“Kutatás-fejlesztés, csak színházban!” – Interjú Cseh Dávid író-dramaturggal

2019 január 02. szerda, 7:00

Cseh Dávid író-dramaturgot eddigi pályájáról, a szakma iránti elhivatottságról és arról kérdeztük, miért lett Japán szerelmese.

Mikor fordultál a színház felé? Hogy dőlt el, hogy dramaturgnak jelentkezel?

Érettségi után az ELTE bölcsészkarára jártam, és minden percét imádtam – olyan szellemi műhely a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, ahol rengeteget tanultam az évek során. Egy éve jártam esztétika szakirányra, amikor dramaturg osztályt indították a Színműn, de akkor úgy döntöttem, hogy maradok az elméletnél. Később viszont, amikor már az esztétika MA-m felénél jártam, akkor újra indult osztály a Színművészetin, és ezúttal úgy gondoltam, megpróbálkozom a felvételivel. Aztán bekerültem Radnai Annamária és Forgách András osztályába. Viszont az elméleti vonalat sem engedtem el: befejeztem az MA-t, majd később felvételiztem az esztétika doktori programba is ugyanoda. A dramaturgi munkáim mellett jelenleg a disszertációmat írom.

Cseh Dávid

Milyennek láttad akkor és hogy értékeled most azokat az éveket, amiket az egyetemen töltöttél? (Mivel gazdagodtál, mi az, amit meg lehetett tanulni és mi az, amire csak később kellett rádöbbenned, amit a pályán kezd el kapizsgálni az ember?)

Úgy érzem, hogy nagyon sokat segített nekem az esztétika szak a dramaturg képzés során is. Mégsem volt egyszerű számomra az az öt év, mert sok szempontból egy nem mindig kellemes önismereti tréninget jelentett. De elméletből átkerültem a gyakorlat terepére és ez nagyon fontos lépés volt számomra. A kevésbé látványos, hétköznapi dramaturgi feladatokat pedig már többnyire a Miskolci Nemzetiben tanultam megoldani.

Jelenleg a Vígszínház dramaturgja vagy, de a Trojka Színházi Társulás és a Kulcsár Noémi Tellabor társulatban is dolgozol mint dramaturg. Miért szegődtél a Víghez és mit jelentenek számodra a független területen végzett munkák?

Miskolcról 2016-ban jöttem el, hogy kicsit jobban tudjak koncentrálni a doktori tanulmányaimra, 2017 őszén pedig fél évre Japánba mentem kutatni. Amikor 2018 nyarán jött a lehetőség, hogy újra kőszínháznál legyek, nagyon boldog voltam, hiányzott az, hogy fix színházi struktúrában dolgozhassak. A Víg nagy múltú intézmény, ahol rengeteget lehet tanulni – ez egy olyan lehetőségnek tűnt, amit nem szabad elengedni. A független terület pedig azért fontos számomra, mert ott tud igazán szabadon dolgozni az ember, akkor is, ha jóval kevesebb pénzből jön létre egy-egy produkció. Kisebb csapatok, rugalmas beosztások, igazi műhelymunka… Kutatás-fejlesztés, csak színházban!

Mikor szántad rá magad, hogy megtanulsz japánul? És mi az a japán kultúrában, ami rabul ejtett téged?

Még gimnáziumban kezdtem el ismerkedni a japán nyelvvel, de szerencsére az ELTE-n tudtam nyelvi kurzusokra is járni. Rengeteg minden érdekel a japán kultúrában, azon belül főleg a hagyományos művészetek, mert azok egy olyan világnézetet tükröznek, ami nagyon közel áll a sajátomhoz. Meglepően otthon érzem magam ebben a világban – és néha kicsit űrlénynek a sajátunkban. Ez egy plusz érdekes nézőpont, ami sokat segít munka közben.

Miért válaszottad kutatási témául a japán tradicionális színházat és színháztörténetet, a japán esztétikát, Zeami munkásságát, valamint Misima Jukio színházát?

A XIV-XV. század fordulóján létrejött hagyományos japán nó-játék a közös pont az összes felsorolt téma között. Eleinte Misima Jukio modern nó-drámáival foglalkoztam – Misima ugyanis régi nó-drámákat írt át nyugati típusú színpadra az 1950-es, 60-as években. Amikor pedig jobban megismerkedtem ezekkel, a figyelmem az eredeti művekre terelődött, és így jutottam el Zeami, a nó egyik atyjának a műveihez is… Öt-hat évvel később pedig már Tokióban ültem a Nemzeti Nó-színházban, és reggel tíztől este hétig nó-játékokat néztem! Idén ősszel meg Vadász Krisztina fizikai színházi koreográfus-rendező szakos hallgató rendezésében bemutattuk a Szumidagava című nó-drámát a Padláson… Rengeteg alkotóenergiát nyerek ebből a világból, és úgy sejtem, hogy örökké kreatív táptalaj marad a számomra.

