a Faust katonakórusáról.

Kisgyermek koromtól kezdve operakedvelő vagyok. Ösztönösen, lopva odamentem apámék zeneszekrényéhez és a lemezgyűjteményükből feltettem egy Gigli, vagy Callas lemezt a gramofonra, ami már önmagában is varázsos élmény volt számomra. Bár az általad említett kontextusban még nem gondolkodtam a katonaság és az operák kapcsolatáról, de be kell vallanom, hogy gyerekként a kedvenc daljátékom Kacsóh Pongrác János vitéze volt, tehát a klasszikus zene és az én „huszárságom” között megjelenik egy valóban erős összefüggés. Nyolc-tíz éves lehettem, amikor – szüleimnek hála – egy hónapot egy pici nyírségi faluban tölthettem és a korombeliek között kívülről fújtam Jancsi összes dalát. Ha látnád azokat a fotókat, amiken tizennégy évesen huszár egyenruhában, kis karddal az oldalamon állok és azokat a rajzokat, korabeli díszletterveket, amelyek ebből fakadtak…

Megvannak még?

Abban az időben skarlát támadta meg a szervezetem és mialatt egy kórház elkülönített szobájában feküdtem, papírra vetettem az operákkal kapcsolatban bennem kirajzolódó látványt. A gyógyulásom érdekében minden használati tárgyam fertőtlenítésre került és miután a rajzokkal ezt nem lehet megtenni, el kellett égetni díszletterveimet.

A megújuló szentesi színház terve / Szenes István

A megújuló szentesi színház terve / Szenes István

„Ritorna vincitor!”

Ha már a rajzoknál tartunk, édesapád – aki a Magyar Nemzeti Bank főosztályvezetője volt – vitte el első rajzaidat Bernáth Aurél kétszeres Kossuth-díjas festőművészhez és grafikushoz. Biztató visszajelzést kapott, de a polgári családi háttérből fakadóan mintha a támogatás mellett a szüleid részéről megjelent volna egy, a művészi pályától óvó, védő attitűd is.

Rendkívül toleránsak voltak velem szemben. Szerették volna, ha rálelek arra az útra, amely nekem a legmegfelelőbb és oda kerüljek, ahová a gondviselés rendel. Inkább azt nem akarták, hogy eltékozoljam az időm, az energiám és a képességeimet. Akkor még képzőművésznek készültem, ezért is jártam rajzszakkörökbe és rajziskolákba. Felvételiztem az Iparművészeti Főiskolára – anyám szent meggyőződése volt, hogy a belsőépítészi pálya az én utam –, de a motiváló szakvélemények ellenére nem vettek fel.

Veszprémi Petőfi Színház

Veszprémi Petőfi Színház

Itt édesapád ismét közbelépett, hiszen mindent megmozgatott, hogy bekerülj a MAFILM-hez, ahol díszletfestői, később asszisztensi, majd díszlettervezői feladatokkal láttak el. Van ebben valami megható apai küzdeni akarás és segítő vágy; az MNB főosztályvezetői székéből a MAFILM felé közeledni nem a leglineárisabb út…

Ez egy újabb csodálatos tett volt a részéről. Saját magam felfedezése és az önmagammal való megküzdés mellett ebben az időben értettem meg, hogy aminek meg kell történnie, az megtörténik velünk, a kérdéseinkre a sors mindig megadja a választ. Sosem beszéltem erről senkinek, de akkor kezdtem el jógázni. Kezembe került egy Silva R. Yesudian könyv, amit elolvastam és azon túl, hogy később képes voltam a jógagyakorlatok elvégzésére, megfogott az a szellemi nagyság, ami a jógában megjelenik és amellyel eljutottam önmagam és a kozmosz megismeréséig. A hitnek és az Istenhez való közeledésnek egy egészen más minőségét éltem meg. Ez a történés egy hedonista életvitelből átvitt egy transzcendens módon megélt hitélmény felé. Ekkor vetettem le a huszárjelmezes gyermekkorom és a fiatalságom materializmushoz fűződő erős kötődését is. Szépen, csöndben minden lecsillapodott. Közben évente felvételiztem a főiskolára – sikertelenül –, majd egy évig a Képzőművészeti Főiskola előkészítő csoportjába jártam, de a második évben a teljes csapatot eltanácsolták. Ezt követően adtuk be a jelentkezésünket az Iparművészeti Főiskolára, a társaságnak a kilencven százaléka a ma élő legnagyobb grafikusok közé tartozik.

