“Amikor megszülettem, a színházba vittek haza” – Interjú Memlaur Imre fővilágosítóval

2019 január 30. szerda, 7:00

A színházban nőtt fel, édesapja világosító volt, a nagyszülei portásként dolgoztak a Csiky Gergely Színházban, amelynek idén 30 éve tagja fővilágosítóként, világítástervezőként és fotósként.

Memlaur Imre / Fotó: Balogh Viktória Nara

Memlaur Imre / Fotó: Balogh Viktória Nara

Arra, hogy hogyan kerültem a Csiky Gergely Színházba egyszerűen tudok válaszolni: amikor megszülettem, akkor rögtön a színházba mentünk haza, mert ott laktunk. Apu világosító volt és a nagyszüleim is ott dolgoztak portásként. Ott is nőttem fel, a színházban, aztán 1989. január 3-án elkezdtem itt dolgozni és azóta is itt vagyok.

Az apukád volt hatással a karrier választásodra?
Soha életemben nem akartam mással foglalkozni, gyerekkoromban is a színházban töltöttem az időmet, mindig is ezt akartam csinálni. Színházi gyereknek a színházi lét a természetes, mivel apu is világosító – akire büszke vagyok -, ez nyomot hagyott bennem. Akkor nyilván még nem tudtam azt, hogy fővilágosítóként vagy világítástervezőként milyen plusz dolgokat tudsz adni a nézőknek, de ez számomra mindig is érdekes dolog volt kisgyerekként, mikor a színpadon rohangásztam és így megkedveltem.

Melyik része az a munkádnak, amit a legjobban élvezel?
Most a világítástervezés, ami örömet okoz a színházban. A fővilágosítói feladat: működtetni a világosító tárat, kiírást csinálni, beszerezni az anyagokat, kitalálni a változásokat az nem annyira vonz, de a világítástervezés az nagyon jó, főleg amikor te, a rendezővel meg a díszlettervezővel együtt dolgozva kitalálod, hogy mit akarsz, nagyon sok mindent tudsz hozzáadni egy előadáshoz. Elég nagy „szabad kezet” szoktam kapni, általában a rendezők nagy része nem szeret ezzel foglalkozni.

Milyen stílusú, műfajú előadásokat tervezel szívesen?
Legjobban a musicaleket szeretem csinálni, ami egyébként azért furcsa dolog, mert semmilyen zenei hallásom nincsen. Világításból a zenés darab az, ami legtöbbet tud adni; meg azt is szeretem, mikor nem zenés darab van, de olyan a díszlet, hogy azt a világítás határozza meg. Egy teljesen szürreális díszlet van, és tényleg a világítás dönti el, hogy hol vagy, miért vagy, mikor vagy… – ezeket szeretem a legjobban. Sokkal jobban kedvelem a kihívást, megdolgozni valamiért. A világításban fontos dolog az, hogy mit honnan világítasz: a pozíciók. A Cabaret volt az egyetlen világítás tavaly, amit igazán élveztem.