A Trojka Színház alkotói (középen Cseh Dávid) 

A Bozótmély is egy japán szerző, Akutagava Rjúnoszuke, 1922-ben megjelent novellájának adaptációja. Mennyiben és miként inspirált téged ez a novella?

Az anyagot már ismertem, amikor Soós Attila megkeresett azzal, hogy fordítsam le eredetiből és adaptáljam Akutagava talán leghíresebb novelláját. Hihetetlen izgalmas munka volt mindkét feladat, mert rövid, de rendkívül összetett és bonyolult szövegről van szó, a nyelvi sajátosságokról nem is beszélve! Megérteni egy ilyen, majdnem száz éve megírt szöveg belső logikáját nagy kihívás volt számomra, a kihívások pedig mindig inspirálnak.

Hogy fogtatok neki a munkának, mivel jár egy novella adaptálása? Hogy készült el az előadás szövege? 

A fordítással kezdtem, ami a feladat nagyobbik részét jelentette, de az adaptáció során is szembesültem több problémával. A szöveg monológokból áll, amelyek ellentmondanak egymásnak, ezért lehetetlen egyetlen biztos megfejtést találni a mű központi rejtélyéhez. Izgalmas lehetőségek rejlettek abban, hogy a színpadon nem csak a szövegek feszülhetnek egymásnak, hanem például a látvány is árnyalhatja a képet. Emellett viszonylag hamar eldőlt, hogy szeretném más szövegekkel is kommentálni az eredeti anyagot, így bekerült néhány másik – röviden összefoglalt – novella is a szövegkönyvbe. Utána leültünk Attilával, és végighaladtunk közösen az anyagon, így jutottunk el együtt a színpadi előadás világához. A szöveg a próbafolyamat során is változott még.

Miként vettél részt a próbafolyamatban?

Produkciónként eltér, hogy mennyire vagyok jelen a próbákon – mivel a Bozótmély szövege nagyon közel állt a szívemhez, inkább ritkábban vettem részt rajtuk. Ez ellentmondásnak tűnhet, de én úgy gondolom, hogy ha az ember nagyon ragaszkodik egy anyaghoz, akkor meg kell tanulnia elengedni. Én pedig tudtam, hogy Attila és a csapat új ízekkel, gondolatokkal és kreatív válaszokkal teszik majd gazdagabbá az előadást. Természetesen a próbafolyamat második felében már igyekeztem rendszeresen jelen lenni a próbákon, és felhívni a figyelmet az esetleges vadhajtásokra, ha kellett.

Mi az, amit tanultál ebből a munkából?

Pontosan ez utóbbi vált fontossá számomra: megkeresni a határt aközött, hogy az ember teljesen elenged egy anyagot, és aközött, hogy görcsösen ragaszkodik az eredeti koncepciójához. Ez valószínűleg minden egyes folyamatban feladat lesz számomra és biztosan van tér a fejlődésre!

Két évig Miskolcon dolgoztál, ahol többek között a SZEM fesztivál szervezőjeként is tevékenykedtél. “Ha mindenki a maga útját járja, és a különféle színházi, alkotói gondolatok, metódusok elszigetelődnek egymástól, az nem biztos, hogy gyümölcsöző” – nyilatkoztad akkoriban egy interjúban. Hogy látod most a szakma helyzetét? Mi az, amivel jó volna megküzdenie és mi az, amire büszke lehet?

Több, meglehetősen nagy kihívással is szembesült a szakma az elmúlt időszakban, és vannak csapatok és színházak, amelyek létükben bizonytalanodtak el. A függetlenek közben egyre kevesebb pénzből hozzák létre előadásaikat, miközben úgy jöhetnek létre produkciók egy-egy NKA támogatásból, hogy csak minimális kritikai vagy szakmai visszhangot keltenek. Mintha a szakma egyre inkább szétlebegne, miközben egyre kevesebbet tudunk egymásról… Jó lenne, ha ez nem így lenne. Pozitív jel viszont, hogy mindennek ellenére eleven alkotókedv jellemezi a fiatalokat. Ezt nem szabad soha elengedni.

Mi az, amit kívánnál a magad és az alkotótársaid számára a jövő évre?

Jókedvű, ihletett munkát kívánok mindannyiunk számára. Szeretünk színházat csinálni, és aki ma még ezen a pályán van, többségében minden bizonnyal szerelemből vagy/és elhivatottságból teszi. Nem ígérkezik egyszerűnek a következő év – sem a jövő úgy általában – így kívánom, hogy ezekből ne adjunk alább!