“A Cseresznyéskert sokrétű, sok titka van” – Interjú Balassa Eszterrel

2019 január 30. szerda, 7:00

A Cseresznyéskert premierjére készül a Trojka Színházi Társulás. Ezúttal az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet körtermében rendezi Soós Attila Csehov darabját, amelyről a dramaturgot, Balassa Esztert kérdeztük. Pályájáról is faggattuk és arról, hogyan hathat a tér a szövegre, a jelenetekre.

A pályád indulásakor úgy nyilatkoztál: „Alapvetően a klasszikusnak nevezhető kőszínházi struktúrában tudok hatékonyan dolgozni. Ez eléggé sablonosan hangzik, de tényleg olyan alkat vagyok, aki nem csak önállóan, hanem általában másokkal is jól tud együtt dolgozni. Mégis a legfontosabb, hogy az előadások létrehozásában aktív szerepet tudjak vállalni”. Milyen az együttműködés most a Trojkával, hogy alakult ki a kapcsolat Attilával? Hogy talál egymásra rendező és dramaturg?

A szakmai egymásra találások ugyanolyanok, mint a személyesek: véletlenszerűek, nincsen recept. Attilának például Garai Judit dramaturg ajánlott engem, amikor az Anna Karenina adaptálásához keresett maga mellé munkatársat. Fontos találkozás volt életem egyik fontos, mondhatni sorsfordító szakaszában. Azóta folyamatos a kapcsolatom a Trojkával, még ha éppen nem is dolgozom velük.

Milyen barátságban vagy Csehovval? Milyen élmények fűznek csehovi szövegekhez, előadásokhoz?

Még sosem dolgoztam Csehov darabon. Eddig két igazán személyes élményem volt Csehov munkáival kapcsolatban. Az egyik, hogy a dramaturg felvételim utolsó fordulóján egy közelmúltbeli fontos színházi élményemről kellett beszámolnom. Egy Csehov előadásról kezdtem beszélni. Körülbelül tíz-tizenhárom későbbi tanárom, a szakma meghatározó személyei ültek velem szemben, köztük Ascher Tamás, aki rákérdezett néhány szereplő nevére. Megijedtem, mert mindig hadilábon álltam a különböző csehovi nevekkel, ott a vizsgadrukk miatt pedig egyik sem jutott eszembe pontosan. De inkább kereken meg is mondtam ezt a bizottságnak, mint, hogy blöffölni kezdtem volna. Féltem, hogy rossz pont lesz a tudásom hiánya, de azt hiszem, fontosabb volt nekik az őszinteségem. A másik élmény is az egyetemi időkből való. Kárpáti Péter osztályfőnökömmel volt adaptációs kurzusunk is. Én egy Csehov novellát akartam adaptálni, de beletört a bicskám. Akkor azt kudarcként éltem meg, de nem vette el a kedvem sem az adaptálás műfajától, sem Csehovtól. Megtanultam viszont, hogy szükségem van egy erős vonalvezetőre – nevezzük határozott rendezői koncepciónak –, amelyet követhetek munka közben.

Balassa Eszter dramaturg

Hogy látod, mi ennek a darabnak a titka? Mi az, ami a leginkább megragadhat benne minket?

Mint a jó darabok általában, a Cseresznyéskert is sokrétű, sok titka van. Mi Attilával arra törekszünk, hogy megragadjuk a komikumát. Ezért találtuk ki munkacímül azt az alcímet, hogy „Pénzes komédia tragikus napokról”.

Mit jelentett dramaturgként színpadra alkalmazni a Cseresznyéskert szövegét? Hogy fogtál hozzá és mivel járt ez a munka, milyen szempontok szerint formálódott Morcsányi Géza fordítása?

A Cseresznyéskert cselekményének szövete elég sokat, de Morcsányi Géza fordítása egy-két szó kivételével nem formálódott. Attila éppen azért választotta ezt a fordítást, mert úgy gondolta, ez a magyar szöveg passzol a leginkább ahhoz, amilyen előadást létre szeretne hozni. Értelemszerűen ez a koncepció határozza meg az én munkámat is. Az, hogy a rendező mire akarja helyezni a fő hangsúlyt, hogy hány színész lesz az előadásban, hogy gondolkodunk-e abban, hogy egy színész két szerepet játsszon vagy sem, és hogy mi a helyszín. Ezen szempontok tisztázása után lehet a szövegkönyvön érdemben dolgozni.

Ismét különleges helyszínen készül ez a Csehov-bemutató, hiszen ezúttal az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet körtermébe várjátok majd a nézőket. Hogyan hathat ez a tér a szövegre, a jelenetekre? Dramaturgként befolyásolja-e a  munkád, ha helyspecifikus egy előadás?