A színházhoz visszatérve: díszlettervező szakra szerettem volna jelentkezni, hiszen a MAFILM-ben is díszleteket terveztem, de éppen akkkor ez a szak nem indult, csak négy-öt évenként. Az ember életében mindig adódnak döntési helyzetek, amelyekben – ha jól figyel – fölfedezi a gondviselés szándékát. A belsőépítészi diplomaosztás után tanárom, az akkori hazai szakma meghatározó és sokak által rettegett, egyik legbefolyásosabb alkotója, Németh István odajött apámhoz és a fülem hallatára óriási elismerésként elhívott a Középülettervező Irodába, ahová egyáltalán nem akartam menni, mert visszavágytam a MAFILM-be, hiszen ott már státuszom volt. Egy hétvégén a szüleim rávilágítottak a jövőmet illető fontos kérdésekre és persze önmagammal is csatát vívtam: hová, merre vezet az életem? Milyen módon tudom tovább vinni a hitem? Végül lemondtam a MAFILM-es státuszomról, átadtam egy osztálytársamnak és mérnökként bekerültem a KÖZTI-be, amire akkor kiváltságos lehetőségként tekintett minden fiatal építész és belsőépítész. Hosszú évek után ébredtem rá, hogy az én sorsom elsősorban a belsőépítészet.

A megújuló szentesi színház terve / Szenes István

A megújuló szentesi színház terve / Szenes István

Ezen a ponton segített átlendülni a tény, hogy egészen hamar jelentős feladatokat kaptál?

A sors szinte abban a pillanatban kárpótolt, amikor a KÖZTI-be kerültem. Rengetegszer eszembe jut a Kékszakállú herceg vára… a döntések és a kapuk kinyitásának lehetősége mindannyiunk életében megjelenik. Sok ifjúkori csibészségem és útkeresésem akkor ülepedett le és nyert értelmet. Másfelől, már az első félévben nagyszerű emberi és szakmai kapcsolatokkal gazdagodtam a tervezőirodában. Rendkívüli felismerés volt számomra, hogy – a belsőépítészeti tervezés sajátosságaiból fakadóan – amit mi megteremtünk, abban a másik ember – akinek a tér elkészül – beemelődik, tehát integráns részét képezi az alkotófolyamatnak. A kórházak tervezése volt legkeményebb dió, ez kezdetben nagyon messze állt az én szabad egyéniségemtől. Viszont a jövőmmel kapcsolatos korábbi gondolatok átsegítettek a kezdeti ijedtségen. Valahogyan kialakult egy erős, önmagamba vetett hit, amely átlendített ezen. Vágytam arra, hogy az elém kerülő feladatokat eredménnyel oldjam meg és később már nem volt kétség bennem afelől, hogy a belsőépítészet az én hivatásom. A kulcskérdés az volt: hogyan tudok humanizálni olyan tereket, amelyekbe az emberek eleinte szinte remegve érkeznek: hogyan tudom feloldani a belső félelmüket a belsőépítészet, a színek, a finom tárgyformálás, a humánus formák kialakításának eszközeivel és azt hiszem, ezt a tételt sikeresen abszolváltam.

Móricz Zsigmond Színház

Móricz Zsigmond Színház

„Lásd ez az én birodalmam,
messze érő szép könyöklöm.”

Ars poeticádnak a humánus és harmóniát árasztó terek megtervezését és megalkotását tartod, a pályádon folyamatosan megjelennek a színházi feladatok is. Önmagad által is bevallottan életed csúcspontja a Veszprémi Petőfi Színház belsőépítészeti rekonstrukciója, ez az alkotás hozta el számodra az Ybl Miklós-díjat. Az előbbieken sajátos szegmensenként rajzolódik ki a Nemzeti Színház. Kérdezhetlek erről?