Memlaur Imre fotókiállításán / Fotó: Balogh Viktória Nara

Memlaur Imre fotókiállításán / Fotó: Balogh Viktória Nara

Ha már itt tartunk: van olyan előadás az évek során, amit kedvencnek tekintesz, élvezted a vele való munkát?
Igen, vannak ilyen darabok, de az az érdekes, hogy azok nem is annyira zenések. Amit nagyon imádtam az a Hannibál tanár úr volt, ott egy olyan díszlet szerepelt, ami tényleg az én kezemben volt. Aztán nagyon élveztem a Magyar Elektrát, amiben nem volt díszlet, hanem egyetlen egy opera-fólia mozgott a színpadon; a IV. Henriket, ahol egy fantasztikus díszletet kellett világítani. A zenés darabokból, amit nagyon szeretek, például a Vesztegzár a Grand Hotelben, vagy a Don Quijote, a Padlás. Most például szomorú vagyok, hogy a Chicago-t itt mutatjuk be, nem a színházban, mert mindig is nagy vágyam volt, hogy tervezzek egy Chicago világítást. Számomra ez egy olyanfajta musical, ami tényleg a látványról szól. Voltak érdekes történetek az évek alatt, nekem egyáltalán nincs jó zenei hallásom, ezért saját magamat szoktam gyötörni, amikor a zenés előadásokat tervezem és táblázom. Például a West Side Story-ban 20-22 jel volt számonként és egyáltalán nem tudtam, hogy melyik mikor kell; szóltam a karmesternek, hogy ha van egy olyan hang, amihez kötni kell (amit egész biztosan nem fogok hallani), akkor ők beintenek vagy a színész végez egy mozdulatot, hogy én is tudjam, mikor van, mert ő hallja én meg őt látom (nevet). Vagy amikor csináltuk a Cigánybárót, az első finálé az az volt, hogy 17 oldalon 20 énekes kifelé állt a színpadon és azt sem tudtam, hogy hol tartunk, meg nem is hallottam, mert mindenki mást énekelt (nevet) és akkor mondtam a Selmeczi Györgynek, hogy intsen be nekem valaki. Erre azt mondta, hogy majd ad nekem egy kottát, én meg azt válaszoltam, hogy szuper, akkor én meg adok egy lámpaállást.

Mi az, amit jobban szeretsz megvilágítani, megtervezni: egy teret vagy az érzelmekre fókuszálni inkább?
Ez darabtól is függ… az az érdekes a világítástervezésben, hogy ki van írva az éves műsorterv és tudom azt, hogy mi az, amit nagyon-nagyon meg akarok csinálni, azt szívesebben csinálom. A színházban nagyon fontos az az összhang a rendezővel vagy díszlettervezővel, vannak olyanok, akik a világításhoz tervezik a díszletet. De nagyon szeretek nagy, egyszerű díszleteket világítani, amikor nincsen semmi, csak egy pad például. Amit nagyon nem kedvelek: amikor egy szobabelső a díszlet, ez nem az, amire vágyok, sokkal jobban szeretem a nem megfogható tereket. A Hannibál tanár úrban is ez volt a nagyon jó, hogy minden a világításon múlott.

Memlaur Imre fotókiállításán / Fotó: Balogh Viktória Nara

Memlaur Imre fotókiállításán / Fotó: Balogh Viktória Nara

Mindemellett még fotózol is…
A fotózás is ebből jött… amikor már nagyon jó világításokat terveztem, és megnéztem az előadás fotóit, amiket mások csináltak, akkor azt láttam, hogy ennek az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, amit én világítottam. Elkezdtem saját magamnak fotózni a világításokat. A színészek megnézegették, aztán egyszer csak kialakult, hogy én csináltam az előadás fotókat, ami ténylegesen a színpadon van. Egy sima fotós a színészeket és az arcokat fotózza, én meg inkább az összképet, az egyrészt többet ad az előadáshoz, másrészt abba benne van a munkám. A munkámból adódóan jött létre a fotózás, de olyan nagyon nem érdekel. Csak ezt fényképezem, nem szeretek például portrékat fotózni.

Előre megkomponálod a képet fejben és utána fényképezed le?
Mivel eszméletlen mennyiségű próbát nézek meg, így nem tudok lemaradni egyetlen pillanatról sem, hiszen tudom, hogy mikor mi fog történni. Tudom, hogy mit akarok látni a képen, így el tudom kapni a pillanatot. Sőt, ha nem tudom elkapni, akkor bármikor újra tudom próbálni vagy másnap lefotózni.

Volt kiállításod is a fényképeidből, tervezel még a jövőben esetleg egy újabbat?
Nem, egyáltalán nem szeretnék. Volt három kiállításom, ez egy plusz dolog az életemben, de nem szeretek annyira fényképezni.

Az interjút készítette: Vámos Virág / Csiky Gergely Színház

 
 

Kapcsolódó anyagok