A helyspecifikus szó éppen azt jelenti, hogy egy előadás speciálisan egy adott helyre készül. Így természetesen az én munkámat is befolyásolja a helyszín. Egyszerre állít komoly feladat elé és inspirál. Ha egy lakás szalonjába adaptálok egy téren és időn átívelő nagyregényt, muszáj, hogy legyen gondolatom például arról, hogyan oldható meg egy, a történet szempontjából kihagyhatatlan, lóverseny jelenet. Csehov pedig színpadra írta a darabját, de az OSZMI körtermében egészen mások a térbeli lehetőségek és viszonyok, mint egy dobozszínházban. Ha ezt nem tudtam vagy akartam volna figyelembe venni a szövegkönyv készítésekor, akkor nem én lennék az előadás dramaturgja.

December 20-án tartottátok az olvasópróbát. Milyen volt ez a találkozás a Trojkásokkal és a vendégművészekkel, Gryllus Dorkával, Eke Angélával, Kulka Jánossal?

A csapatból senkivel sem először találkoztam, kellemes, baráti, meghitten családias hangulatban telt az olvasópróba. Angélával még az egyetemi éveink alatt, egyik első munkám, a Laboda Kornéllal közösen írt Ilka és a papírrepülő című mesedarab kapcsán találkoztam először. János pedig meghatározó színésze volt a Nemzetinek, amikor ott töltöttem a gyakorlatomat, a Serban-féle Angyalok Amerikában című előadásban dolgozhattam is vele. Vagyis velük régebbre nyúlik vissza a szakmai kapcsolatom, de az Anna Karenina különösen erős kapocs köztünk Dorkával, Angélával és a Trojkával.

Milyen feladatok várnak még rád az előadás kapcsán? Hogy követed a próbafolyamatot a bemutatóig?

Ez mindig az adott próbafolyamattól és a rendező igényeitől függ. Van, amikor csak néha vagyok jelen a próbákon, és a távolból tartom rajta a szemem az eseményeken, van, amikor szinte minden próbán ott ülök. A Cseresznyéskert esetében nincs előre eltervezett módszer, majd kialakul, hogyan tudjuk a rendező elképzelését összehangolni a ráéréseimmel.

„Veszélyes szabadúszóként kezdeni ezt a pályát, mégis meg akarok próbálkozni vele. Nem esem kétségbe attól, ha nem kínál fel nekem egyetlen színház sem azonnal egy szerződést, amire egyébként is kevés esély van manapság. Drámákat is szeretnék fordítani: első sorban a kortárs angol és amerikai darabok érdekelnek, amikből, remélhetőleg, minél többet meg tudok majd ismertetni a magyar közönséggel” – mondtad 2012-ben. Mi történt veled azóta? Milyen kihívásokkal szembesültél az elmúlt hat évben?

Olyan magasan indult a pályám, hogy onnan talán törvényszerű volt a zuhanás egy hullámvölgybe. Egy csodálatos, egymástól stílusukban és műfajukban különböző munkákkal teli szabadúszó év után elköteleztem magam egy színház mellett. Ma már tudom, hogy nem szabad vakon bízni senkiben és semmiben, de akkor szinte teljesen alárendeltem magamat és más szakmai kapcsolataimat egy ígéretnek. Aztán egy nyár közepi napon kirántották a lábam alól a talajt, egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy egy túlzsúfoltnak ígérkező évad helyett nem lesz semmiféle munkám. A következő évek nem voltak egyszerűek, nehéz volt megőrizni az emberekbe és a szakmámba vetett hitemet. Mégis szerencsés vagyok, mert a családom mellett van néhány olyan barátom is, akikre mindig számíthatok. Ha csak egyet emelhetnék ki közülük, az biztosan Keszthelyi Kinga lenne, akivel a Nemzeti Színházban ismerkedtem meg. Ő mindig kérés nélkül segít nekem barátként és pályatársként egyaránt. Abban is fontos szerepet játszott, hogy az idei évad eleje óta a Vígszínház dramaturgja lehetek.

És mi az, amire utólag büszkén tekintesz, amit eredménynek tartasz és mi az, amit kívánnál magadnak 2019-re?

Ha bármire is büszke vagyok magammal kapcsolatban, akkor arra, hogy talán egyre ritkábban okozok csalódást azoknak, akik belém vetik a bizalmukat. Büszke vagyok rá, hogy a munkámmal sikerült elérnem, hogy vannak olyan rendezők, akik szívesen dolgoznak velem újra és újra, és vannak olyan társulatok, ahol a csapat tagjának tarthatom magamat. Kívánni sem kívánnék mást.