Egy színház épülete ugyanolyan elvont, vagy abszurd, akár egy díszlet, vagy mint maga az élet. A KÖZTI-ben rögtön a látókörömbe került a Nemzeti Színház: az 1960-as évek közepén a munkálatokban külsős látványterv készítőként vettem részt Hofer Miklós Széchenyi-díjas építész közösségének tagjaként. Másodjára 1989-ben talált meg a feladat, akkor már a teljes belsőépítészeti kialakítást bízták volna rám. Az Erzsébet térre tervezett, Ligeti Béla építész által jegyzett pályázatot megnyertük, már az építészeti engedély terveit egyeztettük, de a rendszerváltás közbeszólt. A Nemzeti hányattatott sorsa 1998-ban ért utol ismét, amikor Mányi István építőművész mint belsőépítésszel szintén velem pályázott, akkor építészként Bán Ferenc (a nemzet művésze, Kossuth-díjas építőművész – a szerk.) kapott volna lehetőséget elképzeléseinek megvalósítására. Az építkezést elkezdték, ennek a helyén maradt a gödör. Siklósi Mária terveihez két alkalommal is kapcsolódtam, a Városligetbe tervezett Nemzeti Színház és később a Duna-parton létrejött épületet illetően, végül a legutóbbit azért nem vállaltam, mert a nyíregyházi színház belsőépítészeti munkálataiban korábban már számítottak rám.

Ehhez fűződik egy egészen különleges élményem: amikor elkészültünk, Bán Ferenc leült a színpadra és egy órán át csak szemlélte a teret, ezzel is elismerve a munkám. A szentesi színház esetében egy üres, szétvert dobozban hozunk létre egy szecessziós színházat, Veszprémről szólva pedig: a hetvenes évektől kezdődően az egész országban „modernizálták” a színházat és különböző elvárások alapján eltöröltek és eltöröltettek többek között minden belsőépítészeti karaktert, amely korábban meghatározta a belső tereket. Amikor átépítettük színháznak az eredetileg kis színpaddal és bálteremmel rendelkező, gyakorlatilag megyeházának készült épületet, némileg szembe mentünk Medgyaszay István terveivel. Én ezt tudom. Abban az időben-világban-érában viszont egy több irányból érkező, szinte kötelező elvárásrendszernek kellett megfelelnünk.

Szenes István

Szenes István

Színházi kötődésed a Nemzeti, Veszprém, Nyíregyháza és Szentes után – egy szecessziós kanyarral ugyan, de – ismét hangsúlyt kapott.

Hiszek az élet logikájában és ez nem engedte, hogy eltávolodjak a színháztól. Ehhez hozzátartozik, hogy nagy fájdalmam volt, amikor húsz év után önkényesen otthagytam a Középülettervező Vállalatot. Hiába voltam mély emberi és szakmai kapcsolatban a kollégákkal, az önkéntes eljövetelem után senki nem keresett meg a KÖZTI-ből. Eltelt majdnem húsz év és egyszer csak felhívott Marosi Miklós (Széchenyi-díjas és Ybl Miklós-díjas építész, a KÖZTI építésziroda vezető tervezője, az Eiffel Műhelyház átalakításának tervezője – a szerk.), akivel korábban rengetegszer dolgoztunk együtt és az a tény hogy ismét a színházban éltem, ráadásul az Operának tervezhettem, határtalanul boldoggá tett. Az érzéseimről csak a legmagasabb szinten tudok megnyilvánulni. Igyekeztem a színházismeretem minden területét érvényre juttatni, így belevágtunk, megterveztük és épül…Így, hetvenkét évesen egyre inkább motivál, hogy saját magam számára is megfogalmazzam a pályám esszenciáját. Az élet folyamatosan kegyelmeiben részesített, de ezt egészen különleges simogatásnak éreztem a sors részéről.

Kérdezett: Oláh Zsolt

Színház